K. Gy. [Krassó György]

Nyomtatóbarát változat

Egy genfi pszichiátriaprofesszor dr. Pákh Tibor „elmebetegségéről”. – Idén május elején – néhány nappal a VII. Pszichiátriai Világkongresszus megnyitása előtt – Bécsben sajtótájékoztatót tartott a pszichiátria politikai célokra való felhasználása ellen küzdő szervezet svájci tagozata. A beszámolót Charles Durand, a genfi egyetem professzora tartotta, és témája magyar vonatkozású volt – egy mondatban így foglalhatnánk össze: „Valóban elmebeteg-e Pákh Tibor?”

Dr. Pákh Tibort nem kell bemutatnunk a Beszélő olvasóinak; ezt már megtette a 2. számban közölt interjú, így most csak röviden foglaljuk össze az előzményeket. Dr. Pákh Tibor 59 éves jogász 1956 után – politikai tanulmányok írásáért – 12 évet töltött börtönben. Azért nem többet, mert 1971-ben „gyógyíthatatlan elmebetegnek” nyilvánították, és hátralévő büntetését elengedték – miután éveken át elektrosokkos és inzulinkómás „kezelésnek” vetették alá. Pákh Tibor ugyanis a börtönben – az elítéltek emberi jogainak védelmében – éhségsztrájkot folytatott. Ugyanezt tette másfél évtizeddel később is, 1980 tavaszán a Podkowa Leszna-i templomban, a lengyel polgárjogi aktivistákhoz csatlakozva. 1981 októberében útlevelének jogtalan elkobzása ellen tiltakozott éhségsztrájkkal; ekkor beszállították az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetbe. A kórházban kényszergyógykezelésben részesítették, tudatára ható infúziót kapott, és durva mesterséges táplálást alkalmaztak. Ekkor azonban már nem lehetett eltitkolni az ügyet 57 magyar értelmiségi és több nemzetközi szervezet tiltakozott az embertelen és életveszélyes „kezelés” ellen, s végül – október végén – Pákh Tibort kiengedték az elmegyógyintézetből (bár útlevelét nem kapta vissza).

A hatóságok csupán elmebetegségnek – politikai téveszmékben jelentkező paranoiának és táplálkozási negativizmusban megnyilvánuló skizofréniának – voltak hajlandók tekinteni Pákh tiltakozásait, s fel sem merült bennük, hogy a „beteg” életét nemcsak maradandó egészségkárosodást okozó és életveszélyes „kezelésekkel”, hanem a jogsérelmek orvoslásával is meg lehetne menteni. Sőt, a jogsértések folytatódtak, s így Pákh Tibor 1982 októberében ismét éhségsztrájkba kezdett (A folytatás a szokásos volt: erőszakos elmegyógyintézetbe hurcolás, elkábítás, lefogás, az étel belétömése...)

Ezeknek az eseményeknek számos ismerőjében, sőt az 1981-es tiltakozás néhány aláírójában is akarva-akaratlan felmerült a kérdés: nincs-e mégis igaza a magyar pszichiáterek diagnózisának, nem betegség tünete-e valóban ez az éhségsztrájksorozat? Vagy ahogy a Beszélő 2. interjújában olvasható: „Nem túlzás-e egy útlevélért az életünket kockára tenni?” És egy ahhoz kapcsolódó másik kérdés: indokolt és helyes kezdeményezés volt-e két évvel ezelőtt aláírásokat gyűjteni és felhívással fordulni a bel- és külföldi közvéleményhez Pákh Tibor ügyében?

Az alábbiakban röviden ismertetjük Charles Durand professzor véleményét, aki ugyanezekre a kérdésekre keresett választ, s ezért 1982 áprilisában Budapestre utazott, és három napon keresztül többször beszélgetett dr. Pákh Tiborral. Szakvéleményét a sajtótájékoztatón így foglalta össze:

„Anélkül, hogy minden részletre kitérnék, megállapítottam, hogy Pákh Tibornál teljes összhang áll fenn ideológiai, vallási, erkölcsi és teljes életfelfogása, valamint a külvilággal való kapcsolata, a külső eseményekre történő reakciói között... Háromnapos vizsgálataim során soha nem tapasztalhattam nála a paranoid skizofrénia jeleit, de még csak egyfajta tudathasadásos karakterstruktúrát sem. Mindent egybevetve, megállapítottam, hogy Pákh Tibor egész életében hű maradt a maga elé állított vallási és erkölcsi ideálokhoz... Politikai meggyőződése és erkölcsi felfogása késztette az ellenállásra, és ez vezette az éhségsztrájk passzív tiltakozási módjához. Pszichiátriai szempontból Pákh Tibor esetében az éhségsztrájkot nem lehet táplálkozási negativizmusnak, tehát betegségnek tekinteni. Pákh Tibor úgy érzi, hogy üldözik – de ez igaz, valóban üldözik. Ez az érzése tehát nem beteges képzelődés, hanem a valóságnak megfelelő reagálás.”

Durand professzor a fentiekből arra a következtetésre jutott, hogy „Pákh Tibor esete tehát példa arra, hogy egy jogos tiltakozási magatartást elmebetegségnek nyilvánítanak. Nekünk, pszichiátereknek, az a feladatunk, hogy küzdjünk a pszichiátriai tévút ellen... Pákh Tibor úgy érzi, hogy üldözik Magyarországon. Tapasztalnom kellett, hogy ez nem beképzelés, hanem valóság. A három nap során állandóan nyomunkban jártak olyan személyek, akikről fel kellett tételeznem, hogy a rendőrség kötelékébe tartoznak.”

• Hírek