Nánay István

Nyomtatóbarát változat

A Színház című szakmai lap 1972. novemberi számának címlapján ez olvasható: Együttesek együtt: az Orfeo. Az anyagot azonban a belíveken már hiába keresi az olvasó – cikkemet – „felsőbb utasításra” – ki kellett venni a lapból, a borítót azonban már nem lehetett módosítani. Az APO szokásos főszerkesztői értekezletén kapott dorgálással megúsztuk „botlásunkat”.

Amatőrök

Az amatőr színház a hivatásos színház mellett – bizonyos tekintetben azzal szemben – létezett. E megnevezéssel azokat az együtteseket jelölték, amelyek amatőr körülmények között, de professzionista színvonalú produkciókat hoztak létre, saját helyiségükben rendszeresen, színházszerűen játszottak. Ez évben is ebben a színházi formációban születtek az eseményszámba menő produkciók. E csoportok legtöbbje élt az amatörizmus kínálta előnyökkel, a szabadabb mozgástérrel, és a társadalomban meglévő problémákról próbált szólni élesen, pontosan, többnyire a politikai színház eszköztárával. Az év legfontosabb produkciói: Stációk, Örök Elektra (Szegedi Egyetemi Színpad), A skanzen gyilkosai (Kassák Stúdió), Zarándokének, Bekötő út (Tatabányai Bányász Színpad), A völgy felett lebegő lény (Che Guevara-műsor), Testvérsirató (Zalaegerszegi Reflex Színpad), Tapéta és árnyék (Vári Irodalmi Színpad), Mockinpott úr kínszenvedései (Mágocsi Irodalmi Színpad), Négerek imája, Végtisztesség (Manézs Szín pad), Passió magyar versekben (Universitas Együttes). Kollektív alkotások, amelyek mögött erőskezű és koncepciózus rendező állt (Paál István, Halász Péter, Éless Béla, Merő Béla, Debreczeni Tibor, Bagossy László, Lengyel Pál, Ruszt József). Ezek az együttesek számos külföldi fesztiválra kijutottak, s az ott tapasztaltaktól ihletve gondolatilag és művészi megformáltságban egyaránt új hangot, új formákat hoztak a magyar színházi életbe. Ez a színház a fiatalok színháza volt, s ez irritálta a hivatalosságot, a színházit is, meg a politikait is.

1972 januárjában rendezték meg Kazincbarcikán először az azóta kétévente ismétlődő ifj. Horváth Istvánról elnevezett amatőr (alternatív) színházi fesztivált, amelyen a részt vevő s fent említett amatőr színházak produkcióiról többnyire igen éles, művészinek álcázott, valójában ideológiai viták folytak, de végül is ezek a produkciók vitték el a díjakat. A Magyar Színházművészeti Szövetség 1973 elején lezajlott közgyűlésén viszont már többen is szót emeltek az amatőr színházak túlzott előretörése ellen, azt hangoztatva, hogy ezek a csoportok zavaros ideológiát, Nyugatról exportált kulturális hatásokat terjesztenek. Kazimir Károly például így szólt: „El kell utasítanunk az anarchia színházának tartalmát. Nem lehet közünk a sokkoló, önmagáért kegyetlen, Zen Buddhista szituációkat úgymond magasabb régióba emelő, de valójában a realizmust alapjaiban tagadó, kiválasztott keveseknek szóló színházhoz… Csak a rosszindulat állíthatja azt, hogy a robbanásszerű fejlődés az amatőr mozgalomban nem színházi életünk inspiráló hatására jött létre. De milyen célt szolgálnak az olyan írások, amelyek hamis képzetet keltenek az amatőr mozgalom lelkes résztvevőiben, hogy ők vannak hivatva korszerűsíteni az elavult magyar hivatásos színművészetet? Az amatőrmozgalom céljainak teljes félreértése és félremagyarázása ez.”

Ugyanakkor más vélemények is elhangzottak, például Orbán László művelődési miniszterhelyettesé: „…hibáztatnunk kell az olyan nézeteket, amelyek szembe állítják a hivatásos színházat az amatőr színjátszással, amikor pedig a fel adat éppen az, hogy jobban összekössük őket. A hivatásos színházaink, művészeink segítsék, bátorítsák az amatőr színházmozgalom fejlődését, ugyanakkor egy ilyen élő, közvetlen kapcsolat színházainkat is segítheti, gazdagíthatja friss, új életnedvekkel, az új igények megismerésével.”

S mindenekelőtt Vitányi Iván állt ki az amatőr színházak mellett A színjátszás harmadik fajtája című írásával (Kritika , 1973. január). Többek között így írt: „A legjobbak, éppen a legjobbak azok, amelyek a színjátszás címén az ifjúság társadalmi magatartásának problémáin töprengenek. A legjobbak vallomása többet mond az átlag szavazatánál… Ezek a fiatalok közéleti vonatkozású, őszinte, szókimondó művészetet akarnak… Nem az a baj, ha az ifjúság problémákat lát saját társadalmi magatartásának kialakításában, hanem az, ha nem lát, s még inkább, ha lát, de nem beszél róla. Az ifjúság joga, hogy ellenérzéseit kimondja, kötelessége, hogy bírálatát az évek során pozitív változtatni akarássá formálja. Életünk milyenségének erejét és nem gyengeségét bizonyítja, ha e problémákat a színpadon is kimondani igyekszik.”

A színháziaknál radikálisabbak voltak a hivatalos ideológia védelmezői, hiszen az amatőr színházi mozgalom mögött nyíltan vagy burkoltan 1968 eszméinek, tanulságainak továbbgyűrűződése csapódott le. S ez veszélyesnek deklaráltatott. Az első intő jel 1971 végén a balassagyarmati fesztiválon volt érezhető, amikor a zalaegerszegiek Che Guevara-műsorát, illetve a szegediek Stáció című montázsát a színházi szakemberekből és politikusokból álló zsűri – mely szerint művészileg különben e produkciók magasan a legjobbak voltak a mezőnyben – mélységesen elítélte, sőt a Guevara-műsort be is tiltatták.

A folytatás az Orfeo-ügy volt, meg a Halász-féle színház betiltása, majd egy év múlva a Szegedi Egyetemi Színpad meg hurcolása, a Manézs és a Bányász Színpad lefejezése. 1975-re az amatőr színházi mozgalom progresszív szárnya megszűnt, mert vagy felszámolták a csoportokat, vagy kiemelték a vezetőjüket, s ezáltal puszta vegetálásra kényszerítették az együtteseket.

Talán a legtanulságosabb eset az Orfeo együttesek körüli botrány volt, érdemes felidézni. Ebben segítségemre van Fodor Tamás, aki a Színjátszó Stúdiót vezette, majd annak utódát, a Stúdió K.-t többszöri újrakezdés után máig irányítja, valamint Malgot István, aki az Orfeo egyik alapítójaként a bábegyüttes élén állt, és két évtizeden át különböző formációkban éltette tovább az akkor kimunkált bábosstílust és színházi ideált, legutóbb pedig rövid ideig cigányszínház létrehozásával is megpróbálkozott.

Egy születés története 

1969 őszén a Képzőművészeti Főiskolán néhány fiatal mű vészhallgató, tanár – többek között Malgot István szobrász, Fábry Péter fotós, Kiss Mihály grafikus, Németh Ilona, Lóránt Zsuzsa szobrász-tanár (aki az együttes tervezője volt egy ideig), Bálványos Huba grafikus-tanár – bábegyüttest alapított. Már régebben is egy társaságot alkottak, de ekkorra vált nyilvánvalóvá számukra, hogy az adott politikai viszonyok, a pártrendszer nem kedvez a művészi alkotómunkának. Olyan formára vágytak, amelyben társadalmi aktivitásukat is, művészi ambícióikat is ki tudják élni. Az értelmiségi hivatás lényegét keresték, azt, hogy társadalmilag miként válhatnak hasznossá. Arra a következtetésre jutottak, hogy nem elégedhetnek meg a művészi alkotások létrehozásával, azok közvetítésére is vállalkozniuk kell.

Malgot István:Mi a francia ’68 eszméivel szimpatizáló, alapvetően a marxizmus talaján álló, tehát baloldali csoportot alkottunk. Azt láttuk magunk körül, hogy a proletárdiktatúra nem azonos a proletárhatalommal, a párt nem azonos a munkásosztállyal. Cselekvési alternatívákat kerestünk, s korábban már a sztálinizmussal is, a maoizmussal is kacérkodtunk már.

Ez az Orfeo együttes megalakulása előtt vagy után volt?

M. I.: Előtt. Közülünk többen a maoizmussal nemcsak mint ideológiával kerültek kapcsolatba, hanem például azzal a körrel is (Pór György, Dalos György), amelyet ’‘68-ban maoista összeesküvés vádjával fogtak perbe. De ’69 végére legtöbbünk túljutott ezeken a fázisokon, és ’68 (párizsi tavasz, cseh szlovákiai események) meg az ezzel összekapcsolódó új baloldaliság vált mindannyiunk számára meghatározóvá.

S ebben az időben felmerült bennünk a kérdés: mit csináljunk? Az az ötletünk támadt, hogy bábokat készítünk, és a bábelőadásokkal talán közelebb kerülhetünk a közönségünkhöz, az emberekhez.

A bábokat még csak meg tudtunk csinálni, az előadást már nem, tehát meg kellett keresnünk azokat, akik más művészi ágak képviselőjeként segítségünkre lehettek. Így kerültünk kapcsolatba zenészekkel, színészekkel, elsőként Fodor Tamással, akit már többször láttam, és szerettem mint színészt.

Fodor Tamás: ’71 nyarán Bálványos Huba hívott el, hogy magnóra mondjam a bábosok előadásának szövegét. A próbákon megfogott az együttesben uralkodó alkotószellem. Kísérleteztek pantomimmal, meg politikai montázzsal, az avantgárd képzőművészet és a szociofotó összeházasításával…

M. I.: Tamás révén más színészek is bekapcsolódtak a munkába, aztán önállósult a két csoport: s mellettünk létrejött az Orfeo zenekar meg az Orfeo Stúdió. Néhány főiskolás társunkból alakult a képzőművész csoport… Egyre többen csatlakoztak hozzánk. Sokan a fotóscsoportban kezdtek, s kifejezetten az alkotó munka vonzotta őket, aztán már az általunk felvállalt ideológia kedvéért is jöttek. Meglehetősen tarka társaság gyűlt össze, de mindannyian baloldali alapállásúak voltak. Egyesek elfogadták a mi pártellenes nézeteinket, mások nem. Ez utóbbiak később le is váltak rólunk.

F. T.: Például az ötvenhatos vagy a dogmatizmus vita után.

Milyen viták voltak ezek?

M. I.: ’72 nyarán, amikor kezdtek bennünket szorongatni, felmerült, hogy Gyurkó László – akinek köztudottan jó kapcsolata volt Aczéllal – segítségünkre lehetne, de balosaink – házi szóhasználatunkban a sztálinisták – magukból kikelve támadták Gyurkót, mondván: ’56-ban pisztollyal rohangált mint ellenforradalmár.

F. T.: Ami a másik vitás kérdést illeti, tudni kell, hogy mi legjobban a dogmatizmust utáltuk, a kirekesztést, a kategorikus fogalmazást, a tolerancia hiányát – akár a művészetben, akár az emberi viszonylatokban.

M. I.: Na mármost: két filmről folytattunk késhegyig, sőt szakításig menő politikai vitát, Jancsó Még kér a népjéről és Brook Marat/Sade-járól, ez utóbbit például a kirekesztő balosok fasiszta szellemiségűnek találták.

De nemcsak az úgynevezett balosok hagyták el az Orfeót, hanem például a zenészek is.

M. I.: Nagyszerű muzsikusok voltak, de nem érdekelte őket a politika, vagy legalábbis nem olyan szinten és fokon, mint bennünket. Meg aztán őket a KISZ egy időben nagyon felkarolta, mindenhová utaztatta, tehát volt egy külső leválasztási manőver is a háttérben. Tény, hogy ’72 végére ők már nem tartoztak hozzánk.

Kicsit előreugrottunk az együttes történetében. Térjünk vissza a tavaszi-kora nyári eseményekhez.

M. I.: A báb- és a zenei együttesek Kőbányán, az ifjúsági klubban dolgoztak, a stúdió pedig a IX. kerületi Népfront tanácstermében kapott helyet.

Ez az Angela Davis Klub-időszak…

F. T.: Nevet kellett választanunk, s azt, amit szívünk szerint választottunk volna, nem lehetett, ugyanis Che Guevara neve tabu volt. Ezért aztán mi Angela Davisről neveztük el a klubot, de a névválasztás cseles volt, hiszen a polgárjogi harcos kommunistának vallotta magát, tehát nálunk hivatalosan szalonképesnek számított, ugyanakkor a Fekete Párduc mozgalommal is szimpatizált, ezért az újbalos eszmékért lelkesedők is elfogadták.

M. I.: A harmadik világnak amúgy is mítosza és metaforikus tartalma volt. Olyan valamit jelképezett, ami számunkra elér hetetlennek tűnt. Tapadt hozzá valami romantikus, naiv forradalmiság, ami vonzó volt a fiatalok körében. Egyfajta ki törési alternatívát láttak bele.

Előadások, programok

Akkoriból két-két előadásotokra emlékszem: a
Gyerekjátékokra és a Mockinpottra a bábosoknál és az Etoile-ra meg a Vurstlira a Stúdiótól.

F. T.: Igen, ezeket játszottuk, méghozzá összehangoltan és bérletszerűen.

Az előadások után többnyire viták, a közönség és a játszók közötti beszélgetések is zajlottak.

F. T.: Ezek a viták nagyon fontosak voltak. Nekünk is, és azt hiszem a közönségünknek is. Hiszen ezeken a beszélgetéseken az előadásokról, azoknak a nézőben keltett hatásáról volt szó, s ezek ürügyén nyilván másról, többről is.

M. I.: Voltak más jellegű beszélgetések is, klubestjeinkre például igyekeztünk olyan neves előadókat, beszélgetőpartnereket hívni, akik többé-kevésbé azt a szellemiséget képviselték, amit mi.

Előadásaitok művészi megformálása igen magas színvonalú volt.

F.T.: Ha valakinek, neked emlékezned kell rájuk, mert láttad őket.

E beszélgetésre készülve elő is vettem régi írásaimat, s ilyen passzusokat olvastam rólatok:

„A Gyerekjátékok – asszociációs játék. Példázat, mese arról, hogy a rongybabával, karikával, eregetős papírsárkánnyal önfeledten játszó gyerekekre hogyan erőszakolják rá a felnőttek, merő jóindulatból, önnön lényüket, viszonyaikat tükröző, öldöklő fegyverekből, rakétából, tankokból álló pazar játékkollekciójukat. A darab befejezése – a karika lesepri a harci esz közöket – idillikus kép, amely éppen azáltal késztet állásfoglalásra, hogy a néző kénytelen saját rossz tapasztalatait ütköztetni a zárókép »békés« megoldásával.”

„Peter Weiss Mockinpott úr kínjai és meggyógyíttatása című darabjának bábszínházi adaptációjában az eredeti színmű jelenetei – szöveg nélkül – új sorrendben, képekben komponálva, a szereplőket típusokra re dukálva kelnek életre. Egyetlen ponton hangzik el szöveg, az is magnóról, amikor egy véresen szatirikus kiáltványt élő személyek – csak kéz és fej – jelenítenek meg. A kisember bukdácsolását, megpróbáltatásait, vakságát – mely meggátolja, hogy helyzeteinek mozgatórugóit felismerje – s a többszöri fejcserékkel jelzett irreális lázadását a báb eszközeivel maradéktalanul ábrázolták.”

„Jorge Semprun A háborúnak vége című regénye, illetve filmforgatókönyve szolgált alapul az Etoile című előadáshoz. A megosztott és illegalitásba kényszerített spanyol kommunista párt otthoni és Franciaországban működő központi bizottsága eltérő taktikai elképzelései, valamint a párizsi diákok anarchista-harci-felszabadítási tervei között őrlődő főhős sorsa kérdő példázattá nő a kollektív előadásban. Miközben a szereplők magatartástípusokat mutatnak be, kérdeznek: lehetséges-e a forradalom végigvitele, ha a vezetés elszakad az akcióktól, ha íróasztal mögül irányítják a harcot? Járható-e az erőszakos-anarchista út? És hitet tesznek amellett, hogy dolgainkban előbbre jutni csak gondolkodva, eszmei és gyakorlati sémáktól mentesen, az élet változásaival együtt lépve, cselekedeteinket újra- meg újraértékelve lehet és szabad. Politikai színház.
A bravúros pódium színpadi megvalósításban a jelenetek, epizódok egymásba folyva, »áttűnve« követik egymást. A csupasz helyszínt székekkel rendezik be, a szék lehet autó, sorba rakva őket temető, vagy más rendbe állítva metrószerelvény. Következetes és hatásos fénydramaturgia segít a helyszínek megteremtésében, a játszók folytonos szerepváltása nagy koncentrációt igényel színésztől, nézőtől egyaránt. Jól élnek a szimultán közléssel (prózai és zenei megszólalások a közönség agitációjakor) és a hanghatásokkal (a párizsi metrómegállók nevének kórusszerű, zenei interpretálása).”

„A Vurstli kollektív alkotás. Az együttes a vurstliban olyan modellt talált, amelynek segítségével egy korát túlélő intézmény életét ábrázolva társadalmi jelenséget tud bemutatni. E jelenség a pótcselekvés… A mechanikus munkát, a bérfizetést, a fizetési cédula elfogyasztásával jelzett „munkaerő újratermelését” bemutató jelenetek után a mindennapos egyhangúságban élő embereket a munka vezető-vurstlikalauz repíti a vasárnapi vágyak netovábbjába. A körhinta forgásakor a közönség úgy érzi, repül, a céllövöldében a szerencsét próbálók nem veszik észre, hogy becsapják őket, s a nyertes – aki nem is lőtt, mégis övé a díj, a csákó – cinkosa lesz a céllövöldésnek, a hullámvasút visongó, egymásba fogódzó közönsége eltorzult pofájú, hangot kiadni sem tudó tömeggé válik, a vaslánckordon közepén műláncot széttépő erőművész mű vére a jámbor közönségben iszonyatot-élvezetet ébreszt, az elvarázsolt kastély görbe tükre pedig már ízekre-tagokra szét esett embereket mutat. És senki nem hajlandó az egyet len tiszta dallamot éneklő társára figyelni. Vége a szórakozásnak, kezdődnek ismét a hétköznapok. De hogyan lehet vége mindannak, ami e szórakozást szüli, igényét fenntartja, hogyan tehet ki-ki azért, hogy egyre kevesebbeknek jelentsen csak a vurstli kikapcsolódást, hogy ne így kelljen kikapcsolódni? Ezt kell a szuggesztív előadás után a nézőnek önmagában megválaszolnia.”








F. T.: Az egyik előadásunk után karon fogott egy ismerősöm, és panaszos hangon mondta: Nem politikailag van baj az elő adásaitokkal, hanem a szemléletetekkel, azt nem lehet tolerálni, mert az terjed és aláássa a rendszert. A Vurstli fejezte ki legpontosabban, milyennek éreztünk a világot, mi ellen hadakoztunk, mi elől megpróbáltunk kivonulni, hogy megteremtsük a magunk munka- és életközegét.

Végül is milyennek éreztetek a világot, mi ellen hadakoztatok?

M. I.: Abban hittünk, hogy lehet baloldali, marxista alapon álló társadalmat formálni. De körülöttünk csak a pártbürokrácia falait tapasztaltuk, a pártelit privát céljainak megvalósulását láttuk, s azt, hogy a munkásosztály, amelyre állandóan hivatkoztak, egyre rosszabb körülmények közé kerül.

F. T.: Ezek még nem a fridzsider-szocializmus évei, de már megjelent az a szörnyű kelet-európai Trabant-Wartburg-Skoda-kispolgár, akit szívből gyűlöltünk.

