Fertő Imre

Nyomtatóbarát változat

A Közös Agrárpolitikát (CAP) számos sztereotípia terheli idehaza mind a laikus, mind a szakmai közvéleményben: az agrár-érdekképviseletek gyakran azt a képet sugallják, hogy Nyugat-Európában még a kerítést is kolbászból fonják a farmerek számára, ugyanakkor a tévénéző leginkább csak azt látja, hogy nyugat-európai farmerek már megint tiltakoznak az épp aktuális reformkísérletek ellen. Jóval kevesebb szó esik arról, hogyan működik a Közös Agrárpolitika, hogyan érvényesülnek hatásai, és egyáltalán, megvalósultak-e eredeti céljai negyven évvel megalapítása után.

Gyakori panasz és félreértés forrása itthon az is, hogy az agrártámogatásokat nem a termelők kapják, hanem a felvásárlók, a feldolgozók vagy a külkereskedők. Előre kell bocsátanunk, hogy a farmerek az EU-ban sem érvényesíthetik automatikusan a meghirdetett intervenciós árat (a fogalom magyarázatát l. a keretben), hanem csak ennél alacsonyabb árat tudnak elérni. Ennek egyszerű oka van. Az EU intervenciós rendszere a mezőgazdasági árakat csupán közvetve támogatja: a támogatások feldolgozási fázisban vagy a nagykereskedelem szintjén jelennek meg. A CAP intervenciós készletére közvetlenül sosem vásárolnak fel például lábon marhát, cukorrépát a földről, búzát a kombájn mellől vagy tejet mindjárt fejés után. Az intervenciós ügynökségek a feldolgozott tejből készült vajat vagy tejport, a vágóhídról származó marhahúst, a cukorrépából készített cukrot vagy a tisztított és minősített búzát vásárolják fel. Ez azt jelenti, hogy ezeken a piacokon a farmerek csak a tejiparon, a vágóhidakon, a cukorfinomítókon és a gabona-nagykereskedőkön keresztül adhatják el intervenciós készletre árujukat. A CAP rendszere tehát nem a farmerek, hanem a piaci közvetítők számára garantálja az árakat. A farmerek által elért árat azonban nyilvánvalóan befolyásolják a piaci közvetítők szintjén támogatott árak. A CAP piacszabályozási rendszere azonban közvetlenül a nagykereskedelmi árakat, nem pedig a farmerek jövedelmét támogatja. A piaci ártámogatások elemzése azt mutatta, hogy 1992-ig a kifizetések 70 százaléka a kereskedőkhöz ment (Gardner 1996).

---

Az alábbiakban áttekintjük, hogyan hat a Közös Agrárpolitika az európai uniós agrárvilágra, hogyan befolyásolja olyan kulcsfontosságú elemeit, mint a termelékenység és a technikai fejlődés, a jövedelmek, a foglalkoztatottság, a termelési szerkezet és a fogyasztás, majd pedig összefoglaljuk, mennyibe is kerül valójában a közös agrárpolitika.

Termelékenység, technikai fejlődés

A Közös Agrárpolitika piacszabályozása meglehetősen összetett módon hatott a termelékenység alakulására és a technológiai fejlődésre. A piaci ártámogatások következtében jelentősen bővült a mezőgazdasági termelés, a magasabb termékárak nyilvánvalóan vonzóak voltak. Kedvező környezet alakult ki a mezőgazdasági kutatásokba való beruházásokhoz: mivel az ártámogatások a földárakban tőkésedtek, egyre gazdaságosabbá váltak a földdel való takarékoskodást segítő technológiák. A magas termékárak tehát az új technológiák bevezetésére ösztönözték a farmereket, ami a termelékenység javulásához is hozzájárulhatott.

Másik oldalról viszont az ártámogatások a szabadpiaci körülmények között gazdaságtalanul termelő farmereket is a mezőgazdaságban tartották – annak ellenére, hogy az ártámogatások csak kismértékben javították helyzetüket. A magasabb földárnak is kétféle hatása lehetett. Egyrészt arra indíthatta a gazdát, hogy földjét eladja, hiszen ha jó árat tudott kialkudni, ez biztosíthatta számára, hogy méltányos feltételekkel vonuljon ki a mezőgazdaságból. Másrészt viszont a gazdasági környezet, a mezőgazdaságon kívüli munkalehetőségek bizonytalansága kényszeríthette arra is, hogy a magasabb ár ígérete ellenére is megtartsa gazdaságát. Ez biztos opciónak tűnhetett számára, mellette pedig még mindig nyílt lehetősége mezőgazdaságon kívüli munkavállalásra, s hogy farmját részmunkaidős üzemmé alakítsa át. Tagállamonként és időben is nagyon sok eltérés mutatkozott abban, mikor melyik hatás bizonyult erősebbnek.

A magasabb és stabilabb árak, illetve a technológiai fejlődés alkalmazása mind mennyiségi, mind minőségi szempontból kiszámíthatóbbá tette a mezőgazdasági termelést. Ez viszont kedvezett a beszállító és a feldolgozó iparágak fejlődésének: a beszállító ágazatok megnövekedett és stabil kereslettel számolhattak, a feldolgozó iparágak pedig bízhattak abban, hogy állandó és kiszámítható mennyiségű, valamint egyre javuló és standardizálttá váló nyersanyaghoz juthatnak hozzá. Továbbá mindkét ágazat olyan technológiai újításokat vezethetett be, amelynek köszönhetően a méretnagyságból származó hozadékot a korábbiaknál sokkal jobban kihasználhatták (pl. a sertés- és baromfi-feldolgozó ipar terén számtalan példa utal erre). Az ártámogatások révén tehát az egész élelmiszertermelés hatékonysága javulhatott.

A strukturális politika a beruházási támogatások révén segítheti az új, költségcsökkentő technológiák bevezetését. Gyakran elfeledkeznek azonban a beruházási támogatások egyik hatásáról, nevezetesen arról, hogy a támogatások megnövelik a segítségükkel felhasznált jószágok, termékek iránti keresletet. Ez viszont – adott nagyságú kínálat mellett – a támogatott jószág árának a növekedéséhez vezethet. Így szélsőséges esetben előfordulhat, hogy a beruházási támogatásokkal a farmerek nem tudnak több új technológiát alkalmazni, mint a támogatások nélkül. Más szavakkal, a beruházási támogatások inkább a szóban forgó jószágokat gyártó ágazatokat támogatják, nem pedig a farmereket ösztönzik új, költségcsökkentő technológiák bevezetésére.

Rendkívül nehéz tehát számba venni, hogyan hat a CAP a termelékenység növekedésére. A CAP ugyanis több, egymással ellentétes hatású eszközt működtet, amelyeknek a termelékenységre gyakorolt hatását már egyenként is borzasztó nehéz elemezni. Számos empirikus vizsgálat szerzőjével együtt csak valószínűsíthetjük, hogy „a CAP ösztönözte a termelékenység növekedését a mezőgazdaságban, de ez a konklúzió nagyon kevéssé megalapozott” (Oskam–Stefanou 1997, 211. o.).

Jövedelmek

A mezőgazdasági jövedelmek ágazaton belüli eloszlása nemcsak az empirikus kutatások, hanem a politikai döntéshozók számára is fontos kérdés. A kutatók régóta egyetértenek abban, hogy a mezőgazdasági jövedelmek polarizálódtak: megnőtt azoknak a farmoknak az aránya, ahol vagy magasak vagy alacsonyak a jövedelmek. Reprezentatív felmérésekből származó újabb adatok azonban módosítják ezt a megállapítást (Hill 1996): sok farm csak kevés jövedelmet, míg relatíve kis számú farm nagy jövedelmet (évi 30 ezer ECU fölött) ért el. A tagállamok között ebben az esetben is jelentős különbségek tapasztalhatók. Görögországban 1989-ben mindössze a farmok három százalékában volt a fejenkénti jövedelem nagyobb, mint 15 ezer ECU. Ezzel szemben Hollandiában a farmoknak csaknem fele személyenként 30 ezer ECU fölötti jövedelmet ért el. Angliában szokatlan, bipoláris jövedelem-eloszlást tapasztaltak mind 1981-ben, mind 1989-ben: a farmok egynegyedének nagyon alacsony, egyötödének viszont nagyon magas volt a jövedelme. Néhány országban (Hollandia, Luxemburg) eleve magas jövedelemszint mellett jelentős növekedés ment végbe, máshol viszont alacsony jövedelemszint mellett csökkenés következett be. A tagországok többségében alig változtak a mezőgazdasági jövedelmek, kivéve Dániát, ahol szélsőséges ingadozásokat tapasztaltak.

A jövedelmek erőteljesen különböznek a farmok nagysága és típusa szerint. A nagyobb farmokon általában magasabb az egy főre jutó, a farm működéséből származó jövedelem, mint a kisebb gazdaságokban. Ez azt jelentheti, hogy a strukturális változások befolyásolhatják a mezőgazdasági jövedelem alakulását. Ha tehát az agrárpolitika célja az alacsony jövedelmű gazdaságok megsegítése, akkor a CAP erőforrásait a déli országokba (Olaszország, Spanyolország, Portugália) kell átcsoportosítani, hiszen az Európai Közösség minden tíz szegény gazdaságából hét ezekben az országokban található. Ebből következik, hogy a CAP központi célkitűzését – miszerint biztosítani kell a mezőgazdasági közösség megfelelő életszínvonalát – úgy is lehet értelmezni, hogy szoros kapcsolatokat kell kialakítani a mezőgazdaság és a gazdaság más részei között, különösen a vidéki területeken, a farmok és a helyi gazdaság között. Ez azt jelenti, hogy a mezőgazdasági háztartások számára a mezőgazdaságon kívüli tevékenységek is jövedelemforrásokat jelenthetnek. Az unió farmstruktúrájára vonatkozó felmérés szerint a farmtulajdonosok egyharmadának más jövedelemszerző tevékenysége is van, amely különösen fontos lehet a feleség vagy más családtag számára. Ebből következően a mezőgazdasági háztartások jövedelmének felmérését már nem lehet csupán a mezőgazdasági jövedelmekre korlátozni, ezért e háztartások jövedelmének meghatározására külön statisztikai módszert hoztak létre.

Agrárpolitikai szempontból talán az a legérdekesebb kérdés, miként alakult a mezőgazdasági háztartások jövedelme a többi háztartáséhoz viszonyítva. A kilencvenes évek elejére vonatkozó vizsgálatok szerint az EU-ban a mezőgazdasági háztartások átlagos jövedelme elérte, illetve meghaladta a nem mezőgazdasági háztartások átlagos jövedelmét. Ez alól csak Portugália volt kivétel, ahol a mezőgazdasági háztartások átlagos jövedelme jóval alatta maradt a többi háztartás átlagos jövedelmének. Ezek az eredmények azt sugallják, hogy a mezőgazdasági háztartások ma már nem számítanak különösen hátrányos helyzetű csoportnak. Igaz, mivel átlagos jövedelemszintekről beszéltünk, az átlagok mögött jelentős szóródás is előfordulhat. A magas átlagos jövedelmek ellenére vannak olyan régiók, ahol a mezőgazdasági háztartások a szegények közé tartoznak. Davis és társai (1997) az Európai Unió három periferiális régiójában (Írországban, Észak-Írországban és Görögországban) vizsgálták meg a farmháztartások jövedelmét. A mintájukban szereplő mezőgazdasági háztartások 44 százalékának a minimális jövedelemigény alatt volt a jövedelme. Igen magas (36 százalék) volt az olyan mezőgazdasági háztartások aránya Észak-Írországban, ahol a jövedelem nem érte el a minimális jövedelemigény 50 százalékát, míg Görögországban ugyanez az arány jóval kisebb (6 százalék) volt. Ez a vizsgálat arra utal, hogy a hátrányos helyzetű régiókban a mezőgazdasági háztartások jövedelme is igen alacsony.

Foglalkoztatottság

A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma az EU 12-ekben 1960–1996 között folyamatosan és nagymértékben csökkent: mintegy egyharmadára esett vissza. A tagállamok között természetesen ebben az esetben is jelentős különbségeket tapasztalhatunk. A legnagyobb csökkenés Olaszországban és Luxemburgban volt, ahol 1996-ban a mezőgazdaságban foglalkoztatottak mindössze ötödannyian voltak, mint 1960-ban. Érdekes, hogy míg Luxemburgban általában a magas és emelkedő mezőgazdasági jövedelmek, addig Olaszországban inkább az alacsony és csökkenő jövedelmek a jellemzőek. Hasonlóan paradox, hogy a legkisebb visszaesés a leggazdagabb és a legszegényebb mezőgazdasági jövedelmekkel rendelkező Hollandiában, illetve Portugáliában volt. Mindez arra utal, hogy a mezőgazdasági jövedelmek alakulása és a mezőgazdasági munkaerő csökkenése között nincs olyan közvetlen kapcsolat, mint azt első látásra sejtenénk.

