Ludassy Mária

Nyomtatóbarát változat

1973 lidércnyomásos esztendeje 1972 novemberében kezdődött. A jól informáltak körében az MSZMP KB november 14-15-i üléséről szóló hírek – a reform visszavétele, az ideológiai szigor meghirdetése – kiegészültek egy antiszemita kampány kezdetének rémhírével, mely a keményvonalas munkásellenzék és a nemzeti kommunizmus szent szövetségét – amely már akkor sem tűnt teljesen lehetetlennek – pecsételte volna meg, mindenekelőtt Aczél-ellenes éllel. Az 1973. január 23–24-i ideológiai konferencián Sütő Gábor beszéde testesítette meg a cseh és lengyel példa nyomán nem egészen alaptalan félelmek forrását: az anticionista frazeológiával és értelmiségellenes kirohanásokkal alig kódolt antiszemitizmust, pedig eleddig éppen ennek hiányáért dicsérték a magyar kommunista pártot az 1968 óta egyre kevesebb illúziót őrző újbaloldali vagy régi revizionista pártellenzékiek is. Ma már szinte hihetetlen, mi bizonyította a „zsidó térnyerés” tényét negyed évszázada: a Madách Mózesének bemutatása, egy Chagall-kiállítás, a nem éppen filoszemita Salomé és a hamarosan be is tiltott Hegedűs a háztetőn. Némi iróniával mondhatnám, hogy a Lukács-tanítványok közül is azokat sújtotta az anathéma, akik komolyan foglalkoztak Marx műveivel – Mozart vagy Montesquieu biztonságosabb témaválasztásnak bizonyult az anticionista-antirevizionista kampány közepette.

1973. március 15.: másodszor tüntetnek szabadon (nem szervezetten) a diákok a Belvárosban. Az egyetemre menekült tüntetőkkel egyetemben néhány gyanús (szakállas-farmeros) oktatót is elvernek, köztük KISZ-titkárt és párttagot is. Az előállítottakkal kapcsolatos rendőrségi technikákról újra kell olvasni Kenedi dokumentum-összeállítását (alaporvosság kádárista nosztalgia ellen, már akinek van ilyen). Az akadémiai könyvtár földszinti ablaka alatt egy munkásőr kitépi a nemzeti színű szalagot egy 14 év körüli gyönyörű kislány barna copfjából, a hajával együtt. Örök szégyenem a szemlélő gyáva póza: nem tudom, hol lennék ma, ha akkor fejéhez vágom a nagy francia enciklopédia valamely vaskos kötetét, de lelki komfort dolgában jobban állnék.

A honi hisztéria fokozódik (a nemzetközi helyzet nem: vége a vietnami háborúnak, ezzel az örökös ’68 augusztusi hivatkozási alapnak is, hogy amazok sem különbek), a Filozófiai Szemléből kiveszik Semprun Marx Grundrisséjéhez írt neomarxista előszavát és Tordai Zádor Semprun-kommentárját. A nagy durranás azonban májusig várat magára: május 8-án, a győzelem napján napvilágot lát az MSZMP KB ideológiai határozata „Néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről”. Az első „bennfentes” kommentárok szerint Aczél valamivel bizonyítani akarta, hogy őt nem köti a zsidó szolidaritás – nyilván úgy vélte, ennyit igazán elvárhatnak tőle, ha már a Salome szabadon ugrálhat –, és a kiszemelt filozófusok sze mélye éppen megfelelt ennek a célnak. A kérdéses határozat igen sokszínű. Hegedüs Andrást és Márkus Máriát a gazdasági reform elgáncsolásával és a piaci szabályozók szerepének túl becsülésével vádolja. Heller Ágnest és Vajda Mihályt a magyar család szétzüllesztésével és újbaloldali eszmékkel, végül Bence György, Kis János és Márkus György művét, mely, a megdicsért éberségnek hála, meg sem jelenhetett, a marxizmus alapjainak szétverésével. (Még ennek a vádnak volt a leginkább alapja, már ami a marxi gazdaságtant illeti – csak ép pen a marxi antropológia és történelemfilozófia távlatából bírálták a szerzők a tervutasításos gazdasági kényszer naturalizmusát és ökonómiai diszfunkcionalitását.) Ám az „Überhaupt”-nak becézett, hivatalosan Hogyan lehetséges kritikai gazdaságtan című Marx-kritika elítélésével az MSZMP önnön játékszabályait is felrúgta, mely a lágerviszonylatban igen liberálisnak számító kutatói szabadságot hirdette meg, s csupán a publikálásra korlátozta a politikai felelősséget. Az ideológiai irányvonalat illetően minden részvétem azé a pártideológusé, aki ehhez a határozathoz kívánt idomulni: „A társadalomtudományok művelőinek egy szűk köre a legutóbbi időkben olyan írásokat hozott nyilvánosságra, illetve kívánt publikálni, amelyekben a marxizmus alapfogalmait és megállapításait, valamint mai társadalmunk egyes jelenségeit ön kényesen értelmezve, a marxista elemzés látszatát keltve, vagy éppen a marxizmus pluralizálásának jogosultságát hirdetve a marxista-leninista pártok, köztük az MSZMP elméletét és politikájának alapelveit veszik revízió alá és a szocializmustól idegen nyugati újbaloldali törekvésektől »eszméket« kölcsönző jobboldali-revizionista platformot körvonalaznak.” (160. o.)[1]

A „pluralizmus” szó az MSZMP végnapjáig exorcizmus tárgya volt. Márkus Györgynek A viták és irányzatok a marxizmuson belül című ’68-as cikke a kezdetektől a sztálinisták támadásának kereszttüzében állt ugyan, de a csehszlovákiai invázió, illetve még inkább az ellene való korculai (Heller Ágnes, Márkus György és Márkus Mária, Sós Vilmos és Tordai Zádor), valamint honi (Vajda Mihály, Radnóti Sándor, Hamburger Mihály, Ludassy Mária, Bauer Tamás) tiltakozás nélkül nemigen vált volna harci kérdéssé ama triviális tény taglalása, hogy többféle marxizmus-interpretáció létezik (másképp hogyan lehetne a marxizmus dogmatikus és revizionista „elferdítéséről” beszélni?). A filozófiai sokféleség mint a politikai pluralizmus előjátéka vált veszedelmes világ nézetté, az utóbbi meg a többpártrendszer bűnös gondolatának gerjesztőjeként. A határozat taxatíve felsorolja a tévtanok feltalálási helyét. Hegedüs András és Márkus Mária előadását egy varsói konferencián A modernizáció és a társadalmi fejlődés alternatívái címmel (már a címben szereplő modernizáció szó is megengedhetetlennek minősíttetik); Heller Ágnes egy amerikai előadását, mely súlyosbító körülményként Magyarországon is megjelent Elmélet és gyakorlat az emberi szükségletek szempontjából címmel, illetve Vajda Mihály Telos-beli cikkét Marxizmus, egzisztencializmus, fenomenológia címmel, ez utóbbi elítélése ékesszólóan bizonyítja, hogy az MSZMP alighanem a világ filozófiailag legképzettebb pártja lehetett: mert mutassanak nekem még egy politikai pártot, amely a fenomenológia időszerű kérdéseivel külön állásfoglalásban bajmolódik… Vajda a tudománytalanság bűnében marasztaltatik el, mivel azt állítja, hogy egy filozófiának többféle interpretációja is lehetséges. Heller Ágnes bűnét nemcsak világ nézeti, hanem magánvétek is súlyosbítja: a nyugati ellenkultúra, a hippimozgalom és a kommunák dicséretével nem csupán a kommunista mozgalom hagyományos politikai érték rendjét kérdőjelezi meg, de a magyar családok erkölcsi alapzatát is aláássa, sőt egyenesen ő a felelős a honi népszaporulat csökkenéséért, amint azt Fock Jenő miniszterelnök megfogalmazta: „Sajnos, sok év óta megtűrünk a közéletben olyan nagy névre szert tett szociológusokat, akik büszkén és bátran hirdetik a mi általunk fenntartott lapokban, akadémiai és más folyóiratokban – a nyugati példák alapján –, hogy a család mint a társadalom egysége elavult fogalom stb. Magunkra vessünk, ha sokan ezekre hallgatnak a párttal szemben. Ha mi eltűrjük, hogy tovább ilyen igéket hirdessenek, akkor meg érdemeljük, ami az ő munkájuk következtében bekövetkezik a párt és a kormány minden erőfeszítése ellenére [ti. a demográfiai helyzet romlása – L. M.]. Hiszem, ezen a téren is kicsit határozottabban kell fellépnünk, és az ilyen emberek kezéből a tollat ki kell vernünk bármilyen nagy tudósoknak is kiáltották ki önmagukat…” (Az Országgyűlés 18. ülésszaka, 1973. március 22-i ülésnap.)[2]

Kádár novemberi ígérete „fő fegyverünk az ideológia területén a marxista igazság és annak hirdetése. Sohasem tagadtuk, hogy nem mondunk le az adminisztratív módszerről, a betiltásról sem, ha ez szükséges…” (Pártélet, 1972. december) valóra vált. Az inkriminált kutatókat – miután nem voltak hajlandók megjelenni azon a „tudományos” vitán, melyen a fő feljelentő filozófusok és a megfélemlített, jó magaviseletű Lukács-tanítványok, a tegnap még reformpárti szociológusok és a manapság keresztény-konzervatív színekben pompázó jogászprofesszorok egymást túllicitálva-túllihegve védték meg a marxizmust azon kisszámú honi filozófus ellenében, akik Karl Marxot komolyan veendő gondolkodónak tekintették. Nem tudom, hogy az elvárt rituális önkritika esetleg jobb megélhetési lehetőségeket jelentett volna-e az antimarxizmus címén akadémiai állás betöltésére „alkalmatlannak” minősítettek számára. Az érintettek nem voltak hajlandók a párttörténetből ismert szereposztás elfogadására. „A vizsgálatot már megindulása előtt prejudikálta az a tény, hogy közvetlenül azt megelőzően egy országos ideológiai konferencia referátumában, amelyet a PB tagja, a KB titkára tartott, nézeteinkről és munkásságunkról súlyosan negatív, elítélő megállapítások hangoztak el… Józan ítélettel senki sem tételezheti fel, hogy a vizsgálóbizottság (vagy vitatestület) az ideológiai konferencia állásfoglalásával ellentétes eredményre juthat” – írja Heller Ágnes, Márkus György, Márkus Mária és Vajda Mihály Köpeczi Bélának, az MTA főtitkárának, aki a következő szövegű felmondólevéllel válaszolt a hét főbűnösnek (a levélírókon kívül Bence Györgynek, Hegedüs Andrásnak és Kis Jánosnak adta át május 9-én az elbocsátó csúf üzenetet).

„A felmondás indoka: az Intézetnél betöltött munkakörének ellátására alkalmatlan. A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1969. évi 41. számú törvényerejű rendelet és az alapszabályok alapján az Akadémia feladatai közé tartozik a társadalomtudományok marxista–leninista művelése. Ebből következik, hogy az Akadémia társadalomtudományi intézetében alapvető követelmény a tudományos kutatómunkának marxista-leninista alapon való művelése. Ennek a követelménynek, ahogy azt a lefolytatott párt- és állami vizsgálat megállapította, az ön tudományos munkássága nem felel meg, írásaiban antimarxista nézeteket képvisel.”

Az ideológiai határozatnak volt akár pozitívnak is nevezhető hozadéka: a marxizmus egyszerűen megsemmisült szalonképes filozófiai témaként. A már a hatvanas évek második felében is köznevetség tárgyát képező hivatalos dialektikus és történelmi materialistákat leszámítva, senkit sem érdekelt többé, ami ’68 előtt még harci kérdés volt, ti. hogy a fiatal Marx antropológiai nézetei, elidegenedéselmélete lehet-e a pártideológiává züllesztett marxizmus–leninizmus filozófiai alternatívája. A Filozófiai Intézetből Márkusék kiűzésével nemcsak a filozófusokat, a filozófiát is kiiktatták: kizárólag agit-prop. témákat volt szabad kutatni. (A tudományos-technikai forradalomra való felkészülés, valamint a szocialista tudat kutatása folyt súlyos milliókért. Ebből csak olyan megbízhatatlan – a ’73-as párthatározat ellen tiltakozó, majd a ’77-es Chartát aláíró – elemek zárattak ki, mint Erdélyi Ágnes, Ludassy Mária, Sós Vilmos és Tordai Zádor.) Az egyetemen azonban a fiatal Heidegger-kutatók és az analitikus filozófusok szabadabban lélegezhettek: az MSZMP meg tisztította a marxista konfessziókényszertől a terepet, aki nem politizált és nem kívánta a marxi értékekkel szembesíteni a „létezőt”, azt többé senki sem kérdezte az Empiriokriticizmus hitigazságairól.

A morális veszteség azonban felmérhetetlen volt: a meg félemlítési művelet hibátlanul sikerült. Amikor még csak a politico-ideológiai előjátékról hallottunk – Aczél beszéde „Heller Ágnes és társai ellen” 1973. február 5-én –, az esetleges retorziók ellenében elég széles körű (írókat is felvonultató) tiltakozási akció készülődött. Ám a május 9-i kirúgás napján letartóztatták Haraszti Miklóst a Darabbér terjesztéséért, és őrizetbe vették Konrád Györgyöt is a kézirat birtoklásáért (ez még nem a Konrád–Szelényi ügy: a Darabbér elleni hajsza egy évvel korábban kezdődött). Mint tiltakozó aláírásgyűjtésre vállalkozó személy szomorúan tapasztaltam, hogy mindenki – az egy Donáth Ferenc kivételével – visszakozott, és a legszebb szöveg, amit a visszautasítóktól hallottam, az volt, hogy nem szabad tovább nehezítenünk Aczél helyzetét. (A legocsmányabb meg az az atyai jó tanács, hogy minek ártom én magam a zsidók belügyébe, azok úgyis csak látszatcsatát vívnak, s engem cserbenhagynak, akárki győz.) Konrád letartóztatásának üzenete egyértelmű volt: a legnemesebb vadakra sincs többé vadászati tilalom.

Az ideológiai határozat áldozataival kapcsolatos szolidaritás különben is fájdalmasan gyenge volt. Aczél, függetlenül a „faji” szempontoktól, tényleg jól választott. Az írók és irodalmárok többsége számára Heller Ágnes nem az ’56-ban kirúgott egyetemi tanárt, az ’56-os szerepe miatt üldözött, a Lukács György elleni hajszában részt venni nem akaró filozófust jelentette, hanem az ötvenes évek „vonalas” marxistáját (ezt is több felkeresettől hallottam), és a kommunakérdés sem volt túl népszerű a születésszabályozás szigorítása ügyében a párt keményvonalasait támogató népi írók között. Mégis ehhez kapcsolódott az 1956 utáni első sikeres aláírásgyűjtés: Kőrösi Zsuzsa kezdeményezte azt a több mint 1500 (!) aláírást hozó akciót, mely a tervezett abortusztilalom elleni tiltakozást manifesztálta. Most már nem lehet tudni, hogy tényleg totális abortusztilalmat tervezett-e a nacionálbolsevista tábor – összhangban Fekete Gyula „az ilyeneket (ti. a terhesség-megszakításra kényszerülő nőket) fel kellene akasztani” típusú vox populira támaszkodó publicisztikájával –, avagy csak az az utóbb ténylegesen bekövetkezett szigorítás készülődött, melyet olyan pozitív intézkedések ellensúlyoztak, mint a gyes bevezetése. Azt meg még kevésbé tudhatjuk, miképp hatott az aláírások példátlanul magas száma a döntéshozókra. Kőrösi Zsuzsát – ötödévesen! – kirúgták az egyetemről, a párttag aláírókat fegyelmi bizottság elé citálták. Még hét évvel később is látszott, hogy milyen mély nyomokat hagyott az MSZMP lelkén az első sikeres civil kezdeményezés: „Igaz, az első politikai jellegű aláírási akciót – az 1973-as népesedéspolitikai határozatok elleni tiltakozást – az első két csoport vezetői kezdeményezték (mármint a Konrád–Szelényi–Kemény vezette szociológusok és a Lukács-tanítványok, ami nem volt igaz, de egyetemisták nem kezdeményezhettek, őket csak megrontani lehetett – L. M.), de ez egyfelől szembe állította őket a nacionalista indíttatású csoportokkal, másfelől lényegében kudarcba fulladt, mert bár több mint 1500 aláírást gyűjtöttek össze, olyasmi ellen tiltakoztak (abortusztilalom), ami a határozatban nem is szerepelt, s ez az aláírók előtt az egész kezdeményezés jó szándékát és hitelét is lerontotta” – olvashatjuk A belső ellenséges-ellenzéki ellenzékieskedő csoportok tevékenységéről szóló jelentésben, melyet a Politikai Bizottság 1980. december 9-i ülésén tárgyalt és fogadott el.[3]

Az egyetemisták a „filozófusper” kapcsán is tisztességesebben viselkedtek, mint a vezető értelmiségiek: a jogi karon kifütyülték az ideológiai határozat magyarázatára vállalkozó funkcionáriust, s megpróbálták később is meghívni kollégiumi vitaestekre a kirúgottakat, úgyhogy az MSZMP KB-nek külön kellett intézkednie arról, hogy az érintetteket fizikailag távol tartsák az egyetemektől. Hegedűs Zsuzsa és Háber Judit mellett Erdélyi Ágnes és Ludassy Mária küldte vissza tag könyvét tiltakozásul, ami Aczélnak remek alkalmat adott egy ritka ocsmány kommentárra: mivel Hegedűs Zsuzsa Kis János, Háber Jutka pedig Vajda Mihály felesége, nyilvánvaló, hogy a másik két csajt is valami alantas szexügy motiválhatta, még csak nem is tisztes hitvesi státusban. Révész Sándor szerint Aczél a filozófusperben vitt szerepet szégyellte leginkább: bár engem kevésbé érdekel a pártvezetők lelki állapota, személyes élményeim felemásak. Tíz évvel később, első és egyetlen találkozásunk alkalmából – a konkrét ügy a Mozgó Világ betiltása elleni, Fehér Mártával közösen írt tiltakozó levelünk volt – jóízűt üvöltöztem a minket fogadó Knopp Andrással a ’73-as határozat kapcsán, midőn egy tapétaajtó mögül megjelent Aczél, és igen kedvesen nyugtázta felháborodásomat. Sőt némileg szatócsszellemű alkuba kezdett velem, hogy 60-40, de legalább 80-20 százalékban ismerjem el, hogy valami igaza a pártnak is volt. Mielőtt lement volna tíz százalékra, közöltem, hogy nem a filozófiai vita igazságarányairól van szó, mivel nem lehet az igazság egyetlen százalékát sem a másik fél egzisztenciális megsemmisítésével kép viselni. Ezt is megértő mosollyal fogadta, majd a következő héten megjelent Fekete Sándor nagy ívű „kritikája” az általam, pontosabban az általam ismertetett Benjamin Constant által hirdetett burzsoá liberalizmus ellen, azzal a fő szakmai érvvel, hogyan lehet akadémiai állásban az, aki ilyen nézeteket vall. Az 1989–90-es revokációnak számomra távolról sincs politikai, pláne erkölcsi hitele: a rehabilitációt nem Aczél kezdeményezte, hanem – feltehetőleg egy Aczél-ellenes meccs meneteként – Pozsgay karolta fel, aki hamarabb válaszolt pozitíve a TDDSZ Rehabilitációs Bizottsága kezdeményezésére – mint a Magyar Tudományos Akadémia „liberális” elnöke, Berend T. Iván. (A TDDSZ Rehabilitációs Bizottságáról különben 1989 legvégéig készültek a III/III-as jelentések: kit érdekelhetett akkor már, hogy kinek mit írtam, telefonoztam az 1973-as határozat áldozatai ügyében?)

Persze tudom, hogy 1973 igazi társadalomtörténeti eseménye nem a „filozófusper” volt, hanem a gazdasági reform befagyasztása, az olajárrobbanás gazdasági következményei (az életszínvonal csökkentését csak növekvő hitelfelvételekkel megakadályozni képes katasztrófapolitika). Illetve, ha már per, akkor az „igazi”, a Haraszti-per (október 15-16.). Itt a magyar értelmiség szolidaritását megnyugtatóbbnak láttam – igaz, a de facto zárttá minősített tárgyalásra bejutni akarók többsége fiatal, még meg nem félemlített huszonéves, akik a fehér zokniban, századfordulós szüffrazsettszerelésben megjelenő Duczynszka Ilona és a hatalmas fekete kalapban pompázó Károlyi comtesse nyomában nyomultak be a terembe. A három, megkülönböztetett bánásmódban részesülő (azaz beengedett) hölgy közül egyedül Rajk Júlia arcán látok igazi feszültséget. A tanúkkal a kihallgató bírónő úgy bánik, mint megszokta a névtelen-összevert gyanúsítottakkal: ezzel sikerül olyan neves, nem igazán „ellenzéki-ellenséges” filmrendezőket is felhergelni, mint Bacsó Péter vagy Kovács András. A tanúk többségének szereplése megnyugtatóbb volt számomra, mint a májusi kudarcos aláírásgyűjtésem. Igaz: az a tény, hogy egy évvel később (1974 áprilisában) szinte felmentésként üdvözöltük a nyolc hónap felfüggesztett fegyházbüntetést, mutatja, hogy mit tartottunk akkoriban – ha nem „represszív toleranciának” is, de – toleráns repressziónak. Avagy ahogy a költő mondja: „Ha seggünkbe nem csizmával rúgtak / Azt neveztük volt liberalizmusnak” (Petri).

Jegyzetek

[1] Az MSZMP Központi Bizottsága Kultúrpolitikai Munka közösségének állásfoglalása néhány társadalomkutató antimarxista nézeteiről 1973 márciusában megjelent az MSZMP határozatai és dokumentumai 1971–75. című kötetben (Kossuth, 1978). Én a Magyar Filozófiai Szemle 1973. 1–2. számában közölt szöveget idézem.

[2] Fock Jenő beszédét idézi Dérer Miklós: Pertörténet. Egy „tudománypolitikai” döntés hátteréhez. A Világosság 1989-es különkiadása. Filozófusper 1973.

[3] Jelentés a belső ellenséges-ellenzéki, ellenzékieskedő csoportok tevékenységéről. (A jelentést a Politikai Bizottság 1980. december 9-i ülésén elfogadta.) Társadalmi Szemle. A Dokumentumot közzétette: Sipos Levente.

• Beszélő évek – 1973