Horváth Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Hogy rögtön tudjuk, hol vagyunk: a vécéken nincs ajtó. Először elképedünk, utána már csak furcsa, harmadnapra pedig megszokja az ember. Ez a megszokás már-már maga az ott honosság. A vécén is együtt, ott is testmeleg kollektivitás.

„A W. C.-témához: bejárkált »menet közben« a takarítónő, hogy kivigye a drótból font szemétkosarakat. Ugyanis abba kellett dobni a papírt. A zuhany se volt kutya! Hetente kétszer szünnap! Emlékszel, hogy valakik a magyar lányok közül vettek egy slagot, és azzal zuhanyoztak a mosdóban? És hogy az oroszok feljelentést tettek a zuhanyozók ellen »erkölcstelen« viselkedés miatt? Mármint a levetkőzés számított botránynak.”

MI. Mindig MI. A többes első állandó használata létszükségletünkké vált. Mindent MI-ben éltünk meg, akárcsak ŐK. (Talán az egyetlen Pécsi Kati volt a kivétel, aki bámulatra méltó függetlenséggel csinálta végig az egész négy hónapot. Mindenütt őrületes nacionalizmus és gyűlölettel átitatott lelkesültség. Egyszer voltam tanúja „ellenzéki” beszélgetésnek a kollégiumban, ott is Hruscsovot szidták, Sztálint pedig mentegették: „Akkor legalább tudtuk, kit szeressünk!” S konklúzióként Zsenya így kiáltott fel: „Én akkor is szovjet ember vagyok!” (Hruscsov szidása egyébként teljesen bele volt „ágyazva” a szovjet nyelvbe, az általa építtetett „szükséglakás-telepet – truscsobi – csak hruscsobinak emlegették.)

Szovjet asszony volt az a stílgyak tanárnő is, aki mindig elmagyarázta, hogy minden milyen nagyszerű, hát látják, ugye (látni ugyan nem láttuk, de mivel mi is a szocialista táborból érkeztünk, hallani eleget hallottuk: tanultuk), s közben hüppögve, könnyeit vissza sem tartva kivágja: „De Ukrajnában még ma is tízezrek halnak éhen!” Azóta sem tudom, hogy a szocializmus hőseinek tekintette-e őket, vagy áldozatainak.

A lelkesültség mögötti gyűlölet a kéjes rombolásban nyilvánult meg. Az volt az érzésem, hogy a rombolás itt az egyetlen örömforrás. A kollégiumi folyosókon naponta hasítottak ki székekből, más bútorokból egy-egy darabot. Másnap aztán gyűlés, megtorlással való fenyegetés.

Minden gyorsan és eredménytelenül folyt. A szerelem is. Éjjel a folyosókon alig lehetett közlekedni, lépten-nyomon párokba botlott az ember. Zugszerelem, zugivászat. Vodkát csak este nyolcig lehetett kapni. Amikor elfogyott, és hamar elfogyott, a fiúk végigjárták a lányszobákat, s elvitték a kölnit. Egy-egy névnapon illatoztak a kölnitől részeg srácok.

Vagy harminc-negyvenen voltunk magyarok, s észrevettük, hogy csak kedden és csütörtökön jön levél. Megkérdeztük a portásnőt, ez hogyan lehetséges, mire ő a lehető legtermészetesebb hangon válaszolt: „Kislányok, tényleg nem tudjátok? Hát Moszkvában olvassák!” Nyilván nem volt elég ember arra, hogy folyamatosan olvassák a leveleket.

Ugyanez a kedves portás jelentett föl a rendőrségen. A négy hónap alatt összesen háromszor volt dolgom velük. Első alkalommal „jogosan”, mert – hogy friss levegőt szívjak – Tallinnba utaztam kedves ismerőseim meghívására, márpedig a szovjet tagköztársaságokba vízum kellett, s ennek meg szerzése négy hónapnál többet vett volna igénybe. Először még nem volt baj, kényszerpárttag költő házigazdáim, mint „latiska” mutattak volna be észt ismerőseiknek, ha nyílik mód másokkal is beszélgetni. De nem nyílt. Hogy miért lettem volna éppen lett? Oroszul beszélek, de nem anyanyelvi szinten, és jobban is vagyok öltözve, mint az oroszok. Különben sem hiszem, hogy dicsekedtek volna „szláv” ismerőseikkel. Ámde a koncert szünetében ott az a szokás, hogy kettesével-hármasával karonfogva, körbe-körbe sétálnak. Mint a rabok a börtönudvaron. Így aztán nincs pusmogás. Rend van, csend van és biztonság. Észt ismerőseim gyermeke orosz szamizdatban olvasta Ahmatovát, a Gulágot pedig finnül. Egyébként is finn tévét néztek, finn rádiót hallgattak, finn újságot olvastak. Sosem voltam olyan tájékozott odakint, mint Tallinnban.