A munkaerő-csökkenés vizsgálatakor érdemes figyelembe venni a munkaerő-állomány életkori struktúráját is. A CAP négy évtizedes története elég hosszú idő arra, hogy generációváltás menjen végbe az európai farmerek között. Az első meglepő eredmény, hogy 1975–1992 között növekedett a fiatal farmerek (35 év alattiak) aránya. Hollandiában például a 35 év alatti farmerek aránya 32 százalékról 42 százalékra emelkedett, s az EU 9-ek mindegyikében magasabb volt a 35 év alatti farmerek aránya 1992-ben, mint 1975-ben. Sőt négy országban ez az arány 30 százalék fölé emelkedett. Ugyanakkor a 65 év fölötti farmerek aránya minden tagállamban csökkent. Figyelemre méltó tény, hogy néhány országban a nyugdíjas farmerek aránya igen magas, meghaladja a 10 százalékot (Dánia, Írország, Portugália), s az utánuk következő generáció (55–64 év) aránya is közel egynegyed. Ez arra utal, hogy a strukturális programok egyik kulcseleme, a korai nyugdíjba menetel segítése nem ösztönözte eléggé az idősebb farmereket.

Termelési struktúra

A farmok száma az Európai Unióban az elmúlt három évtizedben folyamatosan csökkent. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma 1980–1994 között több mint 40 százalékkal esett vissza (EC 1996), miközben a mezőgazdasági üzemek száma alig 14 százalékkal csökkent. Az átlagos farmnagyság folyamatosan növekedett, de még 1993-ban is mindössze 16,4 hektár volt (EC 1996). Ez az átlagszám azonban eltakarja egyrészt az Európai Unió szintjén is meglévő különbségeket, másrészt az egyes országok mezőgazdasági struktúrája közötti, harmadrészt pedig az ezeken belüli jelentős eltéréseket.

Az átlagos üzemnagyság az Európai Unióban 4,3 hektár (Görögország) és 67,3 hektár (Egyesült Királyság) között szóródik. Az átlaghoz közeli értékek vannak Belgiumban, Németországban, Spanyolországban és Hollandiában, míg Dániában, Franciaországban és Svédországban kétszer, az Egyesült Királyságban pedig négyszer nagyobbak. Az átlagos üzemnagyság-adatok nagyszámú kisméretű farmot takarnak. A mezőgazdasági üzemek több mint 80 százaléka 20 hektár alatti, ugyanakkor az összes földterületnek alig több mint 20 százalékával rendelkeznek. Ezzel szemben kevés nagyméretű farm van, az 50 hektár fölötti gazdaságok az összes farm 7 százalékát teszik ki, és a földterület 59 százalékát hasznosítják. Az ötven hektár fölötti gazdaságok átlagnagysága mintegy 131 hektár. A szóban forgó átlagszámok elfedik az országok közötti jelentős különbségeket is. Az átlaghoz közeli Belgiumban például az 50 hektár fölötti üzemek az összes gazdaság 8,4 százalékát teszik ki, viszont az összes földterület 34,9 százalékán gazdálkodnak, átlagnagyságuk jóval alacsonyabb az európai átlagnál: mindössze 82 hektár. Az európai átlagtól lefelé eltérő országok között is lényeges különbség van. Görögországban az 50 hektár fölötti üzemek száma nem éri el az egy százalékot, és az összes földterület mintegy 7,3 százalékát művelik meg, míg Olaszországban ugyanezen értékek: 1,6 százalék, illetve 34 százalék. Az ötven hektár fölötti gazdaságok átlagnagysága is lényegesen eltér, Görögországban 97 hektár, míg Olaszországban 132 hektár. Az öt hektár alatti gazdaságok aránya a két országban közel azonos, de Görögországban az összes terület 31 százalékát, míg Olaszországban csak 13 százalékát művelik meg. Franciaországban az 50 hektár fölötti gazdaságok (az átlagos nagyságuk viszonylag alacsony: 97 hektár) az összes farm több mint egynegyedét teszik ki, miközben az összes földterület 71 százalékát hasznosítják. A húsz hektár alatti gazdaságok aránya az összes farm közel felére rúg, de csak az összes terület mintegy 8 százalékán gazdálkodnak. Az Egyesült Királyságban a legmagasabb az 50 hektár fölötti gazdaságok aránya, az összes farm több mint 33 százaléka esik ebbe a kategóriába, részesedésük az összes földterületből eléri a 83 százalékot. Az ötven hektár fölötti gazdaságok átlagnagysága is itt a legmagasabb, 169 hektár. A húsz hektár alatti gazdaságok aránya 40 százalékot tesz ki, és a terület mindössze öt százalékán gazdálkodnak.

Az elmúlt évtizedek során sajátos, kettős szerkezet van kialakulóban az Európai Unióban. Az egyik oldalon az emelkedő átlagnagyságú gazdaságok állnak, amelyek már gyakran állandó bérmunkásokat is alkalmaznak. