Meszerics Tamás

Nyomtatóbarát változat

Szeptember 6–10.
Négy nap Japánban

A japán és a magyar sajtó nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a kelet-európai rendszerváltások óta Antall József az első kormányfő a térségből, aki hivatalos invitációt kapott Tokióból. Hogy ebből mégsem kell elhamarkodott következtetéseket levonni országunk relatív helyzeti előnyét illetően, az valószínűleg világos lehetett a miniszterelnök, a kíséretében lévő gazdasági miniszterek és kormányzati tisztviselők előtt is, hiszen a látogatás egyik fő célja az volt, hogy a jugoszláv válságra beruházás-visszafogással válaszoló magán- és állami befektetőket meggyőzze Magyarország stabilitásáról. A japán óvatosság persze nemcsak információhiányból ered. A nyár folyamán (ugyancsak déli szomszédunk polgárháborúja következtében) lejjebb csúsztunk a Világbank által kiadott befektetési és kölcsönbiztonságot rangsoroló listán. Volt tehát mit leküzdeni. Ehhez képest különösen kellemetlen a tervbe vett beruházásvédelmi megállapodás kudarca, ami – a hírek szerint – egyetlen mondat miatt esett kútba. A másnapi szívélyes Antall–Kaifu-találkozó és az éppen ott tartózkodó Margaret Thatcherrel folytatott másfél órás csevely inkább csak szépségtapasznak tekinthető. Hiába, a figyelmes japánok legendásan kemény üzleti tárgyalófelek.

Szeptember 11–13.
Mit ér a francia kapcsolat?

Kissé kellemetlen fintora a nagypolitikának, hogy miniszterelnökünk alig pár nappal a kedélyeket borzoló „marhahúsvétó” után érkezett Párizsba a magyar–francia baráti és egyetértési szerződés aláírására. Nem is csoda, hogy a Mitterrand elnökkel folytatott rövid megbeszélés után csak annyit tudott nyilatkozni: bízik az elnök úr szavában, aki ígéretet tett a társulási vita gyors megoldására. A megoldás – a francia vétó visszavonása – meg is született, de valószínűleg sokkal inkább Bonn rosszallásának hatására, mintsem a kormányfő meggyőző érvei eredményeként. Ezen persze ne csodálkozzunk, hiszen az európai integrációs „magasdiplomácia” cikcakkjait az EK főszereplőinek érdekegyeztetése határozza meg elsődlegesen.

Ezután következett a franciaországi túra voltaképpeni formális szakasza, az Európai Demokratikus Unió tanácskozása Párizsban (miniszterelnökünk az EDU alelnöke). Közben sor került egy régebb óta esedékes találkozóra John Majorrel egy hangulatos munkareggeli keretében, amiről egyelőre többet nem tudunk, mint hogy a találkozót – amint azt az MTI fontosnak tartotta hangsúlyozni – a brit miniszterelnök kezdeményezte. A konferencián sok újdonság nem hangzott el, Antall József felszólalásában újra „átgondolt, egységes és gyors választ” kér Európától térségünk – most már katonai terminusokban is leírható – gondjaira. Várt még a kormányfőre egy kellemes kötelezettség: Strasbourgban átverte a Robert Schumann-díjat, majd – és ez végképp csak egy apró intermezzónak tűnt már – hazafelé megbeszéléseket folytatott Baden-Württemberg tartományban. Ezzel a túra első fele véget is ért.

Szeptember 29.–október 5.
Az érdeklődő Amerika

Rendkívül hálátlan feladat a megmaradt egyetlen szuperhatalmat meggyőzni arról, hogy teljes súlyával beavatkozzék egy olyan regionális válságba, amelybe eddig jóformán egyáltalán nem kívánt hathatósan beleszólni, valószínűleg bízva abban, hogy a szintén vonakodó nyugat-európai államok kezdeményezései majd csak vezetnek valami eredményre. Antall József végső soron minden szálat megmozgatott, ami rendelkezésére állt nem hivatalos munkalátogatása során, minden lehetséges fórumon igyekezett népszerűsíteni kis országunkat és politikáját. Találkozott Bush elnökkel (ami nem hivatalos látogatások esetében nem túl gyakori), Quayle alelnökkel, Henry Kissingerrel, Dole szenátorral, a Külpolitikai Tanács (Council on Foreign Relations) tagjaival, a Világbank új elnökével, amerikai magyarokkal és számtalan üzletemberrel. A jugoszláv válság és ehhez kapcsolódóan a három kelet-közép-európai ország NATO-hoz való viszonya mellett természetesen igyekezett gazdasági támogatásunk szükségességét is hangsúlyozni, de az érdeklődő nagybankok (Chase Manhattan, Morgan, Citybank) lelkesedését állítólag kicsit lehűtötték a készülő jegybanktörvény körüli huzavonákról érkező hírek. Mindenesetre a viharos „közvélemény-megdolgozási kampány”, ami Amerikában szinte elengedhetetlen gyakorlat, csak hosszabb távon járhat értékelhető eredménnyel.

A washingtoni politikai tárgyalások végül az ilyenkor elvárható eredményt hozták, az amerikai kormányzat semmire nem kötelező, de azért szívélyes érdeklődéssel fogadta a magyar elemzéseket a jugoszláv helyzetről és a NATO lehetséges jövőbeli szerepéről.

Október 5–8. Krakkó–Varsó:
„A visegrádi eszme”

Újra átrepülve az óceánt, a kormányfő végre olyan csúcstalálkozóra érkezett, ahol nem kellett alárendelt félnek éreznie magát, és – ami talán fontosabb – nem kellett az alapoktól elindulva ismertetnie a térség gazdasági, szociális és biztonságpolitikai „rászorultságát”. A visegrádi hármak (amely mint együttműködési keret ez idáig a legsikeresebb a régióban) most is szolgáltak némi meglepetéssel a nemzetközi közvéleménynek. Az persze nem megy újdonságszámba, hogy a három ország az EK-val kötendő társulási szerződések után a terjes jogú tagság mihamarabbi elérésére törekszik. A jugoszláv polgárháború megítélésében sem volt várható jelentősebb véleménykülönbség. A korábbi Havel-, Walesa- és Antall-nyilatkozatok után az sem kelthetett különösebb meglepetést, hogy mindhárman szeretnék a NATO biztonsági ernyőjének kiterjesztését országaik fölé. Az azonban mindenképpen újdonság, hogy Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország közös külpolitikai céljának tekinti NATO-hoz fűződő viszonyuk nemzetközi szerződések útján történő intézményesítését, ami végső soron semmi más, mint burkoltan bejelentett igény a NATO-tagságra. Ez idáig külön-külön folytak a tapogatózások, amelyeket a NATO udvariasan bár, de sorra-rendre visszautasított. (Mellesleg ezzel fordulat – bár jól megokolható fordulat – állt be a magyar külpolitikában, hiszen eddig a kormány rendszeresen hangoztatta, hogy nem kívánunk belépni az Észak-atlanti Szerződésbe.) A visegrádi nyilatkozat hivatkozik ugyan a három nappal korábbi Genscher–Baker-nyilatkozatra, de attól éppen a szerződéses viszony hangsúlyozásában tér el, hiszen az amerikai–német javaslat csak konzultációs jogokat helyezett kilátásba. A novemberi NATO-értekezlet valószínűleg ez utóbbi változatot fogja elfogadni, de a hármak radikálisabb igénye arra esetleg jó lehet, hogy kihúzza a talajt a várható francia obstrukció alól, elfogadható, mérsékelt kompromisszum színében feltüntetve a Genscher–Baker-javaslatot.

Amiről jóval kevesebbet tudunk, az az egyéb együttműködési területeken folytatott tárgyalások eredménye. Hogy áll például a tavasszal felröppentett közép-európai szabadkereskedelmi, övezet ötletének megvalósulása? Akadályozza-e valami – és ha igen, micsoda – az összehangolt vámpolitika kialakítását? A szkeptikus és az optimista jólértesültek véleménye erről erősen megoszlik. Azt persze mindig jó hallani, hogy a szakminiszterek legalább folyamatos kapcsolatban állnak egymással.

Vonjunk mérleget

Elúszott egy szerződés – remélhetőleg nem örökre – ami fontos lett volna (japán–magyar beruházásvédelmi szerződés). Van egy szerződés, ami normatív alapként még hasznos lehet (francia–magyar barátsági szerződés), különösen, ha a kormányzati reményeknek megfelelően bilaterális szerződéscsokorrá bővül. Van egy radikális biztonságpolitikai igény, amit még nem fognak ugyan elfogadni, de a szelídebb változatot már nehéz lesz megvétózni. Vannak továbbá beruházási és egyéb gazdasági ígéretek három kontinensről. Összességében elég kedvező a kép, és mindez egy hónap alatt.

Vannak persze olyan okvetetlenkedők, akik megkérdezhetik, miért kellett mindent Antall Józsefnek személyesen intéznie. Ne keressünk emögött is sanda hatalomkoncentráló szándékokat! Egyrészt a több kormányzati területre kiterjedő tárgyalásokon nem árt, ha az egyszemélyi politikai felelősséget viselő miniszterelnök is jelen van. Másrészt a különböző eseményekre más-más minőségben hívták meg, tehát személye volt az összekötő kapocs. Inkább örüljünk annak, hogy nem hangzottak el történészi szempontból precíz, de politikailag homályos fejtegetések a néhai Magyar Királyság területeinek nemzetközi jogi hovatartozásáról, amit aztán hónapokig kéne magyarázni.

• Beszélő