
Az 1998-as választások után számos befolyásos szabad demokrata a párthoz csatlakozott tollforgatókat tette – részben vagy túlnyomórészt – felelőssé a lesújtó vereségért. Engem gyakran ért ilyen vád, az utóbbi időben már olyankor is, amikor pártkörökben bíráltam a vezetést, így hát el kell tűnődnöm azon, hogy összeegyeztethető-e valamely értelmiségi személy erkölcsi és intellektuális felelősségérzete a párttagságból fakadó kötelezettségekkel.
E kérdés persze megkerülhető volna, ha azt mondanám, hogy a pártban koalíciós kormányzásunk idején, és azóta sem az én irányvonalam érvényesült, így hát a választási vereségért, és a bennünket azóta folytatólagosan rémítő közvélemény-kutatási eredményekért sem én vagyok felelős. Ezt a védekezésemet tényekkel is alátámaszthatnám. Bokros Lajos menesztése, de legalább is 1996 ősze óta, vagyis amióta a szabad demokraták rendszeres megalázása és a koalíciós szerződés sajtpapírrá történő degradálása Horn Gyula napi szertartásai közé tartozott, cikkeimben amellett érveltem, hogy akár a koalíció felbontásának árán is vállaljuk eszméink és politikai programunk védelmében a konfliktusokat Horn Gyula pártjával. Mai zsargonnal élve: azt követeltem, hogy különböztessük meg magunkat szembeszökően ettől a párttól, szegüljünk szembe határozottabban Horn taktikai okokból tanúsított cigányellenességével, vatikáni farkcsóválásával, bős–nagymarosi findzsacseleivel, elvtelenségével, rögtönzéseivel, populizmusával. Elmondhatnám: jelenleg sem az értelmiségi akadékoskodás a legfőbb gátja annak, hogy a párt visszanyerje régi erejét és befolyását, hanem elsősorban a pártvezetés új irányvonala, mely a szabad demokratákat a politikai mező közepén (vagyis légüres terében) helyezné el. A politikai mező ugyanis végletesen polarizálódott, akkor is, ha ez nem tetszik nekünk, vagy ha nem veszünk tudomást róla. A közvéleményt már ma, két évvel a választások előtt kiváltképp az foglalkoztatja, hogy maradjon-e a jelenlegi koalíció 2002 után is, vagy bukjon meg, és adja át a helyét egy másiknak, amelyet minden jel szerint csak a szocialisták vezethetnek. A közép mint konkrét politikai programmal alá sem támasztott, tartalmatlan jelszó tehát csak abban az értelemben mozgósító erejű, hogy mindenkit elfordít tőlünk. A középre egyetlen olyan választó sem szavaz, aki megbuktatná a jelenlegi kormányt, de olyan sem, aki újból erre a képződményre bízná az ország irányítását.
Mindezt mondhatnám, sőt – mint itt olvasható – mondom is, de ezzel csak újabb parazsat gyűjtök fejemre, és nem válaszolok arra az elvi kérdésre, amelyet Pető Iván igen világosan fogalmazott meg Rádai Eszterrel társalkodva a Beszélő idei áprilisi számában. Pető szerint „egy politikai párt életének és működésének… vannak általános törvényszerűségei és áthághatatlan játékszabályai. És ez – ahogy más országokban is – azt jelenti, hogy a párthoz tartozó értelmiség, még ha nagyon kritikus is a pártjával, nagyon-nagyon óvatosan mérlegeli, mikor menjen neki, nekimenjen-e annak a pártnak, amelynek közben azért a jó választási szereplését is fontosnak tartja. Nálunk… még a párthoz szorosan kötődő értelmiség is fontosabbnak tartja a maga függetlenségének a hangsúlyozását, a maga elfogulatlanságának hetenkénti világgá kiáltását, mint a lojalitást.” És ha valaki nem azért szegül szembe a pártvezetés stratégiájával, hogy függetlenségét hangsúlyozza, hanem azért, mert fontosnak tarja pártja jó választási szereplését, és világosan látja, hogy ez a stratégia csak kudarcra vezethet? A kasszandrai szerepkör persze fölöttébb hálátlan – annál engesztelhetetlenebbül gyűlölték Priamosz lányát, minél inkább beigazolódtak a jövendölései –, de nem feltétlenül a személyes függetlenség és elfogulatlanság hangsúlyozásának vágya alakítja ki, mint Pető feltételezi, hanem olykor a pontos helyzetmegítélés. Erre értelmiségi nézőpontról gyakran több esély nyílik, mint a hatalom ormairól. Egy értelmiségi firkász például könnyebben ismerheti fel, hogy mikor kell szakítani a kormányzati pozícióval, mint miniszteri székében egy pártvezető.
Pető általában beszél az értelmiség és a pártpolitika viszonyáról, de nekünk az értelmiség és egy demokratikus párt specifikus viszonyáról kell gondolkodnunk. Az értelmiségi, aki például a Fideszhez szegődik, eleve tudja, hogy homo fidesziensissé, magyarán – hadd használjam nemrég bevezetett kategóriámat – sasváriszilárddá kell átlényegülnie. Definícióm szerint „e műszó azt a különös emberfajtát jelöli, mely roppant nyomatékkal, és a hihetőségre még csak nem is törekedve akárhányszor elismétel bármit, amit a párt legfőbb irányítója, Orbánorbán, vagy ennek háromfejű alvezére, Kövérszájeráder állít vagy sugall”. Az ilyen pártnak nincs értelmisége a szó tulajdonképpeni értelmében, csak sasváriszilárdjai vannak. Ha a miniszterelnök blöfföl, ha beszéd közben tudatosan fittyet hány saját információinak és az igazság követelményeinek, sasváriszilárdok légióinak együttérzésére számíthat. Egy sasváriszilárd csak helyeselni tudja, ha az ügyészség és a rendőrség fideszes bűncselekményekbe ütközve a csillagos égig emeli fel ingerküszöbét, és az ellen sincs szava, ha pártja a maga fantáziadús gazdasági lángelméjét, akit számos cáfolhatatlannak látszó okból bűnözőnek tekint a közvélemény, védhetetlenné vált állami pozíciójából az állami bankszférába helyezi át, és itt éppen őrá bízza országunk sztrádaépítésének lukratív gondjait.
A szabad demokraták közt elképzelhetetlen a sasváriszilárdság mint értelmiségi vagy akár pártfunkcionáriusi eszmény, mert a vezetői züllöttségnek az a foka is elképzelhetetlen, amelyet az Orbánorbán és a Kövérszájeráder műszavak érzékeltetnek halványan és bátortalanul. Akárhányszor volt is bajom a szabad demokraták különféle vezetőivel, sohasem gondoltam, hogy képesek lennének a nyílt hazudozásnak, a megfélemlítésnek, a demokratikus formák megvetésének azokra a cinikus aktusaira, amelyekre a jelenlegi koalíció vezetői naponta szolgáltatnak példákat. Amikor Pető azt mondja, hogy nem szeretne ilyen Fidesz-féle pártnak a tagja lenni, akkor egyszerre utasítja el az Orbán-féle pártvezetést és a sasváriszilárdságot. De elutasítja, mint láttuk, a pártvezetés értelmiségi bírálatát is, ahogy ez a szabad demokratáknál megvalósult. Feltehetően azon a nézeten van, hogy a szabad demokrata pártvezetés hibái nem lépik túl a demokratikus mozgástér határait, és ezt a párt kritikus értelmiségének önkorlátozó magatartással kellene díjaznia.
Ebben általánosságban egyet is értek vele, bár ezt nem tudom bebizonyítani. Ugyanis nem vonultathatom fel azokat a vitacikkeimet, amelyeket lojalitásból nem írtam meg. Létezik azonban két olyan konfliktuscsoport, mely meggyengíti, sőt olykor hatástalanítja is a lojalitás érveit. Az első a Kasszandra-szindróma, amiről írtam már. Ha meggyőződésem, hogy a pártvezetés stratégiai vonalvezetése katasztrófába torkollik, akkor – éppen mert fontos nekem a párt sorsa – nem érhetem be a nézői szerepkörrel. De akkor sem hallgathatok, ha kiélezett helyzetben taktikai okokból nem képviseljük azokat az alapelveinket, amelyek védelmében párttá szerveződtünk. „Ha Eörsi István közíró a zámolyi romák ügyéről cikket ír, az egy publicisztikai tett, ugyanez egy politikai párttól nem biztos, hogy politikai tett” – írja Pető Iván. Egy politikai párttól általában nem várható el az állampolgári jogaiktól megfosztott romák védelme, de a szabad demokratáktól elvárható ez még akkor is, ha a lakosság többsége elutasítja, sőt gyűlölettel utasítja el az ilyen magatartást. A pártnak bíznia kell abban, hogy az elveinkkel rokonszenvezők helyeselni fogják kisebbségvédő és szegényvédő politizálásunkat, ha következetesen kitartunk mellette. Abban is bíznia kell, hogy ilyen állampolgárból sokkal több van, mint ahány potenciális szavazóval jelenleg dicsekedhetünk a közvélemény-kutatások szerint. Ha taktikai megfontolásból zárójelbe tesszük legfontosabb alapelveinket, akkor senkit sem nyerünk meg (mert a rasszisták szemében sohasem válhatunk elég megbízható rasszistákká), híveinket viszont elveszítjük.
Magam is tudom: utolsó érveim csak ásításra ingerelhetik a türelmes olvasót. De hát az értelmiségi magatartás pocskondiázása sem hat újszerűnek. A harci terep azonban, a két bágyasztó érvrendszer között, csöppet sem unalmas, mert itt dől el, hogy van-e igény és lehetőség, ma és itt, a demokratikus politizálásra. A pluralista demokráciában a pártok nem lehetnek meg lojalitás és fegyelem nélkül, ez igaz. De a demokratikus pártok akkor is lehanyatlanak, ha kivész belőlük az a szellemi erő, mely az ilyen párt napi politizálását összehangolja világnézeti perspektívájával. Az önkorlátozás követelése nem olthatja ki a pártban politizáló ember felelősségérzetét. A felelősségérzet csak addig vetheti magát alá az önkorlátozásnak, ameddig okkal hiheti, hogy ezt közös elvek hatékony védelme követeli meg. Akiben ez a meggyőződés meginog, az elveszti képességét és kedvét is arra, hogy a párton belül személyes elkötelezettséggel politizáljon.
Friss hozzászólások
6 év 34 hét
9 év 7 hét
9 év 11 hét
9 év 11 hét
9 év 12 hét
9 év 12 hét
9 év 13 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét
9 év 15 hét