Skip to main content

Kedves Szerkesztők,

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Interjú Szokai Imrével (Beszélő, 1991. 26. szám)


nagy meglepetéssel olvastam a Szokai Imrével készített interjúban azt a nóvumot, hogy a szovjet csapatkivonás az egykori, magányosan kormányozó párt kezdeményezésének, valamint a jelenlegi hatalom afféle bátorságának volt a közös eredménye. Továbbá, hogy a helyettes államtitkár egykori (Szűrös M.) és mai (Antall J.) kenyéradó gazdáját illeti a köszönet, amiért a csapatkivonás hivatalosan felvetődött, illetve amiért egyértelműen megfogalmazódott.

Örülök, hogy ezt is megértem; eleddig ugyanis valahogy arra emlékeztem – s ezzel nem állok egyedül –, hogy még 1989-ben is iszonyú botrányokat váltott ki egyes ellenzéki pártok és szervezetek határozott követelése a szovjet megszállók kivonásával kapcsolatban. Még elevenen él emlékezetemben, hogy az 1989-es Nagy Imre-gyászünnepségek megszervezésével kapcsolatos „ellenzéki” előtárgyalásokon a jelenlegi kormánypárt nem egy vezéregyénisége hogyan intette óvatosságra azokat, akik a témát szóba akarták hozni. S azt is nehéz feledni, hogy az MDF – és az ő prófétái, így a BZSBT – miként kiabált kígyót-békát Király Béla, illetve Orbán Viktor „meggondolatlan kijelentései” hallatán.

Szokai Imre helyettes államtitkár könnyed megállapítása egyébként („A csapatkivonás ténylegesen akkor vált realitássá, amikor Antall József 1990 júniusában egyértelműen megfogalmazta annak igényét a szovjetek előtt.”) iskolapéldája az újólag hatalomra kerültek „mától kezdve minden másként volt” mentalitásának. Nem szükséges az Ellenzéki Kerekasztal a témát taglaló éles vitáiig visszamenni – ahol az MDF-ről olykor azt sem lehetett tudni, hogy Pozsgaynak drukkol-e, vagy kinek. Elég, ha az 1990. március 10-én Moszkvában aláírt magyar–szovjet megállapodásra gondolunk, hogy Szokai úr kijelentéseit kedélyes tévedésen kapjuk. A szóban forgó megállapodás már ekkor egyértelműen leszögezte, hogy a csapatkivonásoknak 1991. június 30-ig be kell fejeződniük. A kivonulás ráadásul még ugyanabban a hónapban, 12-én meg is kezdődött.

A jelenlegi kormányt pedig – Antall úrral az élen – csak mintegy két hónappal később, május 23-án iktatták be.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon