Skip to main content

A horvátok hosszú hallgatásának vége

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A közép-európai államok politikai berendezkedésében jelentős változásokat eredményező idei év a 18 éves hallgatásba burkolózó Horvátországban is új folyamatokat indított be. A horvát állami és pártvezetés távol tartja ugyan magát Szerbia erősen központosító és egyáltalán nem az európai demokrácia irányába mutató kemény irányvonalától, de, legalábbis egyelőre, nem vette át a szlovén vezetők határozottabb reformmagatartását. Ennek egyik fontos oka az, hogy 1971–73-ban Tito leszámolt azokkal a horvát politikusokkal, akik 1967 óta tiltakoztak a központi kormány túlsúlya, erős jövedelemelvonó politikája, a horvát nemzeti érdekek és nemzeti kultúra megsértése ellen. E leszámolás idején olyan személyiségek ellen is elmarasztaló ítéletet hoztak, mint például Vlado Gotovac, a kiváló esszéíró, s így nem csoda, hogy a politikai vezetésben a kevés önállóságot felmutató szürke személyek jutottak pozícióhoz, akiktől mindenféle kezdeményezés távol állt.

Az utóbbi években felerősödő gazdasági, társadalmi válság azonban cselekvésre és nyílt fellépésre késztette a másként gondolkodó horvátokat is. Az év elején – február 2-án – tartotta Zágrábban alakuló gyűlését a Jugoszláv Demokratikus Kezdeményezés Egyesülete. Figyelemre méltó, hogy a mintegy 800 tagot egyesítő szervezetet, amely távol tartja magát a liberális eszméktől, nem nacionalista, s tagjait tudatosan toborozza egész Jugoszláviából, és legfőbb célja a fennálló rendszer demokratizálása, betiltották. Ugyancsak engedély nélkül tevékenykednek a tavaly ősz óta szervezkedő horvát zöldek, akik Marxnak arra a kijelentésére hivatkoznak, hogy politikai célokat csak állhatatos küzdelemmel lehet megvalósítani. A Szabad Demokraták Szövetségéhez hasonlítható Horvát Szociálliberális Szövetség ez év április 27-én tartott alakuló gyűlésén hitet tett a politikai pluralizmus, a tulajdonformák sokfélesége, a piacgazdaság, a jogi és szociális biztonság mellett. A szövetség arra törekszik, hogy még a szlovénekénél is erőteljesebben átalakítsák a horvát alkotmányt, biztosítsák benne a nemzeti önrendelkezés jogát. Mintegy 3000 tagjuk zöme a fővárosban és nagyobb városokban lakik, vezetőségükben elsősorban fővárosi értelmiségiek foglalnak helyet, közéjük tartozik a már említett Vlado Gotovac is. A Magyar Demokrata Fórumhoz hasonlíthatjuk a mintegy húszezer, zömmel vidéki tagot számláló nemzeti orientációjú Horvát Demokrata Egyesületet, azzal az igen jelentős különbséggel, hogy június 17-ére tervezett alakuló gyűlésüket a rendőrség betiltotta. E két utóbbi szervezet, melynek képviselői jelen voltak a szabad demokraták október végi küldöttgyűlésén, egyre jobban keresi az együttműködés lehetőségét, sőt a szociálliberálisok már a szlovén demokratákkal is kiépítették kapcsolataikat. A horvát ellenzék lényegesen szervezettebb és nagyobb létszámú, mint a csupán egyéni másként gondolkodókra korlátozódó szerb ellenzék, de nem jutott még olyan erőhöz, mint a politikai vezetéssel párbeszédet folytatni képes szlovén alternatívok. A horvát demokratikus ellenzék megerősödése, kapcsolataik a szlovénekkel komoly dilemma elé fogja állítani a fennálló viszonyokat konzerválni akaró politikai vezetőket.




Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon