Eörsi Mátyás

Nyomtatóbarát változat

Politikusként gyakran veszek részt politikai vitákban, és a véletlen folytán már kétszer is úgy hozta a sors, hogy hatpárti vitákban együtt léptem fel Deutsch Tamással, a Fidesz kiválóságával. Deutsch Tamás mindkét alkalommal megragadta az alkalmat, hogy alaposan odapörköljön az SZDSZ-nek az Antall–Tölgyessy-paktum miatt. Jómagam mindkét alkalommal kifejtettem a paktum mellett szóló jól ismert érveket, amelyekről tudni illik, hogy az MDF-kormányból kiábrándult és okkal indulatos emberek meggyőzésére nem a legalkalmasabbak. Ezért – az alkotmányjogi fejtegetéseken túl – felhívtam a hallgatóság figyelmét arra is, hogy ha nincsen paktum, akkor ma nem Göncz Árpád a köztársasági elnök, hanem Für Lajos vagy Csoóri Sándor. Ez pedig azzal a következménnyel járna, hogy az első verzióban lép hatályba a kárpótlási törvény, hogy a jogállamiság szégyenére hatályba lép a Zétényi–Takács-törvény, és ma a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak olyan vezetése lenne, amely a konszolidált Kádár-korszak fénykorára emlékeztető módon szemlesütés nélkül szolgálná ki a kormányt és az MDF-et, és hallgatná agyon az ellenzéket. Ha tehát nincs paktum, ha nem Göncz Árpád a köztársaság elnöke – fejtettem ki –, akkor Magyarország már nem lenne jogállam, és aligha lenne esély arra, hogy 1994-ben szabad választásokat lehessen tartani, a szó valódi, nemcsak jogi értelmében. Deutsch Tamás mindkét alkalommal megállapította, hogy a paktum ezen előnyei kétségkívül fennállnak, de Göncz Árpád személye azért nem megnyugtató válasz a paktumra, mert a Fidesz nem személyekben, hanem alkotmányos intézményekben gondolkodik.

Deutsch Tamás barátom érvelésén őszintén elcsodálkoztam. Csodálkozásomnak csak részben volt az oka, hogy a Fidesz a fővárosi vagyonkezelő központ felállításakor kiválóan tudott személyekben gondolkodni. Jól emlékezhetünk, hogy itt a Fidesz saját magának követelt pozíciókat, vagyis az érdekeltség következtében az intézményekben való gondolkodás mintha hirtelen háttérbe szorult volna. Ennél komolyabb okom is volt azonban a csodálkozásra. Ha egy alkotmányjogi tankönyv vitáján vettem volna részt, magam is úgy véltem volna, kizárólag alkotmányos intézményekben lehet gondolkodni, és Göncz Árpád jelentőségével képtelenség érvelni. Deutsch Tamás azonban az érvelését nem alkotmányjogi konferencián, hanem politikai vitafórumon adta elő, ahol arról volt szó, hogy milyen a ma Magyarországa, milyennek képzeljük el a holnap Magyarországát, és milyen lépéseket tervezünk ennek érdekében.

Lehetséges-e egy politikai vitában figyelmen kívül hagyni a politikai erőviszonyokat, a kormánykoalíció és az ellenzék viszonyát, az ország életével és jövőjével kapcsolatban elhangzott különféle állásfoglalásokat? Lehetséges-e figyelemmel sem lenni mindezekre akkor, amikor az államszervezet kialakításáról vagy fejlesztésről elmélkedünk?

A Deutsch Tamással folytatott vita akkor jutott az eszembe, amikor elolvastam Sárközy Tamás töprengéseit (Sárközy Tamás: Államszervezetünk fejlesztéséről, Beszélő, 1992. július 25.). Sárközy Tamás mintha nem tudná eldönteni, fejtegetése során politizálhat-e egyáltalán, avagy inkább feleljen meg annak a manapság egyre jobban uralkodó divatnak, hogy maradjon inkább kívül az „ocsmány pártcsatározásokon”.

Kérdés ugyanakkor, hogy ha valaki Magyarországon 1992-ben elemzést nyújt az államszervezet alappilléreiről, az Országgyűlésről, a választójogról, az érdekképviseletekről és az Alkotmánybíróságról, akkor eltekinthet-e nagyvonalúan attól a ténytől, hogy 1990 tavaszán az MDF megnyerte az országgyűlési választásokat, az MDF vezetésével alakult meg a kormánykoalíció, és ettől kezdve legalábbis az ún. nagypolitikában bizonyos kivételektől eltekintve lényegében az történik az országban, amit az MDF akar. Ha az Országgyűlés nem kielégítően működik, vajon el lehet-e tekinteni attól a ténytől, hogy az Országgyűlésben van egy többség és van egy kisebbség. Mivel az ügyek túlnyomó többsége egyszerű szótöbbséges szavazással dől el, lehetséges-e az Országgyűlés működési zavarairól anélkül szólni, hogy említést tennénk arról a tényről, hogy a parlament működését a kormánykoalíció határozza meg, tehát az Országgyűlés működési zavarai a kormánykoalíció működési zavaraira vezethetők vissza. Vagy ha arról van szó, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmány értelmezése helyett egyre inkább politikai viták eldöntésével foglalkozik, akkor lehet-e említést sem tenni arról, hogy melyik az a politikai erő, amely leginkább akkor fordul az Alkotmánybírósághoz, amikor hatalma gyakorlásakor alkotmányos korlátba ütközik. Lehetséges-e elmulasztani annak a megállapítását, hogy valaki felelős azért, hogy az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezés helyett egyre gyakrabban politikai feladattal kényszerül megbirkózni. Kivált nehéz gazdasági körülmények közepette szinte törvényszerű, hogy a hatalmon lévő politikai erők tekintélye csorbul. Az Alkotmánybíróság tekintélyének csorbulása viszont nem megengedhető, így az Alkotmánybíróságnak nem volna szabad közvetlenül alkotmányjogi problémának álcázott politikai kérdésekkel foglalkoznia. Ha az Alkotmánybíróság tekintélye is kicsorbult, mert politikai konfliktusok megoldásával próbálták terhelni, akkor hasztalan-e megnevezni, hogy milyen körülmények között melyik politikai erő próbálta meg politikai kompromisszumképtelenségét alkotmánybírósági ítélettel pótolni?

Sárközy Tamás töprengéseiből úgy tűnik, mintha Országgyűlés, végrehajtó hatalom, Alkotmánybíróság, választójog – mind valami politikamentes ügy lenne, melyeket valamiféle jobb szervezéssel hatékonyabbá lehetne tenni. Ha mégis szerepel benne politika: akár névvel, mint Debreczeni József és az én esetemben, akár név nélkül, mint Szabad György és Dornbach Alajos esetében, gondosan kicentizett „fifty-fifty” a kritika, nehogy bármelyik fél azzal a váddal élhessen, hogy a szerző a másik tábor szekértolója.

Tévedés azonban azt hinni, hogy az elfogulatlanságnak a nem politizálás az ismérve. S míg nem kevés „szakíró” a politikai kérdésekben való tájékozatlanságát hiszi nem politizálással elfogulatlanságnak álcázni, Sárközy Tamás a legkevésbé sem szorul erre, hiszen sem tájékozottságához, sem szuverén ítélőképességéhez, sem pedig politikai elfogulatlanságához nem férhet kétség.

Nem azt hiányolom Sárközy Tamás töprengéseiben, hogy nem szidja az MDF-et és nem dicséri az SZDSZ-t, hanem azt, hogy töprengései politikai kérdésekre csekély kivételtől eltekintve ki sem terjednek. Inkább marasztalja el Sárközy Tamás az SZDSZ-t egy s más kérdésben elfoglalt álláspontja miatt, minthogy annyi se derüljön ki írásából, hogy ezekben a kérdésekben van az SZDSZ-nek egy álláspontja, van az MDF-nek egy álláspontja, és a többi pártnak is van valamilyen álláspontja, és hogy ezek az álláspontok előítéletektől mentesen értékelhető álláspontok. Sárközy Tamás az a szerző, aki akár „maszekként”, akár az „alagút mellől” fejti ki nézeteit, nem lehet rá nem figyelni. A privatizációval kapcsolatban Sárközy Tamásnak aligha van odaadóbb híve, mint a jelen sorok írója. Az államszervezetről való töprengései közepette tesz jó néhány aligha kikezdhető megállapítást és néhány vitát provokáló kijelentést is. A legsúlyosabb kifogás azonban nem egy-egy kitétellel, hanem a „töprengés” egészének politikamentességével kapcsolatos. Az államszervezetünkről töprengeni, tehát aktuális államszervezeti kérdésekre válaszokat adni: politizálás. Politizálni pedig politizálás nélkül nem lehetséges.

1. Alkotmányozás

Bár Sárközy Tamás töprengéseiben az alkotmányozás ügye nem kapott külön alcímet, a kérdésnek akkora a súlya, hogy talán nem felesleges külön pontban foglalkozni vele. Sárközy Tamás arra a következtetésre jut, hogy szükség van egy „teljesen új” alkotmányra. A konklúzió mellett és ellen is számtalan érv felhozható. Azzal a megállapítással azonban, hogy ez 1994–95 előtt reálisan nem várható, vitába sem lehet szállni.

Függetlenül azonban attól, hogy szükség van-e teljesen új alkotmányra, vagy megteszi-e a régi is, nem osztom azt a nézetet, hogy „még a szocialista rendszer idejéből származó alkotmány van hatályban”, még a módosításokra utaló kiegészítéssel sem. A korabeli alkotmánynak minden olyan rendelkezése, amelynek bármilyen köze lehetett Magyarország szocialista voltához, módosításra, illetve hatályon kívül helyezésre került, és a helyükre olyan rendelkezések kerültek, amelyek kizárólag egy többpártrendszerű és parlamentáris berendezkedésű polgári állam alkotmányában képzelhetők el. Mit sem változtat ezen, hogy a gazdasági alkotmányosság számos fontos szabályát a hatályos alkotmány még nélkülözi. Ettől az alkotmány lehet rossz, elégtelen, de semmi esetre sem szocialista.

Az alkotmány hiányosságait nem indokolt annak betudni, hogy nem üres papíron kezdődött el a ma hatályos alkotmány szövegezése, hanem a régi alkotmány módosításával. S nem is célszerű: éppen elég, hogy néhány kormánypárti politikus, mihelyst kiderül, hogy nem korlátlan hatalmat biztosít számukra, habozás nélkül lesztálinistázza az alkotmányt.

Kétségkívül szellemes és meggyőzőnek tűnik, ezért Sárközy Tamás a legjobb érzékkel választotta ki az ügyészség helyzetét mondanivalójának igazolására, hiszen az ügyészség önálló hatalmi ágként való szerepeltetése valóban sztálini találmány, és az is kétségtelen, hogy a hatályos alkotmány az ügyészséget még mindig nem a kormány alá osztja be szervezetileg.

Nos, az ügyészség alkotmányos szerepéről az EKA résztvevői lényegében hasonló álláspontot foglaltak el. Egyetértés volt abban, hogy egy demokratikus jogállamban indokolt az ügyészséget a kormánynak, az igazságügyi miniszternek alárendelni, hiszen a demokratikus kormány a jogpolitikai elképzeléseit az ügyészségen keresztül ülteti gyakorlatba. Egyetértés volt tehát abban, hogy egy olyan jogállamban, ahol a kormány a demokrácia iránt elkötelezett, hol legyen az ügyészség helye. Előbb-utóbb minden bizonnyal meg is fog mindez valósulni.

Azt azonban látni kell, hogy az ügyészséggel kapcsolatban számtalan, egymással igen szoros összefüggésben álló feltételnek meg kell ahhoz valósulnia, hogy erre az alkotmányos módosításra sor kerüljön. Meg kell például oldani azt, hogy a kormány ne tüntethesse fel az ügyészséget jogalkalmazási szervként, ez a szerep ugyanis a valóban független bíróságoknak van fenntartva. Hogy egy-két példával megvilágítsam mondanivalómat: az ügyészség megfellebbezhetetlen jogalkalmazó szervként foglalt állást abban a kérdésben, hogy a Magyar Rádió elnöke szabadsága idejére kit bízhat meg általános helyettesítésével és kit nem. Míg bíróság előtt kontradiktórius eljárás keretében minden érintett fél kifejthette volna jogi álláspontját, a bíróságot indokolási kötelezettség terhelte volna, és a döntése ellen fellebbezésnek lett volna helye, addig az ügyészség, ki tudja, milyen érvek alapján, a felek meghallgatása nélkül állást foglalt az ügyben, s döntése ellen semmiféle jogorvoslatnak nem volt helye. Vagy amikor a kormány feljelentette a Heti Szuper Pszt Magazint Jeszenszky Géza megsértése miatt, az ügyészség habozás nélkül elrendelte az újság összes példányának az elkobzását, holott ezt az intézkedését az Alkotmánybíróság a közösség megsértésével kapcsolatos határozatában közvetve bár, de egyértelműen alkotmányellenesnek minősítette. El lehet tehát fogadni azt, hogy az ügyészség a kormánynak alárendelve annak kívánságait hajtja végre, ez esetben azonban minden jogalkalmazási, ügydöntő funkciót el kell venni tőle. Az ügyészség államszervezeti helyén tehát akkor lehet változtatni, ha a társadalom megfelelő jogi és politikai garanciákat kap a kormánytól arra, hogy a kormány nem kíván és nem is tud visszaélni az ügyészséggel mint neki alkotmányosan alárendelt szervvel.

Visszatérve arra a kérdésre, hogy szükséges van-e „vadonatúj” alkotmányra, és hogy mindez reális-e, meggyőződésem, hogy közvetlenül a rendszerváltás fő jogi aktusát, az országgyűlési választást követően szükség lett volna új alkotmányra, és az alkotmányozás elvben akkor lett volna legreálisabb. Elvben azért, mert általában a forradalmakat közvetlenül követő időszak alkalmas az alkotmányozásra. Ez az az időszak, amikor a forradalom bűvöletében élő politikai csoportok között még a legnagyobb az egyetértés az ország jövőjének legfőbb kérdéseit illetően. Később a felfogásbeli szakadék egyre nő a hatalmon levők és az ellenzék között, egyre kevesebb kérdésben mutatkozik egyetértés, és ez egyre csökkenti az alkotmányozás esélyeit. Magyarországon már az első választások előtt sem volt kiegyensúlyozott a viszony a későbbi kormánykoalíció fő ereje és a későbbi ellenzék között, talán elegendő itt csak a négyigenes népszavazás MDF-bojkottjára utalni. (Érdemes talán ebben az összefüggésben is eltűnődni azon, hogy nem is hívja senki a fordulatot forradalomnak, hanem a terminológiai vita a rendszerváltás és a rendszerváltozás kifejezések között zajlik. Ennek talán nem csupán a vértelenség, sőt a pofontalanság az oka, de ez egy másik írás témája lehetne.) Alapvető nézetkülönbséget okozott mindenekelőtt, hogy a kormánykoalíció nem volt és ma sem hajlandó az Európában általánosan elfogadott, a kormánykoalíció szövetséges pártjai által is kötelezőnek tekintett liberális minimum elfogadására. A választások óta a kormány és ellenzéke között a nézeteltérés egyre nő, s így egyre kevesebb az esély a szükségképpen együttes alkotmányozásra.

A rend kedvéért érdemes megemlíteni, hogy az oly sokszor kárhoztatott MDF–SZDSZ-megállapodás voltaképpen egy alkotmányozási folyamat második lépcsője volt. Az első lépés az EKA–MSZMP-megállapodásban rögzített alkotmányszöveg volt, a második az MDF–SZDSZ-megállapodás, és ezt kellett volna követnie egy harmadik, egy utolsó lépcsőnek, amellyel az alkotmányozási folyamat befejezhető lett volna. Az MDF–SZDSZ-megállapodás azon a feltételezésen alapult, hogy az MDF és a kormánykoalíció többi pártja – bár sok kérdésben értelemszerűen más álláspontot foglal el, mint az ellenzék – az Európában uralkodó demokratikus alapelveket nem vonja kétségbe. Ezzel a feltételezéssel akkor minden parlamenti párt egyetértett. Orbán Viktor azzal indokolta, hogy az összes parlamenti pártot be kellett volna vonni a paktumba, hogy a parlamentben nincsen szélsőségesnek tekinthető párt, minden párt a demokratikus alapelveknek elkötelezett híve. Ez a feltételezés azonban gyorsan megdőlt, a megállapodást az MDF megszegte, ehhez éppen a közelmúlt eseményei a közszolgálati médiával kapcsolatban szolgáltatnak szomorú bizonyítékot. Az alkotmányozáshoz valamifajta bizalom és együttműködési készség nélkülözhetetlen. A megállapodás vagy más szóval az alkotmányozási folyamat második lépcsőjének a felrúgásával az MDF egyszersmind lehetetlenné tette az alkotmányozás folytatását.

Nem az a baj az alkotmánnyal, hogy szocialista, hanem az, hogy a kormánykoalíció politikája következtében egyre kevésbé valószínű, hogy az alkotmány kétségkívül fennálló hiányosságai kiküszöbölhetők legyenek.

2. Parlament, parlamentarizmus

Sárközy Tamás az Országgyűléssel szemben elsősorban azt kifogásolja, hogy politizál, ahelyett hogy törvényeket hozna.

Nem igazán értem Sárközy Tamást, hogyan képzeli el a parlamentet holmi törvénygyárként. Hogyan lehetséges egy többpárti parlamentben akár törvényeket is hozni, ha a politika a háttérbe szorul. Az egyik párt emígy képzeli el az ország jövőjét, a másik amúgy. Vegyük példának a privatizációt. A privatizációról szóló kormányzati törvénycsomaggal a legkevésbé sem jogtechnikai problémák vannak. Azok is. De a legfőbb baj, hogy a kormány valójában nem akar privatizálni, vagy ha mégis, úgy végletesen centralizált, állami vezérlésű privatizációt képzel el. Az SZDSZ-nek a privatizációt illetően és megannyi más törvénnyel kapcsolatban is gyökeresen eltérőek a nézetei. Ha az SZDSZ vagy bármely más ellenzéki párt az eltérő véleményét hangoztatja, azzal politizál. Következésképpen a törvényhozásban sem tud másképp részt venni, mint politizálással, amit számos „szakértő” előszeretettel minősít a pártok „marakodásának”, meg sem próbálva a dolgok mögé nézni, hogy melyik párt mit mond az ország sorsáról, hogyan képzeli az ország jövőjét, milyen törvényeket hozna akkor, ha ő lenne kormányon.

A fentiektől függetlenül sem helytálló, hogy a parlamentnek kizárólag a törvényhozásra kellene koncentrálnia. A parlamentnek jóval összetettebb feladatot kell megoldania. A parlament látja el a kormány ellenőrzését. Sárközy Tamás azzal a megfogalmazással, hogy „Nyilván a parlamentnek van bizonyos ellenőrző funkciója”, mintha leértékelné, másodlagosnak vagy még alacsonyabb rendűnek tartaná az ellenőrző funkciót a törvényhozó funkcióhoz képest. Csak emlékeztetőül: a pártállami parlament törvényhozó tevékenységével kapcsolatban aligha merülhetett fel kifogás. Amit a kormány csak beterjesztett, a parlament minden gond nélkül elfogadta. Mégsem mondjuk azt, hogy a parlament jól látta el a feladatát, és nem csupán azért nem, mert a képviselők nem szabad választáson nyerték el mandátumukat. Azért sem volt elfogadható a pártállami parlament működése, mert elmulasztotta a végrehajtó hatalom a kormány ellenőrzését, és meggyőződésem, hogy a mai parlament népszerűtlenségének is nem kis mértékben az az oka, hogy a parlament nem látja el a végrehajtó hatalom ellenőrzését.

A törvényhozó funkció megvalósítása lenne egyébként a legegyszerűbb, mert az múlik legkevésbé a parlamenti képviselőkön. A kormány beterjeszti a törvényjavaslatát, ezt a javaslatot az ellenzék szónokai ízekre szedik, a kormánypárti szónokok megvédik, majd a többségben lévő kormánypárti képviselők megszavazzák. Ideális esetben a megfigyelő számára e folyamatban világosan kirajzolódnak a parlamenti pártok közötti különbségek. Kétségtelen, hogy a magyar parlamentben a frakciók a pártstruktúra kezdetlegességének megfelelően nem tudnak egységesen fellépni, és ez a pártok fő vonalába nem mindig illő felszólalásokat és módosító indítványokat eredményez. De a módosító indítványözön leginkább a frakciók politikájának a nyomon követését nehezíti meg, a törvényalkotó funkciót kevésbé gátolja, legfeljebb némileg lassítja.

Ha a törvényalkotó funkció nem működik elfogadhatóan, a hibát nem a parlamentben, hanem a törvények előkészítésében mutatkozó hiányosságokban kell keresni. Érdemes összevetni a kormány jogalkotási tervét azokkal a törvényjavaslatokkal, amelyeket be is nyújt. A kettő között óriási a szakadék, s ez nem teszi lehetővé a parlamenti pártoknak azt, hogy a törvényjavaslatok vitájára szisztematikusan felkészüljenek. Egy-két hétnél hosszabbra sem a frakciók, sem a képviselők nem tervezhetnek, mert maga a kormány sem tudja, hogy mit kíván tárgyalni. Vagy érdemes megvizsgálni, hogy a kormány hányszor egyeztette a törvényjavaslatait a koalíciós pártok frakcióival! A parlament gyakran előbb kezdi meg valamely törvényjavaslat vitáját, minthogy azt a kormány saját képviselőivel egyeztetné. Nem is csoda, hogy a törvényjavaslatokat nagy számban érik heves bírálatok a kormánykoalícióhoz tartozó képviselők részéről, sőt nemritkán koalíciós frakciók egésze támad kormányzati törvényjavaslatokat. Ha igaz, hogy a sok száz módosító indítvány tárgyalása, majd a róluk folytatott végtelennek tetsző szavazás lelassítja és áttekinthetetlenné teszi a törvényalkotást, ezért az a kormányzati munkastílus a felelős, amelyik nem folytat politikai egyeztetést még a kormánykoalíció pártjaival sem.

Egy egyszerű és kézenfekvő példa: a Kisgazdapárt és kormánykoalíció viszonya nem egyszerűen azért válságos, mert Antall József emígy taktikázik, Torgyán József pedig amúgy taktikázik. A Kisgazdapárttal létrehozott koalíciós „megállapodás” abban merült ki, hogy Antall József a miniszterelnöki programbeszédjében tett egy utalást, a következőképpen: A kormány célja igazságot szolgáltatni a parasztságnak az elszenvedett sérelmekért, s „e tekintetben az 1947-es esztendő meghatározó kiindulópont lehet”. Erre a se meleg, se hideg kijelentésre a kisgazdák tapsviharban törtek ki, mert ők úgy értelmezték, hogy reprivatizációs elképzeléseik kormányprogram szintjére emelkedtek, Antall Józsefnek pedig esze ágában sem volt a kisgazda-követeléseknek eleget tenni és reprivatizálni. Csoda hát, hogy a kárpótlási törvény körül kitört a botrány? Csoda, hogy kormánykoalíciós képviselők tonnaszámra gyártották a módosító indítványokat, és felváltva szónokoltak a törvényjavaslat ellen? A beterjesztés előtti egyeztetés elmaradása olyan abszurd eredményre vezetett, hogy még Rajkay Zsolt államtitkár is, aki mégiscsak a kormány tagja, beterjesztett módosító indítványt saját kormányának törvényjavaslata ellen. (Mindössze hat támogató szavazatot kapott, és nem mondott le.)

Rossz hatásfokkal működik tehát a parlament, kétségtelen. Ennek azonban semmi köze nincs ahhoz, hogy Debreczeni József durván belekötött Göncz Árpád köztársasági elnökbe, vagy hogy nekem milyen afférom keletkezett Horváth Balázzsal, különös tekintettel arra, hogy mindkét ügy a parlamenten kívül keletkezett. A törvényalkotást valójában sem a „műbalhék”, sem a valódi politikai csatározások nem akadályozzák, hanem a törvényalkotó munka elégtelen előkészítése gátolja. A Kalasnyikov-ügyben, az iskolai kötelező hitoktatás ügyében, a rendőrség néhány esetben történt erőszakos fellépésének a szóvá tételében, nemzetközi bonyodalmakat eredményező „történészi” vagy „írói” megnyilatkozások kifogásolásában, a II. világháború átértékelésére történő kísérletek visszautasításában vagy akár a taxisblokád értékelésében csak azok látnak pusztán annyit, hogy időt vettek el a törvényhozástól, akik mindvégig csak az órájukat nézték.

Az Országgyűlés nemcsak törvényhozással foglalkozik. Ahogy a koncentrált piac helye a tőzsde, úgy tekinthető a parlament a koncentrált politika helyszínének. Azért szükséges, hogy a parlament ellenőrizze a kormányt, mert csak a parlament ellenőrző szerepe biztosítja az ellenzéki pártoknak, hogy rá tudjanak mutatni a kormányzat hibáira, és el tudják mondani, ők hogyan járnának el hasonló esetben, ha kormányon volnának.

Kétségtelen ugyanakkor, hogy az ellenzék a törvényjavaslatok tárgyalása során is nyújthat alternatívát. Igaza van Sárközy Tamásnak, hogy sok képviselő csak napirend előtti felszólalással és hangoskodással tudja magára felhívni a figyelmet. Ennek megítélésem szerint egyik oka, hogy a parlament működésének színvonalával lényegében azonos színvonalú a parlamenti munkáról való tudósítások színvonala is. Érdemes megfigyelni, hogy a napirend előtti felszólalások alatt a parlamenti sajtópáholy annyira zsúfolt, hogy egy gombostűt sem lehet leejteni, míg a legizgalmasabb törvényjavaslatok tárgyalása alatt is kong az ürességtől. A tudósítások néha nagyobb figyelmet fordítanak arra, hogy soronként kellő arányban legyenek kicentizve a pártok között, mint a tartalmi vonatkozásra. (Lásd még: Pártatlanság címszó alatt.)

A képviselők többsége a törvényjavaslatokhoz ugyanakkor nem tud érdemben hozzászólni. Ha valaki értelmesen, pártjának az elképzeléseit is kifejtve szól hozzá valamely törvényjavaslathoz, akkor sem bízhat abban, hogy kellő publicitást kap. Érthető tehát, hogy a képviselő, aki a következő választáson ismét meg szeretné magát választatni, oly módon nyilvánul meg, hogy a sajtó írjon róla.

Mi legyen az orvosság? Szerintem semmi. A parlament nem működik sem jobban, sem rosszabbul, mint a magyar társadalom egésze. Lényeges különbség viszont a parlament és mindenki más között, hogy míg a „mindenki más” okkal és ok nélkül bírálhatja a parlamentet, addig ezt a parlament nem teheti meg sem a sajtóval, sem mással. Ez így is van rendjén, aki közpénzből közszereplést vállal, annak vállalnia kell azt is, hogy néha igaztalanul bírálják, és le kell mondania arról, hogy másokat akár megalapozottan is megbíráljon. Mindenesetre a politikának nem szabad hisztérikusan reagálnia az őt ért bírálatokra, de a sajtónak sem. Mind a kettőnek van bőven tanulnivalója.

Az idő majd megoldja ezeket a ma még fennálló anomáliákat. A ma még amatőröktől hemzsegő parlamentet már 1994-ben egy jóval szakszerűbb parlament fogja felváltani. Ebben óriási szerepe lesz a független sajtónak is. Addig nem szükséges megoldás után kapkodni. Felkészültebb képviselők, de még inkább egy felkészültebb kormány önmagában megoldást fog kínálni a fennálló működési zavarokra.

Sárközy Tamás számos javaslata nyilvánvalóan megfontolást érdemel. Például az, hogy ha képviselők nagy ritkán önálló törvényjavaslatot nyújtanak be, akkor azt tárgyalja meg a Ház. De ez sem technikai probléma. A kormány nem azért nem akarta a Sárközy Tamás által is említett esetekben a képviselői törvényjavaslatokat tárgyalni, és nem azért fog hasonlóképpen eljárni pl. az abortusztörvény esetében is, mert szakértőik a nagy kodifikációs lázukban nem vették észre, hogy jó törvényjavaslat érkezett. Ma, ha a tárca politikai államtitkára nyilatkozik az abortuszról, meg sem említi, hogy egy ellenzéki tervezet már a képviselők asztalán fekszik. Hogy miért nem? Feltehetőleg nyers presztízsokokból. Nehogy kiderüljön, hogy a fő rivális, az SZDSZ a közvélemény óriási részének támogatását élvező törvényjavaslatot készített el.

Mit kezdjünk tehát Sárközy Tamás egyébként indokolt javaslatával? Ez a történet is arról szól, hogy a nem kormányzati előterjesztések tárgyalása csakúgy, mint az egész államszervezet fejlesztése, nem egyszerűen jog- vagy szervezéstechnikai kérdés, hanem vastagon politika. Ma az MDF, a koalíciós szövetségesek és a kormány politikája.

3. Választási rendszer (többpártrendszerű parlament)

Sárközy Tamás tétele röviden a következő: a Fidesz javaslata a kizárólag listás választásra tökéletesen indokolt egy tisztán pártpolitikán alapuló szisztémában, csak hát – mondja Sárközy Tamás – ez a logikus Fidesz-javaslat úgyis megbukik a két nagy párt, az MDF és az SZDSZ ellenállásán.

A vita a többségi (egyéni választókerületeken bejutott képviselő) és az arányos (listás) rendszer között vég nélkül lenne folytatható. Mindenesetre, ha igaz lenne, hogy a tisztán pártpolitikán alapuló szisztémában csak a listás választás logikus, akkor Angliának, Franciaországnak, Németországnak nem ártana egy kis leckét venni a Fidesztől demokráciai logikából. Ezekben az országokban ugyanis a parlamentet a pártpolitika határozza meg, a választás mégsem listás, hanem vagy egyéni választókerületi, mint Angliában vagy Franciaországban, vagy a magyaréhoz hasonlóan vegyes, mint Németországban. „Fideszesen logikus” tisztán listás rendszer a mértékadónak tekintett országok közül csupán Olaszországban, e politikai válságoktól nem éppen mentes országban van.

Azt azonban Sárközy Tamás sem gondolhatja komolyan, hogy míg a „nagy pártok” kizárólag pártérdekeiket nézve alakítják ki álláspontjukat a választás rendjével kapcsolatban, addig a Fidesz a „logikus” megoldásra helyezkedik. Ugyan már: egyéni választókerületi rendszerben a Fidesz labdába se rúgna. A jelenlegi parlamentben mindössze két képviselőjük ülne, tehát még frakciót sem alakíthatnának, Orbán Vikor pedig talán jónevű újságíró lenne, de nemhogy miniszterelnökjelölt, még parlamenti képviselő sem lenne. A Fidesz ma a legnépszerűbb párt, az országos médiában kimagasló tehetséggel szerepel, de szervezetek híján helyi kampányt alig tud folytatni. Számukra a tisztán listás rendszer a lehető legtöbb parlamenti mandátumot jelenti, az egyéni választókerületi rendszer a lehető legkevesebbet.

Mind a listás, mind az egyéni választókerületi rendszernek hallatlan nagy előnyei vannak a másikkal szemben. A listás rendszerben a választás végeredménye jobban kifejezi a pártpreferenciákat, mint az egyéni választókerületi rendszer, mivel minden párt, amely meghaladja a bűvös 4 százalékot, pontosan olyan arányban kap mandátumot, amilyen arányban rá szavaztak. A listás rendszerben szinte lehetetlen abszolút többséget szerezni, így rendszerint koalíciós kormány alakul. Az egyéni választókerületi rendszerben kis győzelem is nagy mandátumkülönbséget jelent a győztesnek, így gyakran nem is kell koalíciós kormányt alakítani. Ha a kormány sikeres, az az ő dicsősége, de a kudarcot sem háríthatja másra. Az egyéni választókerületi rendszerben a kis pártok helyzete nehezebb, és nagyon nehéz újonnan megalakult pártoknak mandátumhoz, így közszereplési lehetőséghez jutni. Kétségkívül hátránya a listás rendszernek, hogy a politika elszemélytelenedik. A pártokat néhány „nagyágyú” személyesíti meg, a szürke eminenciások pedig megtehetik, hogy egy gyűlésre sem mennek el, semmilyen közszereplést nem vállalnak. Ez pedig eltávolítja a politikát az emberektől. Az egyéni választókerületi rendszer minden politikai közszereplőt közel hoz a választópolgárokhoz, senki nem tudja a pártszínek oltalmában hoszú időre kibérelni a parlamenti széket.

Sárközy Tamás tévedése tehát abban van, hogy állításával szemben egyik rendszer sem logikusabb, mint a másik. Mind a kettőnek vannak előnyei és hátrányai. Egyet lehet ugyanakkor érteni Sárközy Tamással abban, hogy nincs sok esély a jelenlegi rendszer megváltoztatására.

Az MDF-nek az egyéni választókerületi rendszer lenne a kedvezőbb, de ha a rendszer nem vegyül listás elemekkel, akkor Antall József és Kónya Imre is csak egyéni választókerületből tudna bejutni a parlamentbe, ezt a „szólózást” pedig nemigen vállalják. Az SZDSZ szerintem nem érdekelt az egyéni választókerületi rendszerben. Ha 1990-ben tisztán listás lett volna a választási rendszer, akkor az SZDSZ több mandátumhoz jutott volna, mint a fennálló vegyes rendszerben. Ugyanakkor – szemben a Fidesszel – nem is tragédia számára az egyéni rendszer, mivel rendelkezik országosan helyi szervezetekkel, így a helyi jelölt kampánya nem okoz akkora gondot. A többi párt pedig a listás rendszerben érdekelt: vagy mert népszerű, mint a Fidesz, vagy mert történelmi neve van, mint a Kisgazdapártnak vagy a KDNP-nek. Ami közös bennük, hogy egyéni választókerületi rendszerben súlyos jelöltállítási gondjaik lennének. Végül az MSZP, megítélésem szerint – bár részben más okból – szintén inkább a listás rendszerben érdekelt.

Marad tehát a politikai realitás, az egyéni választókerületi rendszer és a listás rendszer egyvelege. S bár ez az egyveleg részben egyesíti a listás és az egyéni választókerületi rendszer előnyeit, egy roppant hátránnyal is bír.

Ez a hátrány pedig az, hogy ez a vegyes rendszer rendkívül bonyolult. Rendkívül sokat panaszkodunk az állampolgárok passzivitására, méltatlankodunk, ha a kormány hibáiért a parlament egészét hibáztatják, összemosva kormányt és ellenzéket. Ezeknek a jelenségeknek pedig legalábbis részben oka a választási rendszer bonyolultsága. Hihetetlenül fontos, hogy az állampolgárok összefüggést lássanak aközött, hogy hova húzzák be az „x”-et a szavazófülkében, és hogy hogyan kormányozzák az országot. A mi vegyes rendszerünkben a szavazópolgár két szavazólapot is kap, az egyiken pártok vannak, a másikon személyek, a mandátumokat egy bonyolult rendszer szerint osztják fel. Míg egyes képviselők vesztesként is bekerülnek a parlamentbe, addig mások egy olyan listáról kerülnek be, amelyre senki sem szavazott (országos lista). Ez a szisztéma nehezen követhető az állampolgárok számára.

A túlzottan bonyolult választási rendszer nem segíti elő sem az állampolgárok politikai aktivitását, sem pedig politikai tisztánlátásukat. Ezért egy egyszerű, világos, jól nyomon követhető választási rendszer áldásos hatással lehetne a választópolgárok politikai aktivitására.

A mai választójogi helyzethez képest több irányba is el lehetne mozdulni. Figyelemmel a választójogi törvény kétharmados voltára, semmilyen megoldásra nincs sok esély. Hamis azonban az a beállítás, hogy itt alkotmányjogi érvek ütköznek nyers pártérdekekkel. Választójogi reformok esetében inkább a kormánykoalíció és az ellenzék érdekei állnak egymással szemben. Ezt támasztja alá a sorozatos kisbéri kudarcot követő parlamenti vita. Az SZDSZ (a Fidesz egyetértésével) azt javasolta, hogy szűnjék meg az a szabály, amely szerint a választás második fordulójában is a szavazás érvényességi feltétele a szavazásra jogosultak meghatározott százalékának a szavazáson való részvétele. A javaslat mögött meghúzódó megfontolás az volt, hogy semmiféle törvény nem fogja az állampolgárokat nagyobb politikai aktivitásra ösztönözni, viszont a szavazáson részt vevőket nem lehet azzal büntetni, hogy parlamenti képviselet nélkül maradnak. Az MDF nem fogadta el a javaslatot, azzal érvelve, hogy 25 százalék alatti részvétel mellett a képviselő nem rendelkezik kellő legitimitással. Ez az érvelés könnyen szétzúzható lenne.

Most azonban tekintsünk el ettől, hiszen valójában nem alkotmányjogi vita folyt a parlamentben. A kormánypártok tisztában voltak vele, hogy nem nyerhetik meg az időközi választást, és abban voltak érdekeltek, hogy maradjon a választás eredménytelen. Ezzel szemben az ellenzéknek, SZDSZ-nek Fidesznek és MSZP-nek egyaránt a sikeres választás volt az érdeke.

A fő politikai erővonalak ugyanis nem nagypárt–kispárt mentén húzódnak, mint ahogy Sárközy Tamás töprengéseiből kitetszik, hanem kormány és ellenzék törésvonal mentén. Hitünk és reményeink szerint ez azért ma már köztudott.

• Belföld