M. I.: És gyűlöltük, hogy egyre erősebben nyomakodott a közérdek elé az egyéni érdek, hogy a családokban, éppen úgy mint a munkahelyeken és az élet egyéb területein, az önzés, a képmutatás, a mának élés uralkodott. Magunk előtt láttuk a NÉKOSZ példáját, s nem tagadom, annak eszmeiségének és célkitűzéseinek a felélesztése központi helyet foglalt el gondolkodásunkban. Nem véletlen, hogy egyre tudatosabban kerestük a volt nékoszosokkal a kapcsolatot, így jutottunk el mindenekelőtt Kardos Laci bácsihoz, de fennállásunk rövid időszakában sok-sok olyan ember volt segítségünkre, akiről egyszer csak kiderült: nékoszos volt.

Mai eszemmel ezeket a célkitűzéseket és ezt a magatartást kissé illuzórikusnak, naivnak tartom.

M. I.: Igen, az is volt. De mi akkor nem láttunk más alternatívát arra, hogy megváltoztassuk körülöttünk a világot. Hogy humanizáljuk. Hangsúlyozom, mi baloldaliak voltunk. Számunkra a polgári társadalom mint reális alternatíva nem létezett.

F. T.: Nem is tudtuk, mi az. Élő, eleven polgárt nem is láttunk, hol láttunk volna? Ki járt akkor még Nyugaton? Mi csak a kispolgárt láttuk és ismertük, arról pedig tudtuk, hogy olyanok nem akarunk lenni.

Első felvonás: rendőrségi vizsgálat

Akkor tehát ’72 tavaszán-nyarán végül is minden rendben volt, dolgoztatok, jött a közönség, jó kritikákat kaptatok…

F. T.: Ez a dolog egyik oldala, a másik az, hogy elkezdődött ellenünk a hajsza. Tulajdonképpen minden március 15-ére vezethető vissza, ugyanis ez a március 15-e volt az első, ami kor a hatalomnak szembe kellett néznie azzal, hogy vannak, akik nem a hivatalos koreográfia szerint szeretnék megünnepelni ezt a napot. Ez riadalmat keltett, s az ifjúság fokozott ellen őrzését váltotta ki. Így természetesen minket is ellen őriztek.

M. I.: Aztán május közepétől felgyorsultak az események. Mi alatt a bábegyüttes Lengyelországban vendégszerepelt, a Kőbányán működő csoportok két tagjának szüleit behívták a BRFK Rómer Flóris utcai vizsgálati osztályára, és közölték velük, hogy az Orfeo ellen vizsgálat folyik erkölcsi és politikai ügyben.

F. T.: Június 1-jén a IX. kerületi Hazafias Népfront elnöksége értékelte az Angela Davis Klub működését, az értékelés alap vetően pozitív, de az ülés vége felé a kerületi PB és KISZ kép viselői hallomásból szerzett információkra hivatkozva kifogást emeltek az Orfeo Stúdió tevékenységének politikai tartalmával kapcsolatban. Nem sokkal ezután jött a HNF kerületi elnökségének szóbeli közlése: hivatkozással a budapesti elnökség egy régebbi, általuk csak most megtudott határozatára, miszerint a Hazafias Népfrontnak nem feladata színjátszó csoport működtetése, valamint egy ilyen csoport sértheti egy lakóház nyugalmát, az Orfeo együttes további működését nem engedélyezik.

Június 5-8-a között az Orfeo együttesek meghívott közéleti személyiségek – többek között a 25. Színház vezetői, Király István, Darvas József, Vitányi Iván, Aradi Nóra, Ancsel Éva, Sólyom Gábor (KISZ) – előtt bemutatták produkcióikat, hogy munkánkról első kézből informáljuk őket. A fogadtatás kedvező volt.

M. I.: Június 12-én, az államvizsgám napján reggelre beidéztek a Rómer Flóris utcába közirat-hamisítási bűnügyben – terheltként. (A Népművelési Intézet báboktatói működési engedélyéért folyamodó űrlapra – hiúságból – diplomaszámot írtam be, holott még előttem volt az államvizsga.) A kihallgatás kérdései az Orfeo bábegyüttes politikai nézeteire, az ott uralkodó erkölcsi életre vonatkoztak. A kihallgatókat az intézmény ügyeletese nem ismerte, nem is ismerhette, hiszen nem az ottani állományhoz tartoztak. A kihallgatást végző két rendőrtiszt, Wágner György és Orbán Viktor ugyanis a politikai rendőrséghez tartozott.

Ezzel egy időben a rendőrség felszólította a Képzőművészeti Főiskola vezetőségét, hogy ne engedélyezze az államvizsgán való részvételemet, mert ifjúság elleni bűntett gyanúja miatt vizsgálat folyik ellenem. Tények gyanánt bizonyítatlan feltevéseket közöltek. Végül csak több mint egy évvel később államvizsgázhattam.

F. T.: A következő hónapokban folyamatosan folytak a ki hallgatások, a bábegyüttes minden tagját beidézték, és eljártak a fenntartó intézményeinknél is.

M. I.: Ezzel egy időben nemcsak irántunk érdeklődött a rendőrség, hiszen ugyanekkor folytattak vizsgálatot az Illés együttes ellen is – amelynek ürügye egy londoni vendégszereplésen állítólagosan elhangzott szocializmusellenes nyilatkozat volt –, illetve egy keresztény gyülekezet ellen. Gyakran hasonlítottak össze bennünket ezzel a gyülekezettel, mondván: ugyanolyan fanatikusak vagyunk, mint ők. Aligha véletlen, hogy mindhárom ügyet Wágner úr vezette.

1972. július 25-i keltezéssel az Orfeo-tagok levelet intéztek Kádár Jánoshoz és Aczél Györgyhöz, amelyben részletesen beszámoltak az Orfeo megalakulásáról, cél ki tűzéseiről, s az ellenük folyó rendőrségi vizsgálat körülményeiről, a vádak hamisságáról. Ebben többek között ezt írják: „A kihallgatáson Wágner György elképesztően cinikus légkört teremtett. Nyomdafestéket nem tűrő nyelvezetet használt, és fenyegette a kihallgatott tanúkat. Amikor az egyik tanú szót emelt a bánásmód ellen, azt válaszolta, hogy itt csak neki hisznek. Benkő Éva, a Kőbányai Ifjúsági Klub vezetője (párttag) is szót emelt a durva bánásmód ellen, neki Wágner azt válaszolta, hogy ilyenek a rendőrségi módszerek. A ki hallgatási módszer az egyik tanú teljes idegi kimerültségét eredményezte, de miután ez a tanú panaszt emelt a Belügyminisztérium párttitkáránál, a hang nem valamelyest javult, nem függetlenül attól, hogy a nyomozásba bekapcsolódott Orgovány Sándor rendőr hadnagy, akinek viselkedése a tanúk egybehangzó állítása szerint tárgyilagos és emberséges. Wágner György az emberek meggyalázásának elképesztő módjait választotta. Például az egyik tanúnak leírhatatlan módon mesélte el, miként vette el Malgot István annak a lánynak a szüzességét, akivel pillanatnyilag a tanú él. A kihallgatott fiatalokat megpróbálta Malgot ellen hangolni, s ha ez nem sikerült, közölte velük: Malgot mellett fognak ülni a vádlottak padján. A szülőket és gyerekeiket egymás ellen hangolták, hamis információkat mondtak a tanúknak (például az egyikkel el akarták hitetni, hogy annak a lánynak szülei, akivel szerelmi viszonya van, feljelentették őt betörésért, amiből egy szó sem volt igaz. Egy másik szülőt arra akartak rávenni, hogy követelje Malgot István eltávolíttatását munkahelyéről. Malgot »okirat-hamisítására« úgy akart bizonyítékot szerezni, hogy a kőbányai tanács egyik dolgozóját hamis adatközlésre szólította fel, amit azonban ő megtagadott. A kihallgatott fiataloknak minden jegyzőkönyvbe felvett szó igazáért meg kellett küzdeniük, ugyanis a kihallgatók nem a tanúk szavait, ha nem a maguk értelmezését diktálták jegyzőkönyvbe. Ezen az sem változtat, hogy az utóbbi napokban már magnófelvétel is készült a kihallgatásokon.

Fenti állításainkat bármikor igazolni tudjuk. Ezek a tények megdöbbentették és elkeserítették az Orfeósokat. Mi, akik emberi bánásmódhoz, őszinte, nyílt vitákhoz voltunk szokva, védtelenül állunk egy olyan eljárás előtt, amely véleményünk szerint nem bűncselekmény felderítésére, hanem valamiféle bűncselekmény konstruálására irányul.” [A levélben a tanúk teljes névvel szerepeltek, én névtelenségben hagyom őket, mivel a jelenség bemutatását tartom fontosnak – N. I.]

M. I.: A levélre természetesen nem jött válasz.

Végül is lezárult a rendőrségi ügy, amit ha másból nem is, hát abból ország-világ megtudhatott, hogy az ellenetek folyó hajsza második felvonásának nyitó cikkében, a Magyar Ifjúságban megjelent ominózus Szántó Gábor-riportban ez volt olvasható:„A szó jogi értelmében – mondta a nyomozási eljárás egyik vezetője – nem történt bűncselekmény. Az, hogy a gyerekek – sokan a szakításig – szembekerültek a családjukkal és »nagycsaládot« próbáltak létrehozni, nem tartozik büntetőeljárás alá. A gyámhatóság is – a meglévő törvényes rendelkezések alapján – csak a fiatalkorúakat parancsolhatja vissza a szülőkhöz. Az pedig, hogy milyen nézeteket vallanak és terjesztenek? Van egy alaptétel: eszmékre – ez bizonyos téveszmék esetében is igaz – nem lehet törvényes szankciókkal válaszolni. Különösen akkor nem, ha tapasztalatlan fiatalokról van szó, akiknek többsége rendszerünknek valójában nem ellensége. Jót akarnak ezek a gyerekek hitük szerint, s ha ezt – mert sok tekintetben zavaros fejűek – rosszul akarják, tanítani kell őket, vitatkozni velük, és bizonyára meg lehet győzni őket. Teljesen természetes, hogy ez a munka sem rendőr hatósági feladat. És végül: a bábcsoport vezetője tényleg több, nála fiatalabb, tizenéves lánnyal került szexuális kapcsolatba. Annak ellenére, hogy a szülők – rendszerint sikertelenül – tiltakozni próbáltak e kapcsolatok ellen. Ismerve a körülményeket s figyelembe véve azt is, hogy az együttélés társadalmi szabályait bizony nem mindig be tartó emberről van szó, azt kell mondani, hogy jogi ér telemben véve ez sem bűncselekmény. A lányok elmúltak 14 évesek, s ezeket a kapcsolatokat ők maguk is keresték.”

A több mint három hónapig tartó procedúra végén az ügyészség nem emelt vádat, de az ügy következményei súlyosak voltak: az együtteseket az ország valamennyi művelődési házából kitiltották (merészség és tisztesség volt a Duna Cipőgyár művelődési házának igazgatójától, hogy mégis befogadta őket); hat személy – köztük Fodor Tamás és Malgot István – rendőrhatósági figyelmeztetést kapott csoportos összejöveteleken hangoztatott társadalomellenes nézeteik miatt; megakadályozták, hogy Malgot István diplomáját időben megszerezze és a Képzőművészeti Alapba, valamint a Fiatalok Stúdiójába felvételt nyerjen; az együttes képzőművészeti jellegű munkáiban közreműködő Bálványos Hubát főiskolai tanári állásából átszervezés címen elbocsátották, a TV Galéria című adásában való szereplését megakadályozták; az Orfeo tagjaira a Magyar Rádió és Televízió elnökhelyettese nem hivatalos szilenciumot rendelt el; a sajtóban kritika vagy beszámoló az Orfeóról nem jelenhetett meg, vagy ha mégis megjelent, írójukat szankcionálták (íme a magyarázat a Színház-beli esetre!); több középiskolában eltiltották a gyerekeket az Orfeo előadások látogatásától stb.

Második felvonás: a Magyar Ifjúság-cikk

Szeptemberben még a Nők Lapjában Kormos Valéria tollából pozitív riport jelenik meg az Orfeo együttesekről, de október 13-án a Magyar Ifjúság cikke ismét felmelegíti a régi vádakat, mindenekelőtt Malgot Istvánt kiáltva ki főbűnösnek, aki az együttesben uralkodó erkölcsi fertő legfőbb okozója. Szóba kerül a kommuna-vád is, mint az egyik legmegbotránkoztatóbb eltévelyedés. Való igaz, az együttes több tagja rövidebb-hosszabb időre kiköltözött egy szentendrei házba, majd nyáron Pilisborosjenőn elkezdték annak az ikerháznak az építését, amely a bábosok, illetve a stúdiósok otthona lett. Ez az Európában és Amerikában már létező együttélési forma akkor valóban szokatlan volt Magyarországon, de ez a tény is – mint annyi más – csak ürügy volt arra, hogy folytassák azt, amit a rendőrségi nyomozószakaszban nem sikerült elérni: lejáratni, lehetetlenné tenni, végső soron felszámolni az olyan önállóan gondolkodó és cselekedni akaró társaságokat, amilyen az Orfeo is volt. Példastatuálás, elrettentés, erőfitogtatás.

M. I.: A cikkíró több Orfeóst és szülőt szólaltatott meg, kérdései minduntalan az együttesen belüli züllött életmódra vonatkoztak. Számos információnál csúsztatott, a rendőrségi vizsgálat több adatát jogtalanul és önkényesen (?) interpretálva fel használta, engem eleve úgy kezelt, mintha büntetett előéletű lennék, holott minden régebbi és újabb vád alól felmentettek.

A cikkre több olvasói reagálás érkezett a szerkesztőségbe, azokból néhányat rövidítve és kommentálva közöltek is.

M. I.: De nem közölték az én október 17-i helyesbítést kérő levelemet, amelyben a személyiségi jogaim megsértése miatt tiltakoztam.

S nemcsak a Magyar Ifjúságban folyt vita a cikk körül, hanem például az Élet és Irodalomban is, ahol Varjas Endre kifogásolta a cikk hangnemét, a szerző módszereit, megpendítve, hogy az eset sajtóetikai szempontból több mint kifogásolható.

F. T.: Meg is kapta a magáét, amikor Szántó Gábor az újabb írásában lezsidózta, és „leleplezte” a Pór-féle maoista bandához fűződő hajdani kapcsolatait.

A sajtóháború két cikkel ért véget: az ÉS-ben november 4-én (!) Tóth Pál, a KISZ KB kulturális osztályának vezetője reagált higgadtan, majd november 17-én Szántó Gábor újabb dörgedelmes cikkben vonta meg a vita mérlegét, és reflektált az egyes véleményekre. Tételesen felsorolta az együttes ideológiai szemfényvesztéseinek részleteit, társadalmi károsságuk bizonyítékait. S mindezt azzal a kettősséggel, amely oly jellemző volt az akkori vitakultúrára. Egyszerre ütött és felmentett, ez persze nem vonatkozott Malgotra, ő változatlanul a legfőbb bűnbak maradt. Még Tóth Pált is kioktatta [alighanem a mögötte álló ismeretlen(!) erők megbízásából]: felelős vezetőként megnyilatkozása nem tekinthető magánvéleménynek, mint ahogy azt az osztályvezető állította, érzékeltetve a fenntartók felelősségét. A cikk végén Szántó bekeményített, és felvetette a politikai felelősség kérdését mindazoknál, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek az együttessel. „Ne csak névleg, papíron – ahogy eddig tették – kitöltetlen váltók alá írásával vállalják a közösséget. Mert így is, úgy is osztozniuk kell a felelősségben, akár tudták, akár nem, hogy mihez adják a nevüket… Szeretnénk az illetékesek figyelmébe ajánlani: nem magán ügy, hogy mire használják művelődési házainkat, ifjúsági klubjainkat, az építőtáborok, az ifjúsági találkozók színpadjait.”

Következmények

S ezzel lecsengett az „ügy”?

M. I.: Lényegében igen, de a következményeit sokáig éreztük, azt is mondhatnám: végül is sikerült bennünket szétverni, hiszen ezután már nem tudtunk ugyanúgy dolgozni, mint addig.

F. T.: A két együttes kapcsolata is kezdett erodálódni, végül 1974-ben szét is váltunk. Egy időre beszorultunk a pilisborosjenői házba, s csak 1977-ben sikerült ismét valamivel a nagyközönség előtt kirukkolnunk.

A Woyzeck-kel, amit aztán követett a Balkon meg a Leonce és Léna.

M. I.: Mi is csak próbálkoztunk, aztán 1978-ban Gyurkó és Szigeti a Népszínházhoz szerződtetett bennünket.

Tekinthető ez egyfajta segítő gesztusnak? S ha igen, voltak-e mások is, akik kiálltak mellettetek ebben az időben?

M. I.: Egyértelműen segítő gesztus volt. Mi a 25. Színházat társnak tekintettük, úgy éreztük, sokban hasonlóak az elképzeléseik a mieinkhez. Gyurkóval személyesen csak akkor találkoztunk, amikor már megjelent az első cikk, de később ő is közeledett hozzánk, nagy tervei voltak, vonat- meg hajószínházat akart csinálni, biztatott bennünket, hogy nem is kell ahhoz épület, hogy jó előadások szülessenek, és szerette volna bekapcsolni az Orfeót a 25. tevékenységébe. Aztán ez a szerződés lett a vége.

F. T.: Sokan álltak mellettünk. S érdekes, hogy az Illéséket ugyanazok védték, mint bennünket.

M. I.: S feltehetően ugyanazok támadták is.

F. T.: Kezdettől fogva rendszeresen jártak hozzánk a Lukács „óvoda” tagjai, gyakran volt nálunk Heller Ágnes, Márkus György, Tordai Zádor, másfelől Darvas Józseffel, sőt Király Istvánnal is jó kapcsolatunk volt, bár ő felemásul viselkedett velünk, mert elsősorban híveket akart szerezni általunk a maga hétköznapi forradalmiság ideológiájához.

M. I .: Ő is a NÉKOSZ-hoz közel álló volt, s talán azért szimpatizált velünk. Különben konkrétan is segített, hiszen ami kor a Magyar Ifjúság második cikke megjelent, a nyomdász ismerőseink által kicsempészett kefelevonatot eljuttattuk ne ki, és ő – aki valamiféle szürke eminenciásnak számított – átadta Aczélnak. Ő pedig felháborodott, mert az a cikk már politikai felelősöket keresett az ügy hátterében.

F. T.: Ekkor hangzott el az a kettős értelmű mondat Kádártól, hogy ebben az országban több Orfeo-ügy nem lesz! Benne volt az is, hogy ne legyenek ügyek, de az is, hogy ne legyenek Orfeók.

M. I.: Az „ügy” hátterében komolyabb dolgok voltak. Ekkor folyt a nagy birkózás Biszku és Aczél között. S a tét az új gazdasági mechanizmus lejáratása, elfojtása volt. A belügy és a körülötte csoportosuló erők elejétől végig ellenezték a gazdasági mechanizmust, s ezzel együtt persze azt a kulturális nyitást is, amely jórészt Aczél nevéhez kötődött. Rémes kultúrpolitika volt, de az adott helyzetben alighanem a legjobb, amire lehetőség volt.

F. T.: Mi ebben a játszmában csupán a pöttyös labda szerepét játszottuk, a nagyok fociztak, s minket rugdostak.

S közben a labda leeresztett.

F. T.: Nézd ezt a fotót. Ez a legjellemzőbb az akkori érzéseinkre, a világhoz való viszonyunkra. Ezt a tekintetet, Oszkay Csabáét, nézd, amelyből világos: valahonnan, egy börtönből néz kifelé, és össze kell fogódzkodni ahhoz, hogy ebből az egészből kijöjjünk.

M. I.: Az a szomorú, hogy amikor ennek a művészi és emberi magatartásnak lett volna talaja, mi nem rúghattunk labdába, amikor meg ismét lehetett dolgozni, a társadalmi-politikai trendek nem találkoztak a mi elképzeléseinkkel.

• Beszélő évek – 1972