Az oroszokat úgy utálták, hogy az elképesztő volt. Meg kérdeztem tallinni barátaimat, hogyan különböztetik meg az utcán az észteket és az oroszokat. Csak nézz rájuk, hangzott a válasz. Vagy nézzem meg a házakat. Ahol üveg helyett az ab lakon újságpapír van, ott oroszok laknak. Nem voltak tovább kételyeim. Később azt kérdeztem tőlük, mit jelent az a szó, hogy „ejole”, mert mindenütt azt hallom. Nincs – hangzott a válasz nevetve. Észt barátaimmal az egyetlen – még Buda pesten kezdődött – vitánk akörül forgott, hogy a magyarok vagy az észtek vannak-e jobban megszállva. Pesten még amellett kardoskodtam, hogy nincs különbség. Mikor Tallinnban, ebben a gyönyörű, németes hangulatú középkori városban megláttam az orosz-észt utcaneveket, kapituláltam.

Első tiltott határátlépésem olyan simán ment, hogy meg ismételtem. Ezúttal Dörnyei Évát is magammal vittem, akivel leningrádi száműzetésem alatt amolyan emigrációs barátságot kötöttünk. Odafele minden simán ment, ám elhatároztuk, hogy a visszautat megszakítjuk Pszkovnál. Már éppen leszálltunk volna, mikor a kalauz, két rendőr társaságában, egyenesen odajött hozzánk az alvó, zsúfolt vagonban. Kérik a jegyet, útlevelet. Csak tőlünk. „Le vannak tartóztatva.” A letartóztatás bilincset nem jelentett ugyan, de hogy mit fog jelenteni, azt nem tudtuk. Vécére csak rendőri kísérettel mehettünk, egymással nem volt szabad magyarul beszélnünk, idegességünkben viszont sokat összeröhögtünk. Hajnaltájt megérkeztünk Leningrádba, irány a pályaudvari őrszoba. Ott kurvák, zsebesek, satöbbi. Bevisznek, inkább betuszkolnak az ügyeletes tiszthez, aki a nevemet kérdezi: Kak tyibja zvaty? Ebből a nyers, tegező fordulatból éreztem át először, hogy ez nem vicc. Ez nem kérdés volt, hanem parancs. Ellenőrzi az útlevél alapján a választ, sötéten (hivatalos sötéten) néz, majd közli, hogyha nem volnék külföldi és egyáltalán, ha még egy szer előfordul, akkor…” Most pedig mars innen. Többet nem mentem se Tallinnba, se Pszkovba.

Hogy másodszor miért keresett a rendőrség, az máig homályos. Hazamentem a kollégiumba, s közlik, hogy már vagy háromszor jártak itt, mert „betörtem egy ablakot”. Én? És mit csináljak? Semmit. Nem voltál itt, elmentek. Ezzel a történetnek vége.

A harmadik eset világos és átlátható. Egyik este Garami Laci név- vagy születésnapját ünnepeltük. Elfogyott a bor, emelkedett volt a hangulat, vettünk még egy üveggel. Mikor mennék be a kollégiumba, szól a portásnő, hogy idetelefonáltak: valami külföldiek, biztos innen, a kollégiumból, részegeskednek (huliganka!), bort vesznek! Az egyikük kék kapucnis, könnyű felismerni. No, gyevuska, hívtam a rendőrséget, ugye érti? Nem, nem értettem. A hatóság persze megvárta a másnapi hivatalos munkaidőt, mivel azonban nem tartózkodtam otthon, a rendőrség jött, látott, elment.

Párizsban lehet tudni, hogy 12 és 2 között a kisebb boltok bezárnak, ezt hívják ebédszünetnek. Leningrádban a nagyobbak is bezárnak, bármikor: gyűlés van, szakszervezeti, párt-, miegymás.

Ahogyan a párizsi metrón kötnek-horgolnak, itt, a Pestről ismerős metrószerelvényben (a gyártó itt is, ott is a Mityisinszkij Masinosztroityelnij Zavod) mindenki olvas: Dosztojevszkijt, Fagyejevet, mindegy, amit éppen kapni. Láttam egy idősebb urat, aki egy családalapításról szóló, láthatólag népszerűsítő könyvet forgatott. Az olvasást is bekebelezte a rendszer. Dosztojevszkijt is befalta. Ő is nas. Milliós példányszámok. Ezt hívják kultúrának.

A mi metrónk és a leningrádi között két különbség azért van. A mozgólépcsőn – a hangosbeszélő parancsszavára – mindenki valóban a jobb oldalon „tartózkodik”. Nem áll – tartózkodik. Ez praktikus, meg muszáj is. A mi záróvonalunk, amelyet a szigorú hangra ijedten elhagyunk, ott eléggé ijesztő. A záróvonal kínai fal, hatalmas, fekete ajtókkal. Ezek addig csukva vannak, amíg a szerelvény be nem fut az állomásra. A kocsi ajtajai – hozzávetőlegesen – ott nyílnak, ahol a falba vágott fekete ajtók. Baleset, öngyilkosság kizárva. De mintha koporsóba lépnénk, mintha élve temetnének minket.

Leningrádban, Komoróczy tanár úr ajánlására, folytattam héber tanulmányaimat. Legnagyobb megdöbbenésemre itt csak a beszélt nyelvet tanították. Úgy tanították, mint a franciát, angolt, németet. Úgy tetszik, még mindig inkább a cionizmus, mint a Biblia.

„Veled mentem fel az emeletre a kollégiumban – ez egy napos vasárnap délelőtt történt, egy orosz srác futott lefelé, és menet közben odavetette: jevrejka vagy? Mire te szemrebbenés nélkül válaszoltad, hogy igen. Ezt a kérdést én soha, senkitől nem hallottam azelőtt.”

Nem volt viszont jevrejka az a Veronika Vadlena – Vlagyimir Lenin nevéből képzett családnév –, aki (szül. Afanaszjeva) valaha a Nyevszkij Proszpekt egyik szép, tágas polgári lakásában született. Ott azonban a szaporodó társbérlők miatt az élet lassan elviselhetetlenné vált. Éppen leningrádi tartózkodásom idején kapott egy lakótelepi, egyszobás, 22 négyzetméteres lakást. Apja tudós, ő maga az Ermitázsban dolgozik sumerológusként. Egy este meglátogattam, ekkor mondta, hogy bárcsak zsidónak született volna, akkor már kint is lenne Izraelben. De mit tegyen valaki, ha orosz?

Szobatársaim, a belorusz Irina és az orosz Natasa a nyelvtanulásban mindenek fölé és elé a helyes kiejtést helyezték. Tükör előtt, hosszan próbálgatták a francia szavak kiejtését. S tényleg gyönyörűen ejtettek ki. Lám, mit tesz a Nyugatra szóló útlevél illúziója! Ami Natasát illeti, ő nyíltan leszbikus volt, ez az egyébként teljesen elterjedt nyíltság engem nem csak meglepett, hanem zavart is. Barátnőstül, Aszjástul, valójában nem hárman, hanem négyen laktunk a kicsi szobában.

Grúziába szabályos, hivatalos vízummal, szervezetten mentünk. Kedves egyetemisták fogadtak, ők is kalauzoltak Tbilisziben. Megnéztük a város nevezetességeit, köztük az összes Sztálinnal kapcsolatos kegyhelyet, s közben beszélgettünk grúz idegenvezetőinkkel. Már megizmosodott nyugati (budapesti) öntudatommal-fölényemmel cigarettát (Románc) kínálok egyiküknek, mire kedvesen elhárítja, inkább majd ő. Marlboro. Itt, Grúziában nagyon gazdagok az emberek, mivel Grúzia a SZU zöldség-, gyümölcsös- és virágoskertje. Hajnalban fölszállnak a repülőgépre (mint minden szolgáltatás, ez is fillérekbe kerül), kimennek a moszkvai piacra, mesés áron eladják a portékájukat, s este hazamennek. Tallinnban a jómód csak a káderek privilégiuma. De itt valahogy minden úszott a bőségben. Tbilisziben a Grand Hotelban szálltunk meg. A reggelinél egyszer csak a kávé mellett pezsgő és csokoládé terem. A feladó feláll a szomszédos asztaltól, engedélyünkkel letelepszik mellénk, majd azt kéri, hadd aján dékozzon meg bennünket valami csekélységgel: szuvenyir. Négyen-öten voltunk ott lányok, mind kaptunk egy-egy szép ezüst karkötőt, gyűrűt, nyakláncot. Ma is hordom. Azt hiszem, többhavi átlag orosz fizetést hagyott ott. Bagatell, mondta. Kint vártuk ismerős idegenvezetőinket, helyettük azonban mások jöttek. A tegnapiak kórházban vannak. Az este késelés volt oroszbarát és hazafias grúzok között. Márpedig idegenvezetőink hazafiasak voltak.

Leningrádban és Moszkvában az általam is jól ismert Lenin-arc mosolygott – mindenünnen – ránk. Délkelet felé haladva, a szeme egyre ferdébb és szűkebb lett, Üzbegisztánban az arcszíne is megsötétült. A leghíresebb persze az a Lenin-szobor volt, amelyet sebtiben (gondolom, a XX. kongresszus után) egy Sztálin-szoborból alakítottak át. A kezében sapkáját szorongató Sztálintól elfelejtették elvenni becses ruhadarabját, csak a fejet cserélték ki (drága a bronz!), természetesen a kötelező Lenin-sapkás fejjel. Így született meg a kétsapkás Lenin-szobor: egy a fején, egy pedig a kezében.

• Beszélő évek – 1973