Révész Béla

Nyomtatóbarát változat

A rendőrség, illetve az állambiztonsági szolgálat kérdésének felsőszintű, politikai megítélése, illetve az operatív munka végrehajtási szintje 1989 közepére egyre távolabb került egymástól. A politikai tárgyalások szereplői – pozícióik eltérő voltából adódóan – más és más verziót alakítottak ki a hatalom koncentrátumának újraszabályozására. Abban nem volt nézetkülönbség, hogy minden államnak elemi szükséglete a főhatalom gyakorlása feltételeinek biztosítása, így az állambiztonsági szervek létjogosultságát komolyan senki sem kérdőjelezte meg. Lényeges eltérés mutatkozott azonban annak a megítélésében, hol kell mindennek elhelyezkednie az állam szervezeti rendszerében, és ami ennél is fontosabb, milyen irányítási-ellenőrzési szisztémával akadályozható meg az állambiztonsági szervezet túlzottan önálló mozgása, másfelől milyen módon lehet kizárni bármilyen pártszándékot, amely ennek monopolizálására törekszik. Szavakban minden javaslat a „jogállamiság” eszményére hivatkozott, ennek azonos fogalmi keretek közötti értelmezésére azonban az átalakulás időszakában nem került sor. Pedig teljesen ellentétes tartalmat nyer a politikai rendőrség kialakítandó szervezeti rendszere és funkcióköre, ha a „szocialista jogállamhoz” vagy a jelző nélküli jogállamisághoz kapcsolódik.

Elszabadult rendőrség

A Szabad Demokraták Szövetsége 1989 elején – még az Ellenzéki Kerekasztal megalakulása előtt – markáns álláspontot dolgozott ki a Belügyminisztériumról, a rendőrségről és ezek jogállambeli helyéről.1 A dokumentum bevezetőjében leszögezte: „a rendőrség működésének áttekinthetősége, a rendőri szervek felelősségre vonhatása nélkülözhetetlen garanciája az emberi jogok érvényesülésének”, majd így folytatja: „A belügyminisztérium és a rendőrség tevékenységét egyre inkább jogszabályok irányítják – ugyanakkor – a politikai vezetés lehetővé teszi, hogy (…) megkerüljék a jogszabályokat, illetve a szabályokat igazítsák a maguk szükségleteihez. (…) A politikai vezetés gyengülésével a rendőrség merészebben lép fel szuverén erőként. Egyre szabadabb állampolgárok, egyre inkább elszabadult rendőrség. (…) Különleges hatalmát a rendőrség ma gyakran egy egyre inkább tekintélyuralmi társadalom szellemében – ismét osztályalapon – társadalmunk »proletárjaival«: a szegényekkel, gyengékkel, kisebbségekkel szemben használják fel. (…) A rendőrség szervezetében egyetlen pártnak se legyen különleges hatásköre.”

Amikor a Belügyi Szemle szerkesztősége az SZDSZ álláspontjának részletesebb kifejtésére kérte Kőszeg Ferencet, az ügyvivő a szolgálatok vonatkozásában elmondta: Az állambiztonsági szervezet tevékenységének áttekinthetőbbé kell válnia, hogy csökkenjen annak a veszélye: rendfenntartó alakulatként az állambiztonság mozgatja az egész rendőrséget. (…) az állambiztonságnak olyan nyomozó hatóságnak kell lennie, amely rákényszerül, hogy különösen kényesen ügyeljen az emberi jogok érvényesülésére, annak helyes megítélésére, hogy mi az, ami a politikai szabadságjogok körébe tartozik, és mi tekinthető államellenes bűncselekménynek. (…) Ami a kérdés intézményi részét illeti: az állambiztonsági szolgálat szervezeti elválasztása a rendőrségtől, a pártalapszervezetek megszüntetése a fegyveres testületeknél – ezeket tartom a legsürgősebb tennivalóknak.2

A Szabad Demokraták Szövetsége két fordulóban, 1989. március 13-án, illetve április 6-án tartotta meg az első közgyűlését. A Corvin moziban elfogadták A rendszerváltás programja című, később „kék könyvként” ismertté vált szabaddemokrata programot. A dokumentum külön fejezetet szentelt az erőszakszervezetek depolitizálása kérdéseinek. Az MSZMP tárgyalási, megegyezési készségét mérlegelve a program megállapítja: ezt csak akkor lehet őszintének, hitelesnek tekinteni, ha a fegyveres testületek jelenlegi státusa lényegesen megváltozik. A hatalom erőszakszervezeti potenciálját olyan mértékűre kell csökkenteni és felügyeletét úgy kell biztosítani, hogy ne legyen számára lehetséges az egész társadalom „rendkívüliállapot-szerű elnyomása”.

Ennek előfeltétele, hogy az állambiztonsági szervezet elkülönüljön a bűnüldöző és közbiztonsági feladatot ellátó rendőrségtől. Az elkülönült állambiztonsági szervezet pusztán nyomozó hatósággá válna, amely önálló karhatalommal nem rendelkezik, letartóztatási joga nincs. Ez még azt is biztosítaná a társadalom számára, hogy az állambiztonsági szervezet létszáma, működési köre beláthatóak, vezetői pedig ismertek legyenek. A fegyveres erők kívánatos politikai semlegessége viszont lehetetlenné teszi, hogy a Munkásőrség mint politikai alapon szerveződött paramilitáris alakulat fennmaradjon.3

A hatalomnak és az ellenzéknek az intézményi szabályozást illetően szembenálló nézetei nem az egyetlen ellentmondását jelezték e kérdésnek. Az egyébként is túlszabályozott állambiztonsági szervezet ideológiai túlterheltsége miatt ugyanis nem egyszerűen végrehajtó szervként működött, hanem önmagában véve is – bár korszakonként eltérő intenzitással – részévé vált a proletárdiktatúra politikai rendszerének. Ettől az eszmeiségtől és szereptől – vélhették egyes vezetők és beosztottak – az eddig ellenséges/ellenzéki minősítésű kategóriák a pártvezetésnek velük áruló módon összejátszó néhány figurájával közösen igyekeznek megfosztatni. Így egymástól gyakran független, ellentmondásos, időnként ellentétes mozgásba kezdtek a politikai szféra különböző törekvései, koncepciói, valamint a szervezeti, parancsnoki szintek végrehajtó-megvalósító tevékenységi formái (mely utóbbi szintek között és ezeken belül is jelentős véleménykülönbségek alakultak ki). Pedig a rendezett átalakuláshoz – fogalmazta meg a tranzitológiai irodalom – mindenekelőtt nyugodt társadalmi légkör lett volna szükséges. Ha a társadalom pluralizálódása során a ’biztonságot’ a különböző csoportok a különböző területeken különbözőképpen érzékelik és értékelik, akkor a rendőrségnek a váltakozó kritikával szemben nemcsak „belső lelki nyugalommal” kellene felvérteznie magát. Ugyanúgy kötelességének kellene érezze, hogy prioritásait és szakmai illetékességéből eredő intézkedéseit úgy indokolja meg, hogy a döntési kritériumok utánajárhatók és politikailag lehetőleg messzemenően konszenzusképesek legyenek.4 

A hazai pluralizálódás folyamatában pedig éppen a fenti két pillére hiányzott igazán a rendőrségnek mint intézménynek és mint állománynak: a „belső lelki nyugalom” és a konszenzusképesség. Fokozottan igaz ez az olyan átpolitizált rendőrség esetében, amelynek testülete egészében a pártállami ideológia jegyében szocializálódott, és a rendszerváltás során egyszerre került politikai, erkölcsi, szakmai és nem utolsósorban legitimációs válságba.5 1989-ben a hirtelen sokszereplőssé vált hatalmi játszmában az egyébként is túlpolitizált rendőrség speciálisan hatalmi jellegű részlege, az állambiztonság került – érthetően – súlyos krízisbe. Egy korábban nem ismert problémakör merült fel, és kívánt sürgős megoldást – a rendszerváltás lélektani hatásai a Belügyminisztérium állománya körében. Az operatív állománynak fokozottabban kellett szembesülnie azzal az új kihívással, hogy hol húzódnak a jogállamban a politikailag jóváhagyható magatartások toleranciahatárai. Ilyen probléma a tekintélyelvű társadalmi berendezkedés természetéből adódóan a korábbi belügyi magatartás zárt szabályrendjében fel sem merülhetett. A rendszerváltás során az egész társadalom súlyos egyéni és tömeglélektani megrázkódtatásokon ment keresztül. A valódi, személyes drámákkal viszont azok küszködnek, akiket nem igazolt a történelem, akik a zsákutcának bizonyult történelmi kísérlet tudatos vállalói és hívei voltak. Nem kevesen kerültek ki ilyenek az operatív állomány köréből, akiket teljes szocializációja, egész életútjuk, kollektív tudatuk a párt, a proletárdiktatúra védelmére predesztinált.6 A dilemmából két úton volt lehetséges kitörni: az egyik a racionális döntésen és választáson alapuló kritikai önrevízió. A másik a teljességgel érzelmi alapú, önigazoló hűség jegyében történhet, amely viszont az életút további folytatása szempontjából zsákutcát jelent.7 A viharos változások közepette a belügyi állomány jelentős hányada vált bizonytalanná. Kérdésessé vált – ideológiai beállítódásuk és politikai elkötelezettségük irányától és intenzitásától függő mértékben –, hogy milyen újszerű gondolkodást és cselekvésformákat tesz szükségessé számukra a társadalom életében bekövetkezett totális fordulat. Nem véletlen, hogy a kilencvenes évek elején gyakoribbá váltak a belügyi állomány soraiban a lelki és pszichoszomatikus betegségek, növekedett a lelki okokra visszavezethető alkoholizálás, és a kóros szokásokban megnyilvánuló életvitel is széles körben vált jellemzővé.8

Ugyanakkor a válság feldolgozására megfogalmazott elképzelések sorában az ellenzéknek – de olykor a politikai vezetésnek is – fel-felrémlett az erőszakos rendteremtés víziója.9 Az Ellenzéki Kerekasztal javaslatára nem véletlenül került be a Nemzeti Kerekasztal önálló munkabizottságban megtárgyalandó témakörei közé az erőszakos megoldásokat kizáró jogi garanciák megteremtésének kérdése.10

A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások során többnyire sikerült a diskurzust a racionális párbeszéd keretei között tartva a jogállamiság értékeinek megfelelő kompromisszumos alapelveket kidolgozni – bár ez az állambiztonsági szervek alkotmányos helyzetének rendezésére csak részben igaz.

A rendőrség/állambiztonság kérdéseit illetően az MSZMP koncepciója szinte mindvégig az volt, hogy az állam biztonságának védelmét továbbra is a rendőrség lássa el. Az ellenzék viszont úgy vélte, erre külön intézményt kell létrehozni a Minisztertanácsnak alárendelve. Ebben a kérdésben a felek – az alkotmánymódosítással foglalkozó I/1-es bizottsági üléseket követően – az 1989. szeptember 11-ei középszintű politikai egyeztető bizottsági ülésen sem tudtak megállapodni. Tölgyessy Péter ekkor kifejtette: Az ellenzéknek az a határozott véleménye, hogy a normál rendőrségi feladatoktól el kell különíteni a politikai jellegű cselekmények rendészeti jellegű kivizsgálását. Indoklásképpen a következőkre hivatkozott:

„Először is ez egy nemzetközileg szokásos gyakorlat. Az országok túlnyomó többségében a normál rendőrségi munkától nagyon határozottan elkülönül az úgynevezett államvédelmi munka. Ennek az oka az, hogy itt a politikával határos területről van szó, mely rendkívül szorosan csatlakozik a politikai pártok, parlament működéséhez, és ezért ez különleges garanciákat követel. Meg kell mondani, hogy ezt a kifejezést sem használják ma már, hogy államvédelem, állambiztonság, nagyon sok országban rossz emlékű jelentéstartalmai vannak. Például Németországra hadd utaljak, ahol az ottani államvédelmi szerv elnevezését is megváltoztatták, és az egész irányítási módszerét is megváltoztatták, hiszen a rossz emlékű Gestapo nagyon rossz emléket hagyott maga után. Mi a javaslatunk? Német módra legyen egy alkotmányvédelmi hivatal, amely a miniszterelnöknek a felügyelete alatt van, de amely felett az Alkotmánybíróság – amennyiben ennek a felállításában megegyezünk – egy alkotmányossági felügyeletet végez, továbbá a parlament illetékes bizottsága is ezen hivatal felett egy kontrollt gyakorol. Rendkívül fontosnak tartjuk, hogy az állam ilyen irányú tevékenysége felett minél határozottabb és minél több szerv által végzett kontroll legyen, hiszen az intézményes garanciák adhatnak csak valóságos garanciát az állambiztonsági szerveknek a visszaélésével szemben. Ezért az alkotmány vonatkozó szakaszait és mondatait szeretnénk úgy megfogalmazni, hogy ott mint a rendőrség feladata ne szerepeljen a politikai rendőrségi feladat.”11

A középszintű politikai egyeztető bizottság szeptember 15-ei ülésén Somogyvári István tolmácsolta az MSZMP véleményét:

„Álláspontunk szerint az állambiztonság vagy alkotmányvédelem elnevezés változhat, egy olyan intézmény, amelynek a továbbfejlesztése mindenképpen napirenden van. Az MSZMP-nek ebben az álláspontja az, hogy a közeljövőben valószínűleg erre sor fog kerülni, de addig, amíg a munkálatok megfelelően el nem kezdődnek, amíg a körvonalai ki nem alakulnak annak, hogy pontosan milyen hatáskörrel, milyen szervezeti rendszerben működjön ez a szervezet, véleményünk szerint az alkotmány szintjén nem lehet olyan módosítást végrehajtani, ami meghatározná a további jogalkotói és szervezési munkát. Ezért mi elvileg nem zárkózunk el ennek az intézménynek az átalakítása elől, de az alkotmánybeli szabályozás kérdésében azt javaslom, hogy fogadja el mindkét tárgyaló fél a javaslatunkat, és ne kössük meg a további jogalkotó munkában a jelenlegi vagy a következő parlament kezét.”12

Viszontválaszában Tölgyessy Péter reagált az MSZMP által felvetettekre:

„Az Ellenzéki Kerekasztal nagyon jól tudja, hogy az alkotmány szintjén ezt a kérdést egyszer s mindenkorra, végérvényesen eldönteni nem lehet. A mi javaslatunk arra vonatkozott, hogy az alkotmány szövege afelé vigye el a jogalkotót, illetve a rendőrség ügyében döntő szerveket, hogy a rendőrség intézményéből az államvédelmi rendőrség kikerüljön. Ennek többféle megoldása lehetséges. Elképzelhető olyan megoldás is, hogy a belügyminiszter felügyelete alatt marad továbbra is az államvédelmi rendőrség. Az volna a kérésünk az MSZMP felé, fontolja meg még egyszer, hogy egy olyan típusú alkotmányszöveg vonatkozzék a rendőrség szabályozására, amely ebbe az irányba vinné a további fejlődést.”

Végül az ellenzék azt javasolta: az alkotmánymódosítás olyanformán történjen, hogy később lehetőség legyen az államvédelmi szolgálatnak a kivonására a rendőrség intézményéből. A konszenzusos szöveg a következő lett: „A rendőrség alapvető feladata a közbiztonság, valamint a belső rend védelme. A rendőrséggel és az állam biztonságával összefüggő részletes szabályokat alkotmányerejű törvény határozza meg.”13

Az állambiztonság reformjának elmaradása

Természetesen nem egyszerűen a nyilvánosan zajló és egyre hevesebb viták vezettek az államvédelmi szervek elbizonytalanodásához. A korábban a legtitkosabb körülmények között működő rendszer körül megsokasodtak a találgatások, és a sajtó is alkalmat talált ebben a helyzetben a kiszélesedő nyilvánosság piacának kiszolgálására. A közvélemény előtt az egyébként valóban politikailag irányított, de egyébként rendvédő rendőrség összképe könnyen összemosódott az „igazi” politikai rendőrség képével. Ez a rendőrség belső viszonyaira úgy hatott vissza, hogy „értelmetlen rivalizálást alakított ki a rendőrség és az elhárítás meghatározott egységei között. (...) Ez (...) a meglehetősen összezavarodott, erkölcsileg szétzilált állományt még inkább elbizonytalanította, s mivel érezték a velük szembeni, akkor már nyilvánosan is megfogalmazott köznapi és politikai ellenérzést, tömegesen léptek ki a testületből.”14

Az ellenzék gyanakvását és tartózkodó álláspontját mindvégig meghatározta a szemben ülő tárgyalófelek szemlátomást ambivalens szerepe. Az, hogy a vitahelyzetben elfoglalt mellérendelt és egyenjogú pozícióját bármikor felcserélhette a hatalom monopóliumával rendelkező hatalomgyakorlóéval. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy nehezen – csak az 1989. augusztus 29-én tartott ülésen – sikerült megegyezésre jutni a törvény vagy hatósági rendelkezés elleni izgatás tényállásával kapcsolatban. A törvény akkor hatályos megfogalmazása ugyanis nem zárta ki egy olyan értelmezés lehetőségét, amely alapján bármely jogszabályt vagy hatósági rendelkezést nyilvánosan és erőteljes szavakkal bíráló személyt el lehetett ítélni.15 Végül itt is sikerült egy olyan szövegben megállapodni, amely kizárta a mégoly erős bírálat büntethetőségének lehetőségét is.16

Egy tíz évvel későbbi visszaemlékezés szerint „volt abban valami pikáns, hogy miközben egy asztalhoz ültek velünk, lehallgatták a telefonunkat, és helyiségellenőrzés útján szereztek információkat a megbeszéléseinkről, majd másnap ott volt előttük a beszámoló az ellenzéki találkozókról”.17 Mindehhez természetesen az állambiztonsági szerveknek szükségük volt arra a fikcióra, amely a hagyományos ideológiát kiszolgálva mellékesnek és mintegy átmenetinek tekintette a politikai élet felszínén zajló „jelentéktelen” változásokat.

Az ellenzék igen korán, az egyeztető tárgyalások megindulását jóval megelőzve felhívta a figyelmet arra, hogy a demokratikus átmenet békés jellegének biztosítására megfelelő politikai feltételrendszert kell kialakítani. 1989. április 19-én, az érdemi tárgyalások mielőbbi megkezdését sürgető nyilatkozattal igyekezett az MSZMP-t tartózkodó magatartásából kimozdítani.18 A késlekedést azért is tartotta az ellenzék aggályosnak, mivel „a katasztrófával fenyegető válság” és a „kormány nyilvánvaló tehetetlensége” mellett egyre inkább növekszik az „erőszakos visszarendeződés veszélye”. A kölcsönös bizalom megerősítésére javasolta a dokumentum, hogy mind az MSZMP KB, mind pedig az ellenzék tegyen hivatalos nyilatkozatot az alkotmányosság követelményeinek feltétlen betartásáról. Emellett az MSZMP-től elvárták azt is, hogy ismerje el az Ellenzéki Kerekasztal résztvevőit törvényes alapon álló, egyenrangú tárgyalófélnek, és nyilvánítsa ki: semmilyen indokkal nem függeszti fel a politikai jogok gyakorlását.

Ezt a kérdést a meginduló középszintű politikai tárgyalások önálló napirendi pontjául javasolta az ellenzék. A tárgyalás jegyzőkönyve szerint számos megfogalmazás született ennek a témakörnek a meghatározására.19 Ilyenek voltak például: „a demokratikus átmenet megakadályozásának tilalma”; „biztosítékok a politikai erőszak alkalmazása ellen”; „erőszak politikai célokra használatának tilalma”; „a politikai viták erőszakos megoldása elleni garanciák”; „mindenfajta erőszak kiiktatása a hatalmi viszonyok rendezéséből”; „az ellenforradalom elleni garanciák”; „a politikai tevékenység erőszakmentességének biztosítékai”; „mindenfajta erőszak kiiktatása a hatalmi viszonyok rendezéséből”. Végül – Sólyom László javaslata nyomán – „a politikai problémák erőszakos megoldását kizáró garanciák megalkotása” kifejezés került be a nyilatkozatba. Két hónappal később, amikor megállapodás született a politikai egyeztető tárgyalások témaköreivel és munkarendjével kapcsolatban, gyakorlatilag ugyanezt az elnevezést kapta az I/6. számú munkabizottság.20

A megállapodás az egyes témakörökön belüli további alkérdések meghatározását a munkabizottságok önálló feladatává tette. Az ellenzék kész javaslatcsomaggal érkezett az I/6-os munkabizottság 1989. június 30-ai alakuló ülésére.21 Mindenekelőtt a tárgyalások zavartalansága érdekében felvetették, hogy az annak bármely szintjén részt vevő bizottsági tagok személyes szabadságát védeni kell. Javasolták továbbá a megtárgyalandó kérdések körébe felvenni a munkásőrség megszüntetését; az állambiztonsági szolgálat elválasztását a közbiztonsági, bűnüldöző és igazgatásrendészeti feladatot ellátó rendőri szervezettől; az állambiztonsági szolgálatnak közvetlenül a Minisztertanács alá rendelését; a fegyveres erők belföldi bevethetőségének újraszabályozását; a fegyveres erők pártirányításának megszüntetését; a társadalmi béke megbontására irányuló kísérlet esetére válságbizottság létrehozását; a szükségállapot belpolitikai okból történő kihirdetésének tilalmát; az idegen csapatok belföldi beavatkozásának és idegen csapatok segítségül hívásának törvényi tilalmát; a személyi szabadságot korlátozó intézkedések megszüntetését, illetve felülvizsgálatát. Később az ellenzék javaslatainak köre kiegészült az önvédelmi fegyverek visszavonására, valamint az állampolgári jogok szószólója intézményének létrehozására irányuló kezdeményezéssel. Az alapvető cél mindenképpen olyan jogszabályváltozások vagy új jogszabályok kidolgozása volt, amelyek „a lehető legrövidebb időn belül meggátolják a politikai hatalmat abban, hogy a ma még rendelkezésre álló erőszakszervek bevetésével megfordíthassa a demokratizálódási folyamatot, s meggátolhassa a szabad választásokat”.22

Az MSZMP javaslatai eleinte a fogalmi pontosításokra szorítkoztak. Elsősorban a „politikai átmenet”, illetve az „erőszakos megoldások” értelmezését látták szükségesnek. Az előbbire vonatkozóan itt kialakított konszenzus szerint ez 1989. június 10-től, a megállapodás megkötésétől a választásokat követően megalakuló új kormány programjának parlamenti elfogadásáig tart.23 (Később a középszintű politikai egyeztető tárgyalásokon ez a záró esemény az új parlament megalakulására módosult.)24 Hangsúlyozták azt is, hogy az erőszakos fellépésről nem csak a hatalom képviseletében tárgyaló MSZMP mond le, hanem a másik két oldal képviselői, illetve az általuk képviselt szervezetek is.

Az MSZMP a tárgyaló személyek mentelmi jogával egyetértett, de hozzáfűzte azon kiegészítését is, hogy a büntetőjogi felelősségre vonás tilalma a politikai egyeztető tárgyalásokon tanúsított magatartásáért az átmeneti időszak után is illesse meg valamennyi résztvevőt. Részükről merült fel annak igénye is, hogy vegyék fel a vitapontok közé a közszolgálatra vonatkozó, már tervbe vett törvény megalkotását. Nem tekintették viszont az átmenet problémájának, és mint ilyet a bizottság kompetenciájába sorolandónak, a munkásőrség kérdését. Ezt ugyanis „stratégiai jellege” miatt egy komplex vizsgálati program, egy nemzetvédelmi koncepció keretében javasolták megvitatni, akár egy nemzeti gárda típusú önkéntes fegyveres testületbe történő átszervezés részeként. Az állambiztonsági szolgálat esetében az MSZMP átszervezés helyett a szervezet működésének nyilvános jogi rendezésére, az operatív eszközök alkalmazásának bírói ellenőrzésére, illetve az ehhez szükséges alkotmányos eszközök megteremtésére, az állambiztonsági szolgálat parlamenti kontrolljára kívánta helyezni a hangsúlyt.25 A fegyveres erőknél, illetve a munkahelyeken működő pártszervezetek szerepének megítélésében az MSZMP véleménye az volt, hogy ez nem képezi részét az erőszakmentes átmenet garanciáinak, ezért e kérdésben a politikai pártok működésének jogi szabályozásával foglalkozó I/3-as bizottság illetékes.

Augusztus közepére tulajdonképpen csak egyes rendőrhatósági kényszerintézkedések (a rendőrhatósági felügyelet és kitiltás, valamint szabálysértések miatt alkalmazott elzárás) felfüggesztéséről született megállapodás, továbbá azt illetően, hogy politikai nézetei vagy politikai magatartása miatt senkit sem lehet előnyben vagy hátrányban részesíteni a munkahelyeken.

A tárgyalások során az I/6-os bizottság vitáiban három kérdés kapcsán mutatkoztak a leglényegesebb nézetkülönbségek: a munkásőrség megszüntetése/átalakítása, a fegyveres erők, az állami intézmények, munkahelyek depolitizálása, valamint a szószóló intézménye körül. Az I/6-os bizottság a munkásőrség vonatkozásában még a szeptember 13-ai ülésén is csak abban jutott megállapodásra, hogy „a tárgyalófelek bizalomerősítő intézkedésként fogják fel, ha a munkásőrség megszünteti a fegyveres gyakorlatait, a közrend és közbiztonság védelmében való közreműködését, és fegyvereit a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá helyezi”. Ugyanitt sikerült az ellenzék javaslatára közös álláspontot kialakítani a társadalmi béke megbontására irányuló kísérlet meghatározására.26

A politikai egyeztető tárgyalások első szakaszát lezáró 1989. szeptember 18-ai megállapodás az I/6-os bizottság munkája nyomán fogadta el a békés átmenet meghatározását, a tárgyalások résztvevői személyes sérthetetlenségének biztosítékait, a munkahelyi politikai diszkriminációk tilalmát, a rendőrhatósági kényszerintézkedések alkalmazásának az átmeneti időszakban történő felfüggesztését. Az I/6-os bizottságtól a tovább folytatandó munka során megegyezést várt a plenáris ülés olyan, még nyitott kérdésekben, mint a közszolgálati törvény, a munkahelyi diszkriminációnak a munka törvénykönyvében történő megtiltása, a munkásőrség átalakításával kapcsolatos kérdések, valamint a politikai kérdések erőszakos megoldásának kizárása.

Ezt követően a munkabizottság 1989. november 8-ig még négy ülést tartott. Némiképp eljelentéktelenítette ekkor folytatott munkájukat az a tény, hogy az Igazságügyi Minisztérium 1989. szeptember 22-ei keltezéssel véglegesítette alkotmánymódosító javaslatát, amely már tartalmazta a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg birtoklására vonatkozó tilalmat, illetve a fegyveres erők és a rendőrség depolitizálására vonatkozó rendelkezéseket.27 Amikor pedig 1989. október 11-én utoljára került az I/6-os bizottság napirendjére a munkásőrség kérdése, már nyilván végleges formát öltött a munkásőrség megszüntetéséről szóló azon javaslat, amelyet az Országgyűlés október 20-án, mint a XXX. törvényt fogadott el. Nem volt alaptalan az ellenzék rezignáltsága: „Ilyen körülmények között aggályosnak tartjuk, hogy a rendkívüli horderejű, már beterjesztett alkotmánymódosítás, az országgyűlési képviselők megválasztására vonatkozó törvényjavaslat stb. megtárgyalása során a konszenzusaink mennyire jutnak érvényre.”28

Az I/6-os bizottság az indulásakor felvállalthoz képest nem tudta mindenben elérni célját. Ez azzal is magyarázható, hogy a többi politikai munkabizottsághoz képest jóval kisebb mértékben végzett szakjogászi munkát. Feladata főként az egypárti hatalmi viszonyok közepette kialakult hatályos jogrendszer politikai és ideológiai egyoldalúságainak felszámolása volt. Az ezekkel kapcsolatos tilalmak felállítása, bizonyos folyamatok, törekvések irányának kizárása szinte negatív jogalkotásúvá tette tevékenységét. Ugyanakkor a tárgyalások stabil hátterét biztosította azzal, hogy folyamatosan dolgozott a résztvevők sérthetetlenségének minél hatékonyabb biztosításán; másrészt nyilvánvalóan társadalomlélektani jelentősége is volt egy olyan bizottság működésének, amely feladatául éppen azt tűzte ki, hogy jogi garanciákkal kizárja egy soha nem tapasztalt demokratikus átalakulási folyamatból az erőszakos megoldásokat.

Vizsgálat a Dunagate után

Az állambiztonság reformjának – és korántsem az I/6-os bizottság sikertelenségéből adódó – elmaradása nem magyarázhatja a Dunagate-ügy kirobbanását, ami viszont – paradox módon – néhány hét alatt több eredményt tudott felmutatni az újraszabályozás körében, mint amennyi az azt megelőző évben született.

Azt láthattuk, hogy a reformfolyamat a Belügyminisztériumban már 1988-ban megindult, 1989 nyarán felgyorsult, és külön bizottság is alakult az új szabályozás előkészítésére. A belügyminiszter a kormány kabinetülésére (1989. július 3.) előterjesztést nyújtott be, ,,Az állambiztonság kérdéseiről a jelenlegi belpolitikai helyzetben” címmel.29 A Javaslat az alkotmányos rend védelmét, a törvények betartását állította az állambiztonsági tevékenység fő irányába. A kabinet ülésén döntés is született a jogszabályi változások előkészítéséről. Ugyanakkor a Belügyminisztériumban nem gondoskodtak az alkotmánynak megfelelő legsürgősebb változásokról. Elmaradt a belső szabályzatok felülvizsgálata és az új utasítások, parancsok, intézkedések kiadása, a személyi állomány felkészítése az új politikai és jogi helyzetre. Időközben további tervezetek készültek a belső biztonsági szolgálat átalakítására. A reformmunkálatok folytak, de elmaradt a régi rendelkezések felülvizsgálata és módosítása. Vezetői szinten megvoltak az elképzelések a változtatásra, de elmulasztották – 1989. október 23-a után is – a határozott, egyértelmű, írásban is rögzített intézkedéseket mind az információgyűjtés irányának, mind a módszerek megváltoztatásának területén.

Igaz, hogy alkotmányt módosító 1989. évi XXXI. törvény 39. § (2) bekezdése 1990. április 30-ig adott haladékot az alkotmány végrehajtásához szükséges – köztük a rendőrséggel, valamint az állam biztonságával összefüggő – törvényjavaslatoknak az Országgyűlés elé terjesztésére, illetőleg a Minisztertanács hatáskörébe tartozó jogalkotási feladatok elvégzésére. A legjelentősebb mulasztás azonban mégis az volt, hogy az új alkotmány életbelépésével egyidejűleg az állambiztonsági főcsoportfőnökségnél nem rendelkeztek a belső jogszabályok hatályon kívül helyezéséről, és eltűrték az immár egyértelműen törvénysértővé vált gyakorlat folytatását. Csak 1989. december végén adott ki Horváth József csoportfőnök átirat formájában egy utasítást, amely a szolgálat munkatársait arra kötelezte, hogy ezeket a személyiségi jogokat sértő titkosszolgálati eszközöket csak az alkotmányba és a Btk.-ba ütköző cselekmények esetén alkalmazzák. Horváth István volt belügyminiszter és vezető munkatársai – Pallagi Ferenc volt miniszterhelyettes és Horváth József volt csoportfőnök – meghallgatásuk alkalmával többször hivatkoztak arra, hogy számos intézkedésükkel „a békés átmenet ügyét” kívánták elősegíteni, de elképzeléseik bevezetésére idő hiányában már nem került sor.

