Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

Akiket a magyar állampolgárok közül az elmúlt évtizedek során megdicsért a Nyugat, azokra – Kádár János és Aczél György kivételével – idehaza egykettőre ráhúzták a vizes lepedőt. Az amonnan jövő elismerés bizonyítékul szolgált ara, hogy a szóban forgó személy egy követ fúj az imperialistákkal. E kényelmes diffamálási módszer segítségével a hatalom mentesült az érvelés fáradságos munkájától.

Megfordult a világ: manapság becsület és dicsőség dolga, hogy a Nyugat jó véleménnyel legyen rólunk. Ha valamely Lajtán túli sajtóorgánum vagy pláne politikus vállon vereget, a meghatottságtól könnybe lábad a szemünk. Ez az újonnan kialakult reflex éppúgy felment az érvektől és kritikai gondolkodástól, mint a régebbi, ellentétes gyakorlat.

Az elmúlt hetekben úsztunk a boldogságban: a nyugatnémet lapok és a vezető nyugatnémet politikusok humanistának neveztek bennünket, amiért kiengedjük hozzájuk NDK-s honfitársakat. Az az NSZK-sajtó dicsér bennünket menekültügyben, mely legfeljebb rövid hírben tudatja, hogy az NSZK visszaküldi Ausztriába – hacsak nincs bennük nemet vér bizonyíthatóan – a Romániából jötteket. Pedig Romániából többnyire valóban politikai üldözöttek érkeznek, és továbbtoloncolásuk esetén egytől egyig számolhatnak azzal, hogy már a határon félholtra verik őket. Azok osztogatnak nekünk emberi jogokból jeles kalkulust, akiknek országában még iráni katonaszökevényektől is megtagadták a menedékjogot, annak az érvnek az alapján, hogy minden állam szuverén joga egy hadsereg fenntartása, és aki ez alól kivonja magát, nem tilalmas politikai nézetet fejez ki, hanem magát az államiságot mint olyat sérti meg. Az NSZK bíróságai – a sajtó elenyészően csekély részének tiltakozása ellenére – több olyan országba küldtek vissza már menekülteket, ahol – az esetleges halálos ítéleteken kívül – kínvallatás vár rájuk. Az ilyen döntések indokolása kitér arra, hogy ezekben az országokban a kínzás hagyományos és elfogadott nyomozói technika, és noha ez a technika kétségkívül antihumánus, áldozatait – többnyire üldözött vallási vagy nemzetiségi kisebbségek képviselőit és más politika emigránsokat, akiket előzőleg egytől egyig gazdasági emigránsoknak nyilvánítottak – ez sem jogosítja fel a menekülti státus megszerzésére, sőt sok esetben az NSZK-ban maradásra sem.

Egyszóval én nem tudok felhőtlenül örülni annak, hogy az NDK-ból szabadulók ügyében ennyire dicsérnek bennünket, mint ahogy azt a másik dicséretcsomagot is viszolyogva nyugtázom, mely utazási szabadságunk címére fut be. A Nyugat a régi jó sztálinista és posztsztálinista időkben egyöntetűen követette utazási korlátozásaink feloldását. Most, hogy ez nálunk – és többé-kevésbé a lengyeleknél is – bekövetkezett, egyszerre kapjuk Nyugatról a tapsot és az újfajta korlátozásokat. Közjegyzőileg hitelesített meghívólevél híján Franciaországba máris csak úgy utazhatunk, ha napi kétszáz frankot viszünk magunkkal. A svájciak napi száz svájci frankot kívánnak, és hasonló értékű összeghez ragaszkodnak a spanyolok is. Ráadásul e két utóbbi ország a Nemzeti Bank kiviteli engedélyét sem tudja nélkülözni, a pénzen kívül tehát a hibbant magyar pénzügyi rendelkezések betartását is ellenőrzi. Jó forrásból tudom, hogy a Közös Piac országai jelenleg olyan egységes vízumrendszer kialakításán fáradoznak, mely utazásainkat formálisan megkönnyíti ugyan – mert aki a Közös Piac valamelyik országába vízumot kap, az akármelyikbe utazhat majd –, de meglehetősen magas pénzügyi követelményeket is támaszt, és ezek teljesítését a határon kontrollálni óhajtja. Az új szabályozás – ha létrejön – kettős diszkriminációt valósít meg, hiszen csak bizonyos országokat sújt majd szerte a világon – köztük persze a szocialistáknak becézetteket is –, és ezeken belül is csupán a szegényeket, akik nem jutnak elegendő nyugati valutához. „Utazási szabadságot” – kiáltotta régebben Kelet felé a művelt Nyugat, „a gazdagoknak'” – teszi most hozzá, tompított hangon, de nekünk ezt is ki kellene hallanunk a felénk áradó dicsérgetések kórusából.

• Második világ