Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Utolsónak maradtál a Kozma utcában az ’56-osok közül?

Fenét utolsónak, véleményem szerint rengetegen bent voltak még, amikor szabadultam. Ismerőseim is. Én végig ’56-osokkal voltam. Egy ’56-os fiúval, a Neumann Miskával jöttünk ki, aki a tatabányai balhéban volt benne, és egyszerre engedtek ki minket. Neki akkor negyedeltek, én már azon túl voltam.

Ha jól számolom, valamikor 72-ben jöhettél volna ki negyeddel, de nem jöttél. Neked miért nem engedték el a negyedet?

Hát a drága jó nevelő elvtárs, a Kovács úr miatt. Mert én folyton kaptam a jutalmakat a munkahelyemtől, de a Kovács minden kedvezményből kihúzott.

Fegyelmim meg volt rengeteg, mert én azt sose tudtam megállni, hogy ne szóljak vissza az őröknek, amikor hülyeségeket beszéltek. Mert olyan buták voltak, mint a segg. Hát nekem ne mondja azt, hogy huligán, amikor fogalma sincs, hogy az mit jelent, hogy az a szó honnan ered. Aztán én megmondtam neki. Én tudom, hogy mi az, maga nem, jobb ha hallgat. Az egyik azt mondja nekem, hogy ő azért becsületes, mert az apját, anyját megtagadta, mert kulákok voltak. Hát én ezekre a hülye szövegekre mindig szóltam valamit. Persze volt nekem is rádióm, ilyen szál drótból, és a Kovács meg ígérte nekem, hogy lebuktat rádióval. Én meg megígértem neki, hogy egy év alatt sem fog nálam rádiót találni. Nem is találta meg, egy év múltán bementem hozzá, és jelentettem neki, hogy nem tudott megbuktatni a rádióval. Persze hogy mérges volt.

Mit mondtak, amikor a negyedet elutasították?

Hát azt, hogy a nevelő elégedetlen velem, rosszul viselkedem és politikailag rossz irányba befolyásolom a többieket.

Nyilván befolyásoltad is.

Hát persze hogy befolyásoltam.

A Kovács meg irigykedett, mert neki nem sikerült politikailag befolyásolni őket.

Nem is sikerült, és meg is szabadultunk tőle. Kihívattam a börtönújság, a Heti Híradó szerkesztőit, ahol nekem egy csomó versem meg cikkem megjelent, és elmondtam nekik, meg a főnevelőnek is, hogy a Kovács azért akadályozta meg a negyedemet, mert nem tudott megbuktatni a rádióval. Le is jött a cikk, el is vitték a Kovácsot. Jött egy új nevelő, a Privigyei, aki azt mondta, ha nem csinálok hülyeséget, akkor negyed utáni hátralévővel szabadulhatok.

És akkor nem csináltál hülyeséget?

Hát ezen én is nagyon csodálkozom, de úgy látszik, nem. Amikor a negyedemet elutasították, akkor közöltem, hogy én most már senkivel sem akarok kapcsolatot tartani. Ne jöjjön be se anyám, se testvérem, se a feleségem, felejtsenek el, akkor nem szenvednek miattam. Elég, ha én szenvedek. Én ott bent megvoltam a magam szerencsés felfogásával, hogy amin nem tudok változtatni, azt elfogadom, és elviselem. Elfoglaltam magam, kiolvastam az egész könyvtárat Lenintől az orvosi könyvekig oda és vissza, írtam a verseket, egy regényt is, megvoltam. De amikor jött a beszélő, és megjelentek, akiket szerettem és akiktől elszakítottak, és elmondták, hogy ezzel mi van, az mit csinál, azt nem bírtam. Akkor utána nem lehetett hozzám szólni. Amikor negyeddel sem szabadultam, akkor elhatároztam, hogy én többet beszélőre nem megyek, felejtsenek el engem oda kint, én is elfelejtem, ami kint van, és kész. Éljenek úgy, mintha nem léteznék. Akkor jött ott a börtönparancsnok, az atyaisten, hogy menjek beszélőre, nem mentem.

Ha jól tudom, a negyed visszautasítása után fél évvel lehet kérvényezni a negyed utáni hátralévő elengedését.

Én nem kérvényeztem semmit. A negyed elutasítása után mondták, hogy majd még tárgyalni fogják a negyed utáni hátralévőt.

Te csak vártad.

Én nem vártam, egyáltalán nem is tudtam, hogy mikor lesz. Reggel, mikor lett volna a levonulás, szóltak nekem, hogy ne menjek le, mert tárgyalásunk lesz. Nem mondták, hogy mi, csak hogy tárgyalás. Tíz-tizenegy óra körül levittek. Azt mondták: na, nagyon sokat javult maga. Meggyőződtünk arról, hogy maga megváltozott, elengedjük magát szabadon, csak egyet kérünk öntől, hogy ne hangoztassa a politikai nézeteit. Ott állt mellettem a Neumann Miska. Neki nem mondtak semmit, csak hogy rendben van a magaviselete, és kész.

’57-től egyfolytában bent volt?

Végig. Amint közölték, hogy szabadulunk, fél óra alatt kirúgtak minket. Fél óra alatt! Mire visszamentünk a zárkába, ott volt a civil ruha, így a levegőbe emeltek minket, és kidobtak minket, mint a szart. Egyenként persze, mert nem volt szabad együtt menni, mintha nem tudták volna, hogy úgyis megvárjuk egymást.

És hogy képzelted el, mit csinálsz először, amikor ki mész? Eszel egy nagyot, iszol egy nagyot, beülsz a borbélyhoz...

Nekem semmilyen elképzelésem nem volt, a Neumann Miskának volt, hogy körülnéz Pesten, mert ő nem volt pesti. Aztán felruházkodik, mert hát 57 óta nem volt civil ruhája. Hát mondom, Misikém, figyelj, bevágjuk magunkat egy taxiba, elmegyünk mindenhová és körbenézünk. Fogtunk egy taxit, beültünk, a taxis rögtön azt kérdezte: bentről? ’56-osok?

Ez valahogy mindenkin látszott. Szigetvári Istvánnal beszélgettünk a ’69-es Beszélő Években. ’69-ben jött ki, bement egy borbélyhoz, aki rögtön látta, hogy szabaduló ’56-os, anélkül, hogy egy szót szólt volna, és nem fogadott el tőle pénzt.

Hát az első szabadulásomkor is így volt ’63-ban. Bementem az első trafikba, vettem cigarettát meg gyufát. A trafikos rám néz, visszatolja a pénzt: köszönöm! Én meg sírva fakadtam...

Szóval elindultunk a taxival, megálltunk a temetőnél, bementünk a kocsmába, bevágtunk egy felest. Elmentünk a Corvin Áruházba, aztán ide-oda, Miska próbált ruhát, cipőt, a rossz ruháját bent hagyta a próbafülkében, az újban jött tovább, én szedtem le róla a címkét, aztán megmondom őszintén, hogy akadt néhány kocsma útközben, egyszer meg is kellett állni, hogy a Miska kihányja magát. A végén a Miskát feltettem a vonatra, és hazamentem.

Ezek szerint elég sok pénz volt nálatok.

Hát nálam nem túl sok, mert én minden pénzt hazaküldözgettem, de Miskának sok volt. Lényeg az, hogy én úgy értem haza már akkor, a Pongrátz út 17-be, hogy bizony, kezdett leállni az agyam. De azért még egyedül föltaláltam az emelet re, s ott akkor már állítólag szétszórtam a pénzt, ami nálam volt, és mindenfélét csináltam.

Aztán, gondolom, kialudtad magad, és jelentkeztél a rendőrségen a papírjaidért.

És aztán hetente kellett jelentkezni, hogy megvagyok.

És tartott neked a rendőrkapitány lelki fröccsöt, hogy viseld jól magad?

Nem a rendőrkapitány, hanem a Daróczi elvtárs, aki valamilyen politikai izé volt ott. Hát ez a Daróci elvtárs egy olyan rendes ember volt, hogy amikor a Ferenc bátyám bevitt a Belkerhez dolgozni, annak első dolga volt bemenni a Belkerhez, és érdeklődni, hogy lehet az, hogy oda ellenforradalmárt vesznek fel, egy ilyen huligánt vesznek fel, mint amilyen én vagyok. Az igazgatóm, a Lehoczki Gyuri bácsi pedig azt mondta neki: hát én azt hallottam a rádióban és a televízióban, hogy fel kel karolni azokat, akiket kiengednek, de hát a feleségem a legfőbb ügyészségen dolgozik, majd megkérdezem tőle, hátha rosszul hallottam. Na, erre le is kopott a Daróczi elvtárs, én viszont panaszt tettem a budapesti pártbizottságon, írtam egy nyolcoldalas beadványt, hogy miért nem hagyják békén az embert, amikor kiengedik, miért nem hagyják, hogy nyugodtan dolgozzon. Mert akkor énhozzám állandóan kijártak a rendőrök, és minden ok nélkül, hát baszogattak, hogy magyarul mondjam. A beadvány után behívott a Daróczi elvtárs, hogy én miért panaszkodom rá, én meg elmondtam, hogy miért. Azután ezek a dolgok megszűntek. Ott maradtam tíz évig a Belkernél, még brigádbizalmit is csináltak belőlem.

A brigádvezető, szerencsétlen gyerek, nemigen tudott írni, én vezettem a brigádnaplót. Gyönyörűen megírtam, sormintával, ahogy kellett. Balogné, a személyzetis mutogatta a sok kommunistának, és azt mondta, hogy soha életében ilyen rendes brigádnaplóval még nem találkozott.

• Beszélő évek – 1973