Erhard Busek

Nyomtatóbarát változat

Manes Sperber monumentális regényét, az Akár egy könnycsepp az óceánbant egy Nincs vége című fejezettel zárja. Sperber regénye Jalta idején végződik, de hát Jalta nem csupán valaminek a vége volt, hanem egy újabb konfliktus kezdete is. Európát felosztották, és meghatározták, hogy hol lesznek a hidegháború frontjai.

„A ma létező háborús veszély legfőbb oka Jalta, ott jött létre az ájult Európa kettéosztása…” Ezekkel a szavakkal kezdte Konrád György a nyolcvanas évek elején írott nagy esszéjét, az Antipolitikát, amivel ahhoz a konstellációhoz kapcsolódik, melynek keletkezéstörténetét Sperber írta le. Paradoxon jellegű a tárgy, amin a szerző elgondolkodott, hiszen az akkoriban még nem volt „létező”, és nem is létezhetett. Már maga az a fogalom, hogy „Közép-Európa”, felforgató szellemre vallott, amennyiben megkerülte és megkérdőjelezte Kelet és Nyugat manicheus kettéosztottságát.

Létezett egy úgynevezett szocializmus és egy úgy nem nevezett kapitalizmus, a piacgazdaság. Aki tehát azt mondta, hogy Közép-Európa, az akkoriban csupán álmodozott, kitette magát annak, hogy szentimentálisnak tekintsék, a realitástól távol álló nosztalgikus szellemnek, aki nem vette tudomásul a történelem tanulságait, melyek mindegyre csupán a győztes jogaira oktatnak.

„Közép-európai az – mondta Konrád György Bécsben, amikor 1984-ben átvette a Herder-díjat –, aki mesterséges képződménynek tekinti Európa felosztását. Közép-európainak lenni tartást is jelent, világnézetet, esztétikai érzékenységet a bonyolult dolgok iránt – és jelenti a nézetek többnyelvűségét is.”

Konrád értelmezése szerint Közép-Európa kulturális fogalom, amihez irodalmi és művészeti hagyományok kapcsolódnak, ami rég eltemetett emlékeket hoz felszínre, ősi reménységeket, amelyekben csalódnunk kellett, de amelyek utópikus potenciálokként még mindig mocorognak bennünk. Amikor Konrád azt mondja: Közép-Európa, nem utópiát vázol fel, nem egy szubjektív álmot ír le, mely valósággá szeretne lenni. Egy olyan álmot, melyet sokan álmodnak anélkül, hogy kollektív álommá válna. Mivel annak a fogalomnak, hogy Közép-Európa, mindenkor az individualitás áll a középpontjában.

A szabad, autonóm individuum eszméje annyira eredendően európai eszme, hogy az európai identitást – megfordítva a dolgot – éppen azzal lehet meghatározni, hogy mennyire részesül belőle. Európa identitása – és ez legfőképpen Közép-Európára áll – maga a pluralitás: egysége maga a sokrétűség.

Soha, amióta csak értelmesen szólhatunk róla, Európa nem bízta rá magát egyetlen eszmére anélkül, hogy kéznél ne legyen az antitézise is. Soha Európa nem szolgáltatta ki magát tartósan és teljesen egyetlen hatalomnak; értett hozzá, hogyan állítson szembe egy ellenkező irányultságút egy túlságosan is erőre kapott hatalommal vagy rendszerrel szemben, s ebből a differenciált, dinamikus sokrétűségből kristályosodott ki a szabad, önmagáért felelős individuum eszméje, melynek jogai soha el nem idegeníthetőek.

Ennek politikai vetülete végső soron abban a dokumentumban található, melyet az európai szellem Magna Chartájának lehetne nevezni: ez a „Déclaration des droits de l’homme et du citoyen”, ami kelt 1789. augusztus 26-án… A történelem finom iróniája, hogy a keleti országok diktatúrái napra pontosan a nagy francia forradalom kétszázadik évfordulóján omlottak össze: mert az emberek megint egyszer követelték ezeket a jogokat. Ebben az esetben legalább némi humorérzékről tett tanúbizonyságot a történelem…

Konrád szelíd politikaellenes elmélkedései lényegesen hozzájárultak a brutális politikai hatalom eróziójához, írásaiban a kollektivitás ellenében újra színre vitte az individuumot, az egyént, és az értelmezése szerint a történelem ellenében létező erkölcsöt.

Egy olyan politikus számára, aki a történelem menetét tudó párt funkcionáriusaként éppen ezt a történelmet értelmezi, annak az erkölcs csupán célszerűség, opportunitás függvénye. És ugyan ki dönthetne helyesebben az opportunizmus felől, mint maga az opportunista?! Később majd, mondják a funkcionáriusok, elítélhetitek őket. Ám az áldozatok már nincsenek itt, hogy ítélkezhessenek felőlük. Az áldozat számára a jelen az egyetlen érték, az erkölcsi érzék az egyetlen mérce. A történelmi messianizmust – legyen bár korrupt vagy nemes – áldozatok ellenében kell felépíteni: márpedig – írja Konrád – az antipolitika nem más, mint az áldozat nézőpontja.

Konrád írásai mindenekelőtt a történelemfilozófia ama új dogmái ellen íródtak, melyek a felszabadulás nevében újfajta szolgaságot hoztak létre. Nem úgy, hogy a történelem ellenében Isten örökkévaló szavára hivatkoztak, vagy – akárcsak Camus – az örök természetre, hanem egyes-egyedül, a reflexióképes individuumra. Vagyis nem új dogmát tanít egy régi helyett, hanem minden dogma ellen felhozza a szkepszist, a komolykodással szemben az iróniát, a dialektikával a paradoxont, írásait úgy lehetne jellemezni, mint az ittlét veszedelmességének beidegződését.

Kedves Konrád György, ez volna tehát a laudáció. Nem lenne azonban teljes, ha nem kísérelnék meg még egyszer szólni Manes Sperber és Konrád György egymáshoz való viszonyáról. A névadó, akárcsak a díjazott, közép-európai, s ebben a csodálatos keverékben gyökereznek, mely kontinensünk közepét jelenti, s gyökereik jellegzetességét a zsidó–keresztény és humanista tradíciók határozzák meg. Jellegzetességük, hogy Közép-Eruópát egyfajta metaszintként értelmezik. Ahogyan Ön mondta, kedves Konrád György: kulturális garden partyként, melyben fel-alá járkálunk, beszélgetünk egymással, s a kapcsolatok összefonódásában Közép-Európa feljavítására törekszünk, ahogyan azt Oswald Wiener egyszer kifejezésre juttatta. Úgy hiszem, éppen most van itt a khairosz, a Manes Sperber-díj megfelelő pillanata. És éppen ez az a toposz, megfelelő hely, ahol el kell gondolkozni, hogy miért kell ennek a díjnak léteznie? Manes Sperber nélkül nem tarthatta volna fenn magát Európa kulturális háttere, s Konrád György nélkül nem alakíthatta volna újjá magát.

(Fordította: Fényi Tibor)

• Kultúra