A több irányból is megindított vizsgálatok – Katonai Főügyészség, Belügyminisztérium, Országgyűlés, Alkotmánybíróság – megállapították, hogy a BM III. (állambiztonsági) Főcsoportfőnökségének III. (belsőreakció-elhárító) Csoportfőnöksége rendszeresen folytatott lehallgatásokat a 70-es évek végétől ellenzéki politikusok és aktivisták körében is. 1988. őszétől a szerveződő pártokról ,,csoport-dossziét” nyitottak; felbontották és ellenőrizték leveleiket. Így például felbontották a Magyar Demokrata Fórum lakiteleki címére érkező leveleket, 1989. október 3-a és 1990. január 5-e között pedig ellenőrizték a Fiatal Demokraták Szövetsége budapesti, Molnár utcai irodájának postáját. 1989. december 8-án lehallgatták és jelentésben rögzítették Haraszti Miklós, valamint Csurka István olyan telefonbeszélgetéseit is, amelyek semmiféle összefüggésben nem álltak alkotmányellenes tevékenységgel. Ugyanebben az időben a Tamás Gáspár Miklós lakásán folytatott magánbeszélgetést is rögzítették.

Részletes, pontos adatok az iratmegsemmisítések következtében nem álltak a bizottságok rendelkezésére, de a meghallgatások alapján feltételezhető volt, hogy a Belügyminisztériumban 1989 szeptemberében, illetve 1990. január elején mintegy 1400 dosszié került megsemmisítésre. A belső szabályzatok lehetővé tették, illetve elő is írták a rendszeres, jegyzőkönyvezett iratmegsemmisítést.30 Ezt indokolta a szinte határtalan adatgyűjtési munka, amely eredményének nagy része vagy értéktelen információkat tartalmazott, vagy rövid időn belül elvesztette értékét. 1989 decemberében azonban indokolatlanul nagy arányú iratmegsemmisítés kezdődött a III/III. Csoportfőnökségen. Kezdetben csak a valóban elavult iratokat selejtezték, majd azokat, amelyek megtartása az alkotmány, illetve a büntető törvénykönyv változásai következtében törvénysértővé váltak,31 december végére azonban már szinte válogatás nélkül történt az iratmegsemmisítés. Többek között mintegy 1400 személyi anyag került megsemmisítésre, s mire a Katonai Ügyészség a lefoglalásokat megkezdte, már csak négy ,,élő” dossziét találtak. Pallagi Ferenc volt miniszterhelyettes intézkedése nyomán 1989. december 22-től – félretéve az érvényes előírásokat – a megsemmisített anyagokról nem készítettek jegyzőkönyvet, sőt helyenként megsemmisítették a régi selejtezési jegyzőkönyveket is. Egyes vidéki rendőr-főkapitányságokon az ügyészi lefoglalásokra csak január 15-e körül került sor.

Nem lehetett tudni a számítógépen tárolt adatok sorsáról sem. Az operatív technikai módszerek alkalmazásának gyakoriságára mindenesetre utalt az a tény, hogy a belföldi telefonbeszélgetések lehallgatásának engedélyezése egyszerűen osztályvezetői jogkörbe tartozott.

A különféle jelentések tartalmáról és sorsáról a tömegtájékoztatásban különféle találgatások, eltérő következtetések jelentek meg.32 Az bebizonyosodott, hogy a III/III. Csoportfőnökség napi jelentésében olyan információk is szerepeltek, amelyek a személyiségi jogokat sértő módszerek révén keletkeztek. Ezek a jelentések a csoportfőnökség vezetőinek tájékoztatására szolgáltak, és titkos kódolással jelölték az információk forrását is.33 Például a feljelentéshez csatolt, 1989. november 10-én kelt jelentés is ebbe a csoportba tartozott, és – forrásként a távbeszélő-lehallgatást is megjelölve – rögzítette Kőszeg Ferencnek egy külföldi ismerősével folytatott beszélgetését.

A főcsoportfőnökség titkársága – a III/III. Csoportfőnökség jelentéseit is felhasználva – napi operatív információs jelentéseket is készített. Ezeket megkapta a belügyminiszter, az államtitkár, az állambiztonsági és a közbiztonsági miniszterhelyettes is. Ez utóbbi jelentésekben feltüntették az információt szolgáltató csoportfőnökséget, de itt már nem történt utalás az információ beszerzésének módjára. Ezek a jelentések 1989. október 23-a után is tartalmaztak a biztonsági szolgálattól származó, jogsértő módon megszerzett információkat.

A belső jelentéseken kívül a Belügyminisztérium napi tájékoztató jelentéseket készített az állami felső vezetés, az MSZMP, majd – 1989. október 10. után – a kormány tagjai és az MSZP egyes vezetői számára.34 Ezek adatokat közöltek a személyi szabadságot korlátozó rendőri intézkedések számszerű alakulásáról, kiemelt közlekedési balesetekről, az országhatár rendjét jelentősen befolyásoló eseményekről stb. A napi jelentésekhez alkalmanként külön tájékoztató jellegű információkat is csatoltak. Így például az 1989. október 25-e és december 5-e között készített hét ilyen jelentés többsége politikai kérdésekkel foglalkozott – pl. az SZDSZ tevékenységével. Néhány jelentésről megállapítható volt, hogy az ellenzéki pártok által nyilvánosságra nem hozott információkat is tartalmaztak.

Az országgyűlési bizottság jelentését 1990. március 13-án fogadta el a parlament, közel két hónappal azután, hogy a belügyminisztériumi ad hoc bizottság befejezte munkáját. Mivel előbbi az utóbbi ismeretében született, érdemes összevetni hasonlóságukat, illetve eltéréseiket. (A két jelentés terjedelmi okokból nem közölhető a tanulmány keretében, viszont a Beszélő honlapján, e tanulmány függelékeként teljes szövegük hozzáférhető. – A szerk.)

Kérdések és válaszok

Az idő múltával természetesen a politikai körülmények által is felkorbácsolt indulatok elcsendesedtek, és kísérletek történtek az események szakmai alapon történő feldolgozására. Az országgyűlési bizottság a meghallgatásokról 636 oldalnyi jegyzőkönyvet készített, de ez még az érintettek számára sem hozzáférhető.35 Nem alakult sokkal kedvezőbben a többi irat sorsa sem. A tovább folytatódó perben a védő érvelése szerint Végvári őrnagy azért nem valósíthatta meg az államtitoksértés, illetve a kötelességszegés törvényi tényállásait, mivel „politikai szükséghelyzetben” cselekedett, hiszen nem fordulhatott egyik állami szervhez sem, mert „a hatalmat a hatalomnál feljelenteni öngyilkossággal lett volna egyenlő”.36 Az Alkotmánybíróság az eljárás során tapasztalt törvénysértések miatti beadványt az alapjogok korlátozásának minősítette: „A büntetőeljáráson belül az államtitoknak és a szolgálati titoknak védelmét célzó olyan rendelkezéseket, amelyek az eljárás alanyainak jogait érintik, korlátozzák vagy gyakorlásukat nehezítik, törvényi szinten és magában a büntetőeljárásról szóló törvényben kell elhelyezni.”37 A belügyminisztérium belső bizottsági jelentése tíz éven át minősített irat maradt, bár a bizottság egyik résztvevője öt évvel később visszaemlékezést publikált az akkoriban folyó munkálatokról. A személyes résztvevőtől érthető szubjektivitás számos figyelemreméltó új tény közzétételével párosul.38

Kiderült, hogy az országgyűlési bizottság munkája meghatározó szakmai részében a BM belső bizottsága jelentésének megállapításaira, következtetéseire és ajánlásaira épült. A minisztériumi vizsgálat keretében meghallgatott akkori állambiztonsági vezetők sejtetni is engedték: tudhatták, hogy valami készül, de az események nagyrészt akkorra már kicsúsztak az ellenőrzésük alól, illetőleg jogellenes gyakorlatukkal maguk is tisztában voltak, de annak megvédésére már se eszközt, se hathatós szövetségest nem találtak.39 Miközben „szétmállóban” volt csaknem minden, a napi rutin vitte tovább az ügyeket. A szervezet próbálkozásai – az önnön érdekeinek is megfelelő – identitás megtalálására kudarcot vallott. A pártirányítás kiesésével egyfajta gazdátlanság érzete is eluralkodott. Meglévő kapcsolataik éltek, működtek, azokat feladni, veszni hagyni szakmailag is hibának tartották volna.

A munkamenet tehát változatlan maradt, a jelentések készültek, és továbbították őket jórészt a régi csatornákon. Nem volt már meg az az erő, amely korrekt új célt, szakmai és más perspektívát, újfajta legitimitást és mindezekhez társuló kontrollt és védelmet adott volna egy új nemzetbiztonsági koncepció részeként a szervezetrendszer számára. Alapvetően hiányzott a legitim felhatalmazás, amelyet csak az új, általános szabad választások adhattak volna meg.

A bizottsági munkára 1990. január 8-án délelőtt érkezett felkérés – a miniszter megbízásából, államtitkári részről – a leendő tagoknak. A bizottsági munka sima lefolyásúnak bizonyult. Egy nap kellett a feljelentésbeli tények valóságtartalmának megerősítésére, és további két-három napra volt szükség az új, fontos tények megállapítására, bizonyítására, az események láncolatának, összefüggéseinek rögzítésére, valamint a felelősség körének, mélységének pontos meghatározására. Az adott hét utolsó napjaira már csak az elemző, szintetizáló, szerkesztő, jelentés-összeállító munka maradt. Január 14-én, vasárnap délután módot kapott a bizottság egésze arra, hogy a felkérő minisztert tájékoztassa munkájának eredményéről, a jelentés első nyers változatáról, s válaszoljon a felmerülő kérdésekre. A miniszter a jelentést, annak részleteit nem vitatta, a javaslatokat jónak találta, az egészet „rendkívül keserűen tudomásul vette”. Január 15-én, hétfőn készült el a jelentés végleges változata, amit a bizottság tagjai 1990. január 16-ai keltezéssel írtak alá.

A bizottsági vizsgálat csak a III. Állambiztonsági Főcsoportfőnökségének III. – belsőreakció-elhárító – Csoportfőnöksége tevékenységére terjedt ki. A felhatalmazás, megbízás hangsúlyozottan nem szólt az irányító miniszterhelyettes vagy a még magasabb szint szerepének minősítésére, tehát a parancsot kiadó vagy kiadni nem hajlandó posztra való hivatkozást a bizottságnak eleve be kellett kalkulálni.

A „kérdések kérdése” az volt, hogy vajon miért dolgoztak még az alkotmányreform s így a többpártrendszer közjogi kezdete után is egyes ellenzéki pártokra a III/III. tisztjei és „aktivistái”? A kapott felelet annyiban tűnt meggyőzőnek, hogy nemcsak a korábbi értelmezés szerinti „jobboldalon”, hanem a „baloldalon” jelentkező szélsőséges, erőszakos fellépések leleplezésére is irányult a felderítés.40 Az az érvelésük viszont, hogy ez az operatív eszközökkel is folyó felderítés voltaképpen az ellenzéki pártok védelmét szolgálta volna, tényekkel alá nem támaszthatónak, megalapozatlannak, kétségbeesettnek, talán cinikusnak is tűnt. Igaz ez még akkor is, ha tény, hogy a csoportfőnökség olyan üggyel is foglalkozott, melyben életveszélyesen megfenyegettek ellenzéki politikust, s e személy védelme érdekében – tudtával és beleegyezésével – csakugyan kellett lépéseket tenni. Elismerve, hogy itt bűncselekmény történt, a fő ok az időzavar, az identitászavar, az irányítás meghasonlása, az átalakítás ügyetlensége s a garancianélküliség volt. Meg kellett élniük azt a fordulatot, hogy míg korábban a politikai funkcióként felfogott elhárítás úgyszólván semmiféle működési korlátozást nem kapott, addig az új korszak rengeteg korlátozást, jogi fékezőerőt, valóságosan is számon kérhető felelősséget ígért. Mégis, a Dunagate-ügy kirobbanásáig – a Btk. államellenes bűncselekményi körének reformja kivételével – ebből semmit sem kapott.

Mindmáig nem túlságosan ismert, hogy az eredeti célkitűzések szerint 1990. február végére tervezte a kormányzat az államvédelem átszervezésének realizálását. A kormány kabinetje ugyanis 1989 nyarán megtárgyalta és elfogadta a (korábban már ismertetett) belügyminiszteri előterjesztést az átalakítás programjáról. 1989. december közepén pedig határozatban szabta meg a szervezeti reform lépéseit – 1990. február közepéig tartó határidővel. A BM átszervezése ezek szerint már megkezdődött, tehát 1990 elején lett volna esély az állambiztonság megfelelő tartalmi átalakítására.

A Dunagate közéleti súlya a „mesteri időzítés” révén lett óriási. Egészen más lett volna a visszhangja az átszervezés előtt és alatt, mint esetleg a kellően realizálódó kormányzati intézkedés 1990. február közepén történő lezárulása vagy a szervezeti reform elkészülte után. Jogi, közigazgatási, szervezési értelemben így elbukott a „rutinszerű, békés átalakítás”, igaz, azt sem lehet tudni, hogy a Dunagate-ügy nélkül vajon mi lett volna belőle. Szerző szerint ez részben azt is megvilágítja, hogy „a korabeli ellenzék miért nem akart állam- vagy nemzetbiztonsági törvényt 1990 áprilisa, májusa előtt”.

A bizottság egyáltalán nem vagy alig kapott választ a következő kérdéseire:

1. Ha egyetértenek (ti. a meghallgatottak) a jogállam, a demokrácia, a törvényesség, a pártsemlegesség követelményeivel, mit tettek konkrétan ezek érvényesítésére?

2. A szolgálat vezetője, a parancsnok saját hatáskörében milyen intézkedéseket tett a jogilag már szükségszerű változások érdekében?

3. Miért kellett beérni a változások szóbeli bevezetésével, közreadásával? – Válasz: akkoriban politikai, illetve konspirációs okokból is ez volt az uralkodó forma, pl. a szolgálat közreműködésével a munkásőrök leszerelésénél, illetve a HM átszervezésénél.

4. Milyen változást eredményezett a szolgálat működésében az 1989. őszi Btk.-reform, amely a politikai egyeztető tárgyalások révén, illetve eredményeként felülvizsgálta, politikamentessé tette a hatályos büntetőkódex államellenes bűncselekményekre vonatkozó fejezetét? – Válasz: tartottak erről eligazítást az apparátusnak, a hálózatnak egyaránt; onnantól számítva felléptek az ultraballal szemben is, de a „privacy”, az emberi jogok újféle, alkotmányos tiszteletben tartása, védelme, az ezt érintő jogsértések megelőzése, orvoslása érdekében illő intézkedést nem tettek. Erre mondta fanyar humorral valaki: „pedig az mégsem tartható, hogy jobban tisztában legyen a szolgálat X. Y. szexuális életével, mint az adott személy saját maga, vagy a párja.”

5. Mit mondtak az ügynököknek, ki és hogyan szabta meg ezek munkáját a jövőre vonatkozóan? A kapott válasz teljes zavart tükrözött. A válasz első, máig ható jelentőségű eleme – érthetően – a dekonspiráció, a leleplezés és a lelepleződés elkerülésének feltétlen célja, érdeke volt. Egyébként pedig megkérdezték: akar-e alkotmányos alapon az ügynök továbbra is együttműködni. Eligazítást is tartottak. A zavart mindkét oldal érezte, egyes kapcsolatok meg is szakadtak, végső soron az általános eligazítás nyomán a hálózati személy döntötte el, hová megy el, mit jelent, mire hajlandó.

6. Végül: hogyan történhetett meg 1989. december 22. és 1990. január 8. között az a rendkívüli mértékű iratmegsemmisítés, dokumentumok eltüntetése, amely – konkrét büntetőjogi vonzatok mellett – a III/III.-nak talán a legsúlyosabb, évtizedekre kiható „önbeismerő” tehertétele? 1989 decemberében a belügyminiszter voltaképpen cáfolta, hogy a BM-ben szabálytalan, tömeges iratmegsemmisítést folytatnának. Jellemző, hogy – roppant cinikus módon – ez másnap, december 22-én öltött nagyüzemi méreteket. A bizottság kérdésére a még elfogadható válasz az volt, hogy muszáj volt a Btk.-reform kapcsán tartott egyes ügyek selejtezése, azoké, amelyek törvényi tényállása kívül került a büntető kódexen.

Pedig a válogatás, jegyzőkönyvezés nélküli, a miniszteri választ utólag is cáfoló aktaégetés – minden reformszándék ellenére – közvetve a bizonyítékok eltüntetésének, a bűn beismerésének, a jogi és szakmai tisztesség kétségbevonhatóságának a jele. Ráadásul a fejetlen, kapkodásszerű aktaégetés elkerülte az iktatókönyvek bezúzását, megsemmisítését, így – ha a dossziék nem is voltak rekonstruálhatóak – a szolgálat tevékenységének irányáról, mértékéről, módjáról és keresztmetszetéről a bizottság biztos képet kapott.

A bizottsági jelentés megállapította, hogy megszámlálhatatlan dokumentum kerülhetett ki a szolgálattól, illetőleg bizonyítottan voltak olyan titokhordozó anyagok, amelyek az előírások ellenére elolvasásuk után nem kerültek vissza kibocsátási helyükre. Később az ilyen – vélt vagy valós – „forró papírok”, esetleg csak a hírük, egyre gyakrabban bukkantak-bukkannak elő, hogy kiszivárgott, hitelesnek vélt ügynöklistákról lehessen hallani.

Szerző mellett hat további résztvevő közreműködésével jött létre az a kerekasztal-beszélgetés, amely további háttér-információkkal szolgált az öt évvel korábbi történésekről.41 A diskurzus legmeglepőbb – de senki által kétségbe nem vont – kijelentése a Dunagate idején a III/III. Csoportfőnökséget irányító, majd lemondott miniszterhelyettestől származott.42 Elmondta, hogy milyen „fájó pont” számukra, hogy éppen ők erőltették, hogy „a nemzetbiztonsági tevékenység és az arról készítendő törvény a háromoldalú kerekasztal-tárgyalások során olyan megítélést kapjon, hogy az a sarkalatos törvények közé kerüljön be”. Szerinte ezt a sarkalatosságot az utolsó időszakban söpörték ki.43 Ennek hátránya pedig nemcsak a Dunagate-ügyön mérhető le, de a szolgálat egész tevékenységére a mai napig is rányomja bélyegét.

Az iratok sorsával kapcsolatban elmondta, hogy a Nagy Imre-pertől kezdve valójában minden anyag az állambiztonsági nyilvántartóba mint az iratokat kezelő és felügyelő apparátushoz került. Az iratkezelés egyébként igen részletesen és szigorúan volt szabályozva, de ebből sok minden csak utólag jutott a felhasználók tudomására. Az irattárat 1971-ben kivették az állambiztonság kezéből, és államtitkári felügyelet mellett létrehozták a nyilvántartó központot, amely az állambiztonsági szolgálattól teljesen független volt. A betekintéshez miniszteri vagy államtitkári engedély kellett. Minden évben megtörtént az iratok áttekintése, rendezése, természetesnek tűnt, hogy 1989 októberében – mint minden év utolsó negyedévében – selejtezések kezdődtek.

Ugyanakkor a szolgálatnál megjelent egyfajta belső feszültség, amelyet az alkotmánymódosítással és az ezzel összefüggő Btk.-módosítással lehetett kapcsolatba hozni. A Btk. módosítása ugyanis az állam elleni bűncselekmények nyolcvan vagy talán kilencven százalékának törlését vonta maga után. Az ügyjellegű anyagok mellett a korábbi információszerző, szűrő- és kutatómunka eredményeként számos emberről tartalmaztak adatokat, némelyeket dossziéba rendezve („B” dosszié). Megjelent a jogi értelmű felülvizsgálat igénye, hogy a titkosszolgálat valóban csak a Btk.-ba ütköző cselekményekkel összefüggésben tarthat anyagot. („Ezt ugyan a vizsgálat során sokan mellébeszélésnek hitték, de ez volt a valóság.”)

Ebből a megfontolásból keletkezett egy harminc-egynéhány oldalas miniszterhelyettesi utasítás – felső vezető nem adott ki semmilyen utasítást – az irattári anyagok felülvizsgálatáról. Mivel itt hosszan tartó emberi kapcsolatokról, kötődésekről volt szó, beindult egy bizonyos fajta „öntevékenység”. Ez azt jelentette, hogy az állambiztonsági tiszt „leszedi” a terhelő adatokat, mivel azt sem tudja, hogy vajon ővele mi lesz. Évek óta fenntartott hálózati kapcsolatokról volt szó, s a hálózati személyek között fontos személyiségek is előfordultak. Szakmai, etikai, de egyszerűen emberi kérdés is az, hogy egy tiszt nem engedi, hogy a kapcsolatát „meghurcolják”. Ráadásul ezeknek az iratoknak semmiképp nincs történelmi értékük. Így a titkosszolgálati tisztek maguk kezdték rendezni anyagaikat. A módosított Btk. által nem büntetendő anyagokat egyszerűen nem lehetett megtartani. Az utasítás szerint csak saját anyagokról lehetett szó, a történelmi értékű és a „vaskosabb” ügyek – a vezérőrnagy emlékei szerint – kivétel nélkül megmaradtak.

A Btk. módosítására november végén került sor, és azonnal megszületett a tervezet a selejtezések végrehajtására. A decemberben aláírt utasítás tehát ennek a folyamatnak a végére tett pontot, így semmiképpen nem kezdődhetett a belügyminiszter decemberi utasítására. Sőt, a selejtezések december 27-re gyakorlatilag befejeződtek, a kémelhárításnál később. Tagadhatatlan, hogy a végrehajtásba némiképpen „védelmi szempontok” is belejátszottak, de egyébként az események „szabályozott mederben zajlottak”. Hiba akkor következett be, amikor volt olyan időszak, hogy nem készültek jegyzőkönyvek. 1989. december 24-ig rendelkezésre állnak a jegyzőkönyvek, de 24-től a jegyzőkönyvkészítés felfüggesztésére is lehetőség nyílott. A nagyszabású munka karácsonykor is folyt, és annyi volt, hogy a jegyzőkönyvkészítéssel nem lehetett követni az eseményeket. „Ez szabálytalan volt.”44

A belső szabályzatok lehetővé tették, illetve elő is írták a rendszeres, jegyzőkönyvezett iratmegsemmisítést.45 Ezt indokolta a szinte határtalan adatgyűjtési munka, amelyről fentebb már beszéltünk. Az 1989. decemberi indokolatlanul nagy arányú iratmegsemmisítést Horváth József január közepén kelt igazoló jelentésében nem a „bizonyítékok megsemmisítéseként”, hanem a törvényesen és jól végzett munka eredményeként éli meg: „Míg 1989. január 1-én 105 személyi dosszié volt a csoportfőnökségen, jelenleg mindössze három. Valamennyi »F« dossziét, csoport és rendkívüli esemény dossziét megszüntettünk, az objektum dossziék száma egyharmaddal csökkent.”46 1989. december 22-től azonban – félretéve az érvényes előírásokat – a megsemmisített anyagokról nem készítettek jegyzőkönyvet, sőt helyenként megsemmisítették a régi selejtezési jegyzőkönyveket is. Így az egyes dossziék, iratkötegek megléte vagy megsemmisülése mindmáig bizonytalan és minden valószínűség szerint végleg az is marad. „(…) a megsemmisült anyagok között olyan felbecsülhetetlen kordokumentumok, egy adott intézmény teljes belső életét bemutató anyagok is [voltak], amely a nemzeti örökség része, így azok megsemmisítése rendkívül nagy kárt okozott a történelmi megismerés, a történelmi kutatás és nem kevésbé annak megítélésének, hogy ez a szolgálat az elmúlt évtizedekben mit is csinált, hogyan szolgálta a nemzet ügyét. S nem kevésbé fontosak voltak abból a szempontból, hogy megítélhessük ennek a szolgálatnak a történelmileg betöltött szerepét.”47

Milyen következtetések levonására voltak alkalmasak a történtek azok számára, akik nem kívülről szemlélve, de belülről megélve vettek részt az átalakulás/átalakítás folyamatában?48

Mindenekelőtt helytállónak tekinthető az az értékelés, hogy a Dunagate-ügy kirobbanásának napjával új impulzust kapott a rendszerváltás folyamata, amikor is lendületbe jött a történelem. A Dunagate katalizátor, fókuszpont, botránykő, bűnbak, és a BM III-as Főcsoportfőnökség, de különösen a BM III/III. Csoportfőnökség nemcsak okozója, hanem áldozata is az átmenetnek.

Valószínűsíteni lehet, hogy nem lett volna békés átmenet az akkor már az állambiztonsági szolgálatnál is meglévő, részben mérvadó „pozitív kritikus tömeg” nélkül.

A meghallgatások, valamint a bemutatott dokumentumok alátámasztották, hogy a szolgálatnál nemcsak a korábbi értelmezés szerinti jobboldalon, hanem a baloldalon jelentkező szélsőségek leleplezésére is irányult a felderítő munka.

Alapvető hiányként volt érzékelhető, hogy nem volt meg az az erő, amely korrekt új célt, perspektívát, újfajta legitimitást és az ezekhez kapcsolódó kontrollt és védelmet nyújtotta volna az állambiztonsági szolgálatok számára.

A régi szabályozás egy más társadalmi berendezkedés zárt formációját védelmezte. A Dunagate kapcsán bebizonyosodott, hogy az adott szabályozás nem tudta megvédeni a régi intézményeket és nem tudta kifejezni az új értékeket.

A kívülálló számára viszont a botrány láthatóvá tette, amit amúgy is mindenki tudott: a kommunista titkosrendőrség tevékenységét. A Belügyminisztérium állambiztonsági (III.) Főcsoportfőnökségének III. Csoportfőnökségét, amely a „belső reakció elhárításával” foglalkozott, 1990 tavaszán felszámolták. A hírszerző, kémelhárító, katonai elhárító és technikai csoportfőnökségekből azonban még a választások előtt létrehozták az önálló, a belügyminisztérium helyett a kormány felügyelete alá tartozó Nemzetbiztonsági, illetve Információs Hivatalt. Jobbára ide került a felszámolt részleg személyzete is. Az új szervek első dolga volt, hogy a BM megmaradt iratai közül tízezrével vették át a „feladataik ellátásához szükséges” dossziékat – köztük kereken tízezer már lezárt operatív dossziét, több ezer beszervezési és munkadossziét. Ma sokan meg vannak győződve Magyarországon arról, hogy az egész botrány csak a titkosszolgálatok átmentésére irányuló, kiemelkedően sikeres „játszma” volt. Egyetlen részleget az ötből, valamint néhány vezetőt „feláldoztak”, a kommunista állambiztonsági szolgálat viszont nemzetbiztonsággá „demokratizálódott”. Az iratok nagy részét e vélemények szerint nem is semmisítették meg, csak átkerült az új nevű szervezetekhez.49

Fentiek alapján nehezen megválaszolható a kiindulásképpen feltett kérdés, hogy vajon ezek a politikai botrányok jelentettek-e valami maradandót, tanulságosat a történelem számára, hiszen mindezek megválaszolásához mindenekelőtt – az egyelőre hiányzó – hiteles, megbízható tényekre, információkra lenne szükség. Ha pedig a botrány szociális funkcióiba még azt is beleértjük, hogy ez végső soron a közszabadsághoz szükséges nyilvánosságot működteti, amikor rámutat azokra az írott és íratlan szabályokra, amelyek áthágását az adott közösség már nehezen viseli el,50 akkor végképp elbizonytalanodunk: egyáltalán volt-e itt botrány?

Jegyzetek

1   Lásd: Szabad Demokraták. Az SZDSZ tájékoztatója. 1989. 3.

2   Konzultáció a Belügyminisztériumban a rendőrség megítéléséről. Belügyi Szemle, 1989. 8.

3   A vonatkozó fejezetet Kőszeg Ferenc, Magyar Bálint, Pető Iván, Szabó Miklós és Tölgyessy Péter állította össze. In A rendszerváltás programja. I. m., 73–4.

4   Murck, Manfred: Rendőrség, állampolgárok és politika a pluralista demokráciában. Rendészeti tanulmányok, 1994. 4. sz. 16.

5   Lásd: Finszter Géza: A rendszerváltás és a rendőrség. In Rendőrség és társadalom. A rendszerváltás magyar rendőrsége. Budapest, Hanns Seidel Alapítvány, 1993. 10–27.

6   A rendszerváltás évében egy régi belügyi dolgozó még az „ideológiai-tudati zavarokra” hívta fel a figyelmet, amely helyzet leküzdéséhez a lenini gondolatok tényleges figyelembevételét és gyakorlati hasznosítását javasolta. „Eszmei és politikai módszerekkel törekednünk kell a marxizmus hegemóniájának helyreállítására.” Baranyó György: A marxizmus védelmezéséről. Belügyi Szemle, 1988. 10. 67.

7   Pataki Ferenc: Társadalomlélektani tényezők a magyar rendszerváltásban. In uő: Rendszerváltás után: társadalomlélektani terepszemle. Bp., Scientia Humana, MTA PI, 1993. 46–7.

8   Balázs István: A rendszerváltás lélektani hatásairól. Rendészeti Szemle, 1991. 7. 61–2.

9   Erről Kacziba Antal, az ORFK korábbi bűnügyi főigazgatója így emlékezett vissza egy interjúban: „Nem tagadom, hogy erős kapcsolat állt fenn az MSZMP egy bizonyos szárnya, a rendőrség, az elhárítás és a Munkásőrség között. De abszolút kisebbségben voltak.” Elhajtottak és túlélők. Bossányi Katalin interjúja Kacziba Antallal. Mozgó Világ, 1999. 11. sz. 86.

10  Lásd: A Nemzeti Kerekasztal résztvevőinek megállapodása a tárgyalások témaköreiről és munkarendjéről. 1989. június 21. In A rendszerváltás forgatókönyve: kerekasztal-tárgyalások 1989-ben. 1–8. köt. Budapest, Magvető, 1999; Új Mandátum, 2000. (A továbbiakban: A rendszerváltás forgatókönyve.) 2. köt., 138–9.

11  Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. 4. köt., 323.

12  I. m., 425.

13  I. m., 426. – Az itt elfogadott szövegváltozat érdemi változtatás nélkül épült be az Országgyűlés által 1989. október 18-án módosított alkotmányba. Lásd: 1989. évi XXXI. törvény az Alkotmány módosításáról. 40/A. § (2) bekezdés.

14  Lásd: Elhajtottak és túlélők. I. m., 87.

15  Az izgatás alapesete a következő volt:

     „148. § (1) Aki mások előtt azért, hogy

     a) a Magyar Nemzet vagy valamely nemzetiség,

     b) a Magyar Köztársaság alkotmányos rendje,

     c) a Magyar Népköztársaság szövetségi, barátsági vagy együttműködésre irányuló egyéb nemzetközi kapcsolata,

     d) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá – szocialista meggyőződésük miatt – egyes csoportok vagy személyek ellen gyűlöletet szítson, ennek felkeltésére alkalmas cselekményt követ el, bűntett miatt egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.”

16  A megváltoztatott szövegrész a következőképpen szólt: „Aki nagy nyilvánosság előtt, a köznyugalom megzavarására alkalmas módon törvény vagy más jogszabály, avagy a hatóság rendelkezése ellen általános engedetlenségre uszít, bűntettet követ el.” Lásd az 1989. október 15-e után hatályos Btk. 268. §-át.

17  Kónya Imre, a Független Jogász Fórum megszervezőjének interjúja, riporter Bocskay Zsolt. Népszava, 2000. február 22.

18  Az Ellenzéki Kerekasztal javaslatai az MSZMP Központi Bizottságához a tárgyalásokról, 1989. április 19. Lásd: S. Kosztricz Anna – Lakos János – Némethné Vágyi Karola – Soós László – T. Varga György (szerk.): Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei. Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1993. 1–2. (Továbbiakban: Az MSZMP KB 1989. évi jegyzőkönyvei.) 1. köt., 914–5.
– Egykorú közlése: Magyar Nemzet, 1989. április 20.

19  Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. 1. köt., 126–7.

20  A megállapodás „Az erőszakos megoldásokat kizáró jogi garanciák megteremtése” elnevezéssel jelölte az I/6-os témakört, illetve az ennek megvitatására létrehozott szakértői bizottságot. Lásd: A Nemzeti Kerekasztal részvevőinek megállapodása a tárgyalások témaköreiről és munkarendjéről. 1989. június 21. Népszabadság, 1989. június 22.

21  Az ellenzék tételesen ismertette azokat a leglényegesebb pontokat, amelyeknek megtárgyalását szükségesnek tartották:

     „1.) A politikai egyeztető tárgyalások bármely szintjén részt vevő bizottsági tagok személyes szabadságát védeni kell. Ebben csak az egyeztető fórum plenáris ülésének hozzájárulásával legyenek korlátozhatók; kivéve a súlyos bűncselekményen való tettenérés esetét.

     2.) Javasoljuk a munkásőrség megszüntetését.

     3.) Javasoljuk az állambiztonsági szolgálat elválasztását a közbiztonsági, bűnüldöző és igazgatásrendészeti feladatot ellátó rendőri szervezettől és az állambiztonsági szolgálatnak közvetlenül a Minisztertanács alá rendelését.

     4.) A fegyveres erők belföldi bevethetőségének újra történő szabályozását javasoljuk. Belföldön kizárólag a rendőrség legyen bevethető. Fegyvertelen személyek tömegtüntetései esetén – ideértve a betiltott büntetéseket is – ne használhasson a karhatalom emberi élet kioltására szolgáló eszközt.

     5.) A fegyveres erők pártirányításának tényleges megszüntetése. Az ebből következő szervezeti és személyi döntések meghozatala. Az MSZMP KB szervezetében működő honvédelmi, jogi, igazgatási és külügyi bizottság megszüntetését. Ne működhessenek politikai pártok a fegyveres erőknél.

     6.) A társadalmi béke megbontására irányuló kísérlet esetén válságbizottságot kell létrehozni a jelenlegi politikai tárgyalófelek arányos részvételével. A bizottságot haladéktalanul létre kell hozni, ha erre utaló körülményeket észlelnek, és a bizottság munkájának nyilvánosságot kell adni. A bizottság jogosult tényfeltáró vizsgálat elvégzésére, a vizsgálat eredményeinek nyilvánosságra hozatalára és a megfelelő alkotmányos fórumnak ajánlás megtételére.

     7.) Szükségállapotot csak természeti csapás esetén lehessen kihirdetni, belpolitikai okból nem. Az Elnöki Tanács ilyen hatáskörének megszüntetésével szükségállapotot, vagy annak megfelelő más rendkívüli állapotot csak az Országgyűlés rendelhessen el. A politikai jogok gyakorlását a szükségállapot nem korlátozhatja.

     8.) Javasoljuk az idegen csapatok belföldi beavatkozásának és idegen csapatok segítségül hívásának törvényi tilalmát akkor, ha Magyarország nincsen más állammal, illetve haderővel hadiállapotban.

     9.) Példálózva: A rendőri felügyelet, kitiltás és egyéb személyi szabadságot korlátozó intézkedések megszüntetése, illetve felülvizsgálata.”

     Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. I. m., 7. köt.; 555–6.

22  1989. június 30-án a bizottság ellenzéki tagjai megbeszélést tartottak, amelyről emlékeztető készült. Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. I. m., 6. köt., 562.

23  Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. I. m., 6. köt., 566–7.

24  Lásd: A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások középszintű politikai egyeztető bizottságának 1989. június 26-i ülése. In A rendszerváltás forgatókönyve. I. m., 2. köt.; 166.

25  Témánk szempontjából különösen fontos Holló András érvelése: „Az EKA igényli az állambiztonsági szervezetrendszer működésére, érvényére vonatkozó adatokat, a rendőrség és a munkásőrség bevethetőségére, hazai alkalmazhatóságára, az egyéni szabadságjogok korlátozására vonatkozóan tartalmazó előírásokat. Az MSZMP szerint ezt nem lehet érdemben tárgyalni. A belső szabályzatoknak, a nyilvános jogszabályoknak való megfelelését akár egy parlamenti bizottság, akár a Legfőbb Ügyészség vizsgálja meg.” Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. I. m., 6. köt., 567.

26  Az ellenzék javaslata a következő volt: A társadalmi béke megbontására irányuló kísérlet kezelésére a parlament által létrehozandó „biztonsági tanács” hivatott. A társadalmi béke megbontására irányuló kísérletnek minősülnek a következők:

     a) A hatalom erőszakos megszerzése, megtartása, vagy kizárólagos birtoklása. Ezek érdekében alkalmazott fegyveres fellépés, ezzel való fenyegetés, vagy erre történő felhívás.

     b) A törvények tömeges megsértésére való felhívás, kivéve, ha az adott állami intézkedés sértené az 1976. évi 8. tvr.-tel életbe léptetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában felsorolt politikai és személyi szabadságjogokat. Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. I. m., 6. köt., 670.

27  Lásd: 58. sz. jegyzet.

28  Lásd: A rendszerváltás forgatókönyve. I. m., 6. köt., 682.

29  Jelentés a bel- és állambiztonság kérdéseiről a jelenlegi belpolitikai helyzetben. Előterjesztés az MSZMP KB Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottság 1989. június 9-i ülésének napirendjéhez. Lásd passim, különösen 136. sz. jegyzet.

30  A Központi Irattár szabályozza, irányítja és ellenőrzi a BM. szervek iratselejtezési munkáját. A BM központi szervei iratokat csak az iratselejtezési utasítás alapján a Központi Irattár ellenőrzésével selejtezhetnek. Csak az ily kiselejtezett iratok értékének 2%-át fordíthatják – a Központi Irattár javaslata alapján – a selejtezésben részt vevő beosztottak jutalmazására. Ha a Központi Irattár iratselejtezést végez, a jegyzőkönyvet a selejtezés jóváhagyása céljából az illetékes szerv vezetőjének megküldi (területi szerv esetében a BM Titkárság Vezetőjének).
A Központi Irattár köteles megszervezni a BM szerveinél kiselejtezett iratok papírgyárba szállítását. Lásd: A BM Központi Irattárának működési szabályzata. Belügyminisztérium Titkársága. 10-716/1959. BM KI Pgy./1959. 63. d.

31  Megállapítható, hogy a Belügyminisztériumban végrehajtott iratselejtezések során nemcsak a jogszabályok, de a belső utasítások, körlevelek előírásait sem mindig vették figyelembe. Az ilyen irányú munkálatoknál a levéltári szempontokra nem ügyeltek, ennek megfelelően a gyűjtőkörileg illetékes levéltárat nem hallgatták meg, s feltehetően a kor hivatalos politikai felfogásának, irányítási rendszerének megfelelő, nem mindig következetes, de általában jellemző éberségi szempontokat vettek figyelembe és ültették át a gyakorlatba. Ez annak ellenére igaz, hogy helyenként levéltári szakember is részt vett a selejtezéses ellenőrzésében, de a személy általában a Belügyminisztérium konkrét kérésének megfelelően került kijelölésre. Lásd: Az Iratfeltáró Bizottság jelentése. Központi Irattár. 3. sz. melléklet. Belügyminiszter 5/1995. utasítása a Belügyminisztériumban és szerveinél őrzött iratok felméréséről. BM KI 05/1995. sz. BM ut.

32  Főként a bulvársajtó közölte szívesen a(z ön)leleplező interjúkat:

     – Ipper Pál: „Tiszta a lelkiismeretem!” A tévé-tudósító 1949–1953 között az ÁVH-kémelhárítás munkatársa. Mai Nap, 1989. ápr. 12.

     – Farkas Vladimir volt ÁVH-s alezredes hozzászólása a Rajk-dossziéhoz. Reform, 1989. ápr. 14.

     – „Zárkózottsága valamit takar”. Interjú Piros László volt belügyminiszterrel. ÁVH-ról, Gerőről, Rákosiról, Rajk-perről, Nagy Imréről, 1956-ról. Magyar Hírlap, 1989. máj. 3.

     – „Nekünk 1956 után nem osztottak lapot”. Interjú Pallagi Ferenccel, az állambiztonsági szolgálat főnökével. Világ, 1989. jún. 29.

     – Marad Farkas. Farkas Vladimir (volt ÁVH-s) az 1950-es évekről. Mai Nap, 1990. okt. 18.

     – Besúgás és lejáratás. A belügyminisztérium állambiztonsági főcsoportfőnöke az egyházi elhárítási tevékenységről. 168 Óra, 1990. okt. 16.

     – Kire, mire figyel az állambiztonság. Interjú Pallagi Ferenc rendőr vezérőrnaggyal (BM). Esti Hírlap, 1989. nov. 4.

     – Mi történt 1956. október 30-a és november 4-e között? Interjú Farkas Vladimirrel (volt ÁVH alezredes), Hegedűs Andrással (volt miniszterelnök) és Kutrucz Gizellával (újságíró). Új Tükör, 1989. nov. 5.

     – Visszhangzó lehallgatás. Interjú Nyíri Sándorral (Legfőbb Ügyészség), Fidesz és SZDSZ feljelentés a BM állambiztonsági szolgálat jogtalan telefonlehallgatásairól. Vasárnapi Hírek, 1990. jan. 7.

     – Megváltozik a szervezet. Interjú Túrós András országos rendőrfőkapitánnyal. Esti Hírlap, 1990. jan. 9.

     – Látnoki sorok a belügyminiszterhez. Interjú Sarlós Zoltán hadnaggyal, a BM lehallgatási botrányáról. Esti Hírlap, 1990. jan. 15.

     – Losonczy Vass László: Elhárító tiszt voltam. Népszabadság, 1990. jan. 29.

     – Végvári őrnagy újabb vallomása. Első Kézből. 1990. febr. 17.

33  A napi operatív információs jelentések – NOIJ – tárgyköreit ismerteti a Történeti Hivatal Évkönyvében is: Müller Rolf: Napi Operatív Információs Jelentések, 1979–1989. In Gyarmati György (szerk.): A Történeti Hivatal évkönyve. Trezor 1. Budapest, Történeti Hivatal, 1999. Ennek forrásául – tévesen – a belügyminiszteri parancsra hivatkozik Szerző, bár a jegyzetben helyesen jelöli meg a belügyminiszter-helyettesi intézkedést. Ugyanakkor az általa felsorolt tizenkét „tárgykör” sem azonos az intézkedés által meghatározott tizennégy „témakör”-rel, azok egyféle átdolgozott változatáról lehet szó.

34  A Belügyminisztérium által készített tájékoztató jelentések címzettjeinek jegyzéke a vizsgált időszak tekintetében:

     1. 1989. október 25.: Kapta: Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Horn Gyula, Nyers Rezső, Kovács Jenő.

     2. 1989. október 25.: Kapta: Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Horn Gyula, Nyers Rezső, Kovács Jenő.

     3. 1989. november 2.: Kapta: Németh Miklós, Nyers Rezső, Kovács Jenő.

     4. 1989. november 2.: Kapta: Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Medgyessy Péter, Horn Gyula, Kárpáti Ferenc, Nyers Rezső.

     5. 1989. november 8.: Kapta: Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Horn Gyula, Nyers Rezső, Kovács Jenő.

     6. 1989. november 27.: Kapta: Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Nyers Rezső.

     7. 1989. december 5.: Kapta: Szűrös Mátyás, Németh Miklós, Pozsgay Imre, Horn Gyula.

     29/1990. (III.13.) OGY határozat a Belügyminisztérium belső biztonsági szolgálatának tevékenységéről.

35  Végvári József volt rendőr őrnagy szóbeli közlése.

36  Róth Miklós: Számonkért jogállamiság. Kritika, 1992. június. 15.

37  [25/1991. (V. 18.) AB hat.] ABH 1991, 418. Lásd továbbá: Alkotmányos elvek és esetek. Bp., COLPI, 1996. 551.

38  Kolláth György: Utóirat a Dunagate-ügyről – egy civil szemszögéből. Belügyi Szemle, 1995. 4.

39  Immár három hónapja tudunk róla, hogy készül ez a behatolás.

A két szervezet – a Fidesz és az SZDSZ – nevét is közölte annak idején informátorunk. Rajta voltunk az egészen. De jól konspiráltak – jelentette ki néhány hónappal a történtek után Horváth József. (Horváth József: A tábornok vallomása. Budapest, PALLWEST, 1990. 246–7.); Fodor Gábor, Mécs Imre, Tamás Gáspár Miklós viszont egyöntetűen tagadták, hogy bármiféle terv, előkészület történt volna a Dunagate-tel kapcsolatosan. Roszik Gábor egyenesen bevallotta, hogy először nem is Lovas Zoltánt, hanem más újságírót akart megkeresni a Végvárival történő találkozóhoz. Lásd: Interjúk, 2004. május 21. Dokumentumfilm. Lovas Zoltán pedig már 1990-ben írt könyvében is állandó szorongásairól és gyanakvásáról írt: Annyira kikészült a gyomrom az elmúlt órák izgalmától, hogy feltolult a gyomorsav.

A vécébe rohantam, és rókáztam. Utána végigfeküdtem a pamlagon, és igyekeztem minél hamarabb lehiggadni. Délután öt felé járhatott, amire sikerült. A menekülésen kívül végre tudtam másra is gondolni. Lovas Zoltán: Jöttem, láttam, győztek. Bp., AB-Beszélő, 1990. 201.

40  Szíjártó Károly legfőbb ügyész Horváth István lemondását követően a parlamentben elmondta: A jelentésekből kitűnik, hogy az állambiztonsági főcsoportfőnökség nemcsak a Fidesszel, az SZDSZ-szel, illetve egyes vezetőivel kapcsolatos információkat gyűjtött, hanem az MSZP, az MSZMP, a Kádár János Társaság és más politikai szervezetekkel kapcsolatosan is gyűjtöttek adatokat. Magyar Nemzet, 1990. január 25.

41  Öt év után a Dunagate-ügyről. Kerekasztal-beszélgetés, 1995. február 9-én. Részvevők: Finszter Géza, Kolláth György, Pajcsics József, Szikinger István, Pallagi Ferenc, Korinek László. Belügyi Szemle, 1995. 4.

42  Pallagi Ferenc ny. vezérőrnagy, volt miniszterhelyettes.

43  Ennek cáfolatára lásd: Galambos Lajos: A magyar polgári nemzetbiztonsági szolgálatok feladatrendszerének tartalmi módosulása a rendszerváltozás folyamatában. Kandidátusi értekezés. Budapest, 1997. ZMKA (ZMNE) Kutató Könyvtár 25949. 55.

44  A Pallagi által említett december 24-ei dátum, amelytől számítva „a jegyzőkönyvkészítés felfüggesztésére is lehetőség nyílott” nem jelentette azt, hogy akkortól mindenféle feljegyzés nélkül történt volna az iratmegsemmisítés. Ezt az ÁSZTL iratszolgáltatása is tanúsítja. A betekintés során arról lehetett meggyőződni, hogy a „válogatás nélküli iratmegsemmisítésen” túl még 1989. december 28-án is – onnan az utolsó adat – normális irattári jegyzőkönyvezés mellett folyhatott a selejtezés. Az irat ritkaságára tekintettel következzen egy hosszabb feljegyzés belőle:

     Levelezés 1984–1988. ASZTL 1. 11. 6. III/III. Csfség. 11. d. BM III/III. Csoportfőnökség.

     1. Megsemmisítési jegyzőkönyv. Szigorúan titkos. TÜK Könyvek 1957–1974. évi.

     Engedélyezem: dr. Horváth József vörgy. csoportfőnök

     Készült 1989. augusztus 16-án a BM III/III. Csoportfőnökség TÜK helységében

Jelen van:

Nákic Gyuláné r. fhdgy. op. nyt. vezető

Molnár Andrásné r. hdgy. TÜK

Nagy Csaba r. szds. titkárságvezető

     1957. év:

     65/1-5804. ikt. számig III. kötet, 200 laposak

     65 fnyt. sz. könyv 1957–1963-ig I. kötet, 50 lapos. (...)

     1987. év

     11/50-6127. ikt. sorszámig IV. köt. 200 laposak

     Alszámos ikt. könyv 11/2-49 alszámokkal, 200 laposak

     558 fnyt. sz. Postakönyv 150 lapos

     487 fnyt. belső kézbesítőkönyv 50 lapos

     11/13/1-2569 ikt. sorszámig 200 lapos

     562 fnyt. sz. kézbesítőkönyv 4 db. 50 laposak

     563 fnyt. sz. tárgymutató 100 lapos

     11-10/ alszámú nyilvántartó iktatókönyv 1980. VII. 15 – 1987. XII. 31-ig III. kötet 200 lapos

     209 fnt. sz. gyűjtő, TÜK-kel kapcsolatos ellenőrzési jelentések 1–32 sorszámig terjedő tartalomjegyzék 1963–83 évig.

A jegyzőkönyvben felsorolt iktatókönyvek, iktatólapok, postakönyvek, átmenő naplók, kézbesítőkönyvek, tartalomjegyzék megőrzési határideje lejárt, így a 10-350/1972. sz. szabályzat (az ügykezeléshez használt könyvekről) alapján zúzdába megsemmisítésre kerültek.

Bp., 1989. augusztus 17. (jelen lévők aláírásával)

     2. BM III/III-3-a alosztály

Megsemmisítési jegyzőkönyv az Alosztály területén levő Főnyilvántartó könyvek megsemmisítéséről.

Szigorúan titkos. TÜK Könyvek 1957–1974. évi.

     1986–1989 közötti 5 kötet.

Engedélyezte: Dr. Kovács János r. örgy. ov.

     1989. december 28.

     3. Megsemmisítési jegyzőkönyv 1989. december 11.(…)

     4. Megsemmisítési jegyzőkönyv 1989. december 14.

Tartalomjegyzék 1974–76. I. az 501. számú Csfh. dossziéban lévő anyagokról

Vezetői engedéllyel semmisíthető meg

     I. kötet

     1974. (…)

     5. Fejlődő országok ösztöndíjas hallgatóiról     8. 4/4-63

     8. Eötvös Kollégiumban tartott irodalmi estről  2. 4-1054

     11. SZT állomány szervezésének szabályai       1. 4-1035

     1975. (…)

     33. „Óceán” fn. gyakorlat     1.

     35. Röplapok terjesztésével kapcs. átirat.      5. 4-432/75.

     48. Államellenes bűncselekmények tapasztalatai    1-17. 4-1631

     53. Imperialista hírszerző és prop. szervek tevékenysége 56.

     II. kötet (…)

     1971.

     14. III/III. csfs. szervezeti változására jav. 1971.   15. (…)

     1977–1978.

     1. A MNK ellen irányuló imperialista propaganda 1-5. 4-2852/77. (…)

     1977–78.

  000027–

     5. Rendkívüli eseményekről jelentés     12 4-203 (…)

     9. Belső ellenzék akadály. Intézkedések   2x 13+3. 4-283/78 (…)

     16. Speciális szervek fellazító politikája     4. 4-488/78 (…)

     Megjegyzés: az 1988–1989-es években összesen 18 nap megsemmisítési jegyzőkönyve szerepelt a dossziéban.

45  Vö.: Baráth Magdolna: Az állambiztonsági iratok selejtezése, megsemmisítése. In Az átmenet évkönyve. Trezor 3. Bp., Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2004.

46  Horváth József: A tábornok vallomása, 345.

47  Varga László: Gergő és az ő árnyéka, avagy amikor a jog a politika ügynökévé válik. Beszélő, 2002. szeptember. 14.

48  Lásd: Galambos Lajos: Értekezés, 81–9.

49  Rainer M. János: A titkosszolgálati archívumok megnyitása – magyarországi tapasztalatok. http://www.rev.hu/archivum/rmj_oslo_hu.htm

50 Gerő, i. m., 6.
 

• Befejezetlen múlt

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges