Skip to main content

Ha én gazdag lennék…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Bérlakások – 22 kerületben


Óriási üzletet tudnék csinálni. Beindítanám a propagandagépezetemet s fantomszervezetem segítségével kürtölném szerteszéjjel, hogy az a legjobb, ha a bérlők megveszik bérleményüket, tulajdonosokká válnak, mert ők majd rendben tartják, erre csak ők képesek. Közben rémisztgetném a lakosságot, a lakbéreket sokszorosára emelik. Búgó szirénhangommal mindent el tudnék hitetni, amit csak akarok. Erre kitörne a privatizálási láz, mindenki meg akarná venni a lakását.

Arra számítanék, ez lenne üzleti stratégiám alapja, hogy az alacsony nyugdíjból és a bérből élők úgysem bírják a megnövekedett terheket.

Számításom biztosan beválik, hiszen a jelenlegi lakbérekből befolyó összeg a legelemibb üzemeltetési költségeket sem fedezi. A lakbérekből felújításra eddig sem jutott, arra az állam a költségvetésből adott valamennyit. Erzsébetváros házai például jobbára a századforduló idején épültek. A háborús károk helyreállítása óta csak tatarozásokra került sor, felújításokra csak néhány esetben. A cserepek repedezettek, hiányosak, a faszerkezeteket a szú ette, az épülettel egyidős, falban, földben levő közművek (víz-, szennyvíz-, gáz-, elektromos vezetékek) pedig olyanok, akár az időzített bomba!

A privatizálás után a boldog tulajdonosok nekifognak a felújításnak. A felújítás pénznyelő automata. A félkarú rabló néha ad is, de a felújítás csak viszi a pénzt irgalmatlanul. A tulajdonosok pedig erejüket többszörösen meghaladó terheket vállalnak. De nekem ez a jó, mert ebbe belebuknak. Holtbiztos, kiszámítottam! Erzsébetváros lakosságának 43 százaléka nyugdíjas, a munkanélküliség 10 százalék körüli már, de még emelkedni fog, az önkormányzat tavaly 100 millió forintot költött szociálpolitikai segélyekre, a lakosság közüzemi díjhátraléka 36 millió forint.

Olcsó hitelt ígérek, olyan 3 százalék körülit, aztán ha felvették, a barátaim ismét bevezetik a kamatadót. Amikor már nyakukon a csőd, megváltóként jelenek meg, először a nyugdíjasoknak. Úgy tervezem, hogy – mivel hamar kihalnak – megvásárolom az adósságukat az ingatlanukért. Néhány éven belül kb. 5000 lakás lesz a szervezetemé. Amikor már vannak üres lakásaim, megcélzóm a nem nyugdíjas, kispénzű réteget. Tülekedni fognak, leverik az árakat, rajtuk is „segítek”, kisebbet, rosszabbat adoknekik, mellesleg később onnan is kimacerálom őket. Az a lényeg, hogy olcsón megvásárolhassam a jó helyen álló házakban levő lakásokat. Így először csak lakásokat, majd házakat, háztömböket kaparintok meg; önként fogják eladni a tetőt a fejük fölül abban a hitben, hogy szívességet teszek nekik. Akkor már én diktálom a feltételeket meg az árakat, a kezemben tartott ingatlanmennyiség alapján.

Üzleti stratégiám másik eszköze, hogy „közös lónak túrós a háta”. A tulajdonosok közösségeinek nincs érdekképviselete. Egy idő múlva nagy lelkesen összeáll a ház tulajdonosi közössége, de a mézeshetek hamar elmúlnak! Biztos, hogy bekövetkezik az, ami a lakótelepeken ma mindennapos. Először csak egy lakó nem fizeti a rá eső költségeket. Mit tesz a közösség? Bírósághoz fordul. Amíg a pert megnyerik – ez több évig is eltarthat –, addig a költségeket újra elosztják a fizetők között. Csakhogy egyre többen nem fizetnek. A bírósági végzés pedig csak egy végzés, nem pénz! Magyarország ma az adósok paradicsoma! Magánemberek, cégek tartoznak egymásnak, különféle bankszámlákon dugdossák a pénzüket egymás elől. Végzés van, pénz nincs.

Bekalkuláltam ám én mindent. Ha a saját zsebemről van szó, akkor mindent alaposan meggondolok, megfontolok, mint most is. Még abból is hasznot húzok, hogy homályos eredetű vagyonomat nemcsak tisztára mosom, hanem közben még fialtatom is. Így gondolkodik egy olyan profi, mint én. Leszűkítem az önkormányzat lakásgazdálkodási lehetőségeit, s ezzel elvágom a lakók egyetlen menekülési útját. Egy-két év alatt bedobják a törülközőt. Mindenki szabadulni akar a nyűgtől, egymásnak alálicitálva nyomják majd le az árakat, én pedig kedvemre kaszálhatok! Már előre elégedetten dörzsölöm a kezemet, hogy eljön az én időm, besétálnak az én utcámba! Remélem, hogy ötletemet senki sem plagizálja: Egyébként mindegy, mert csapatom ott van minden kilométerkőnél, a többiek lekéstek, későn kapcsoltak. Elsőnek kell lenni, az a nyerő!

Természetesen mindez csak fantáziám szüleménye, hiszen nincs pénzem, és befolyásos barátaim sincsenek. Különben is, efféle ravasz terceket senki nem kovácsol ebben az országban. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell óvatosnak lenni, mert az ördög nem alszik. Erősebb és éberebb a kisördögnél.

Pencz János
Erzsébetváros



















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon