A Beszélő Szerkesztősége

Nyomtatóbarát változat

Persze, nekünk eddig is hiába magyarázták 69 éven át, hogy szovjet és orosz az nem egykutya, nyugodt lélekkel leoroszoztunk grúzt, örményt, tatárt, holott jól tudtuk, a Déli Hadseregcsoportban ugyanúgy ott volt a soknemzetiségű unió minden képviselője, miként az aluljáróban gyorsforralóval és villáskulccsal seftelő oroszok közt.

Szóval, ismét orosz lett az orosz. Orosz zászló leng a Bajza utcai szovjet követség előtt, orosz trikolórt húztak a sarló-kalapácsos vörös helyére a New York-i ENSZ- palota előtt, miközben Aboimov úr, az újdonsült orosz követ váltig nyugtatgat bennünket, hogy egyként képviselni fogja a többi egykori szovjet népet is. „A nagy népeknek erkölcsi kötelessége a kis népeket megsegíteni és megvédeni az egymással szembeni torzsalkodásoktól” – visszhangzanak a nagy szovjet-orosz akadémikus néhány évvel ezelőtti szavai.

Most, hogy az orosz a szovjet helyébe lépett, eldőlt a hónapok óta nyitott kérdés: ki örökli a Szovjetuniót? Bush épp a Szovjetunió megalakulásának 69. évfordulóján mondott igent arra, hogy Jelciné s Oroszországé legyen az atomgomb s az országalma. De még mindig kérdés, mi sül ki abból, hogy a szovjet hadsereg a breszti béke megkötése után (előtt? alatt?) nem Gorbacsovot, nem a Szovjetuniót, hanem Jelcint és Oroszországot választotta. Az ugyanis mindenki számára világossá vált, hogy Gorbacsov nem csupán nemes gesztust gyakorol, amikor nagylelkűen és méltóságteljesen feláll az elnöki székből, hanem egész egyszerűen egyedül maradt.

Az új orosz hadseregből azonban egyre másra dezertálnak az egykori szovjet katonák. Jelcin legfőbb hadúri mivolta csak az atomfegyver indítógombjáig terjed, a Kalasnyikov ravaszáig nem. A kirgiz kiskatonának valahogy elment a kedve attól, hogy az orosz hadseregben szolgálja le hátralevő idejét.

Oroszországban olyan forradalom kezdődik, amelyhez képest a francia forradalom gimnazista sztrájk volt, írta Karinthy Frigyes 1917 tavaszán. Most a történelemnek megint új, kiszámíthatatlan korszaka kezdődik. A kínálkozó analógia ezúttal nem a francia forradalom, hanem a gyarmatbirodalmak fölbomlása. Afrika a hatvanas években. A nemzeti és társadalmi felszabadulás reménye, kíméletlen harc a nyersanyagokért, piacokért, munkaerőért, kíméletlen háború a népek, törzsek között, amelyet egyetlen szabály szorít gátak közé: a gyarmatosítók által vont önkényes határok nem változtathatók meg.

Ez következnék? Itt, a szomszédunkban? Hatalmas hadseregekkel, nukleáris fegyverzettel súlyosbítva?

Akárhogy lesz is, nem feledhetjük: ennek szorítottunk, igenis, azt akartuk, hogy bomoljon fel ez a monstrum, legyen vége már.

Akárhogy szorongunk is, ma sem tehetünk jobbat, mint hogy nyugalmat, boldog új évet kívánunk az új köztársaságoknak, a Független Államok Közösségének.

És magunknak is.

• Fül