Szilágyi Andor

Nyomtatóbarát változat

Midőn:

– Vajh, jó Ferenc, miért nem gangolunk tovább? – fordult összes vonzó mediterrán mosolyával professore Galváni Lajos barátja Kölcsey felé.

A poéta hallgatott. Alig hagyták el Pestet, amikor Költsey fejében megszólaltak egy nagyszabású költemény az első sorai, amelyek aztán nem is hagyták nyugodni egyetlen másodpercre sem. A grandiózus idea, amelyet moccanni érzett magas homloka mögött, teljesen lefoglalta fényes szellemét, különösen antúl, hogy már Ferihegynél kiderült – toll egyikőjük útipoggyászában se nincs, minek aztán dupla energiával kellett dolgoznia, ha azt akarta, hogy megszülető sorai ki ne hulljanak memóriája rostáján. Az ilyetén egyszeriben elmagánosodott Galváni Lajos sem tehetett egyebet, mint hogy a száguldó kerekek monotóniáját hallgatva, egy izgalmasnak ígérkező kísérleten kezdte el törni a fejét. Izibe.

A vonat haladt, a jóbarátok pedig szó nélkül, külön-külön saját dolgaikba mélyedve voltak el.

Kölcsey aprólékos műgonddal méricskélte az ütemeket, illesztette a rímeket, legfeljebb néha sóhajtott fel, ha hű tolla eszébe juta, hogy mennyivel könnyebb lenne dolgoznia, ha nem felejti a pesti lakban, a fröstöck morzsái között, a kenyérvágó deszka, meg a zsacskóstej-tartó piros műanyag csöbör takarásában.

Galváni nem sóhajtozott, csendesen szunyókált, délies derűvel belenyugodva, hogy saját szórakozottsága milyetén mértékben kibabrált vele. Babravácz, mosolyodott el félálmában, és gondolatban belédrótozott az előtte lüktető békacombba.

Jó ütemben száguldott velük a sínszekér, és úgy festett a dolog, hamarost megtérhetnek az árnyas vidéki lak nyugalmat árasztó csendjébe, ahol is majd mindketten papírra vethetik gondolataik, amelyek most oly lefoglalta elméjüket.

De a masina Abony kies állomása előtt horgonyt vetett.

Jó Galváni Lajos sokáig megadóan üdegélt, hogy ne zavarja barátját a legmagasabb létezési forma állhatatos és gyötrelmes gyakorlásában, de aztán mégis csak elhangzott a már fentebb idézett formula.

– Vajh, jó Ferenc, miért nem gangolunk tovább?

– Nem is kérdés volt ez, még csak sóhaj se talán, inkább csak egy tanácstalan lélek enyhe fuvallama, így aztán kázussá sem dagada talán, ha úgy fertályóra múlva ismét el nem hangozék. Galváni Lajos, látva a költő elrévedő tekintetét, bévül sokáig törte magát, hogy forcérozza-e tovább, de miután vonat sokáig nem lódult neki, úgy csak megkérdezte.

Vajh, jó Ferenc, miért nem gangolunk tovább?

Kölcsey Ferencet, mintha dongó csípte volna meg. Szeme felebarátjára szórá a villámokat.

– Ha elfeledém, ha elfeledem, maga lészen oka! – fortyana fel a poet, azzal egyetlen magyaros mozdulattal lerántá az kabin ablakát, és emígyen fordula az egyik persecutorral diskuráló biletistához:

– Mondja csak fiam, miért hogy nem gangolunk tovább?

A biletista összeütötte a bokáját, peckesen kihúzta magát, és a következőkben informálta az országos verselőt:

– Kölcsey uramnak alázatosan jelentem, mert a miniszterelnök  úr kormányvonatára várakozunk! Előre kell engednünk, már nagyon várják a debreceni kálomosok…

– De hát már több mint egy fertályórája, hogy lecöveletünk itten, fiam!

A biletista annál is inkább tanácstalanul, mint szerényen egy vállmozdulattal válaszolt.

– És mondjad csak, ki most a mi miniszterelnökünk, fiam?

A biletista bokái esmét huszárosan csattintották össze magukat.

– Kölcsey uramnak jelentem alássan, Magyarország miniszterelnöke dr. Antall József…

Kölcsey bólogatott.

– Ah, persze, persze… – ráncolta homlokát Kölcsey, és visszatelepedett a helyére, ahol professore Galváni Lajos magába roskadtan törte a fejét, hogy mit is akart a békával csinálni, ha majd végre Kölcsére érkeztének.

– Maga is elfelejtette? – kérdezte aztán sokkal később, midőn majd egyórás várakozás után esmét nekilódult velük a vonat, távoli úticzéljuk felé.

– Micsodát? – kérdezte Kölcsey Ferenc, és szórakozottan kibámulódzott az ablakon.

• Harmadik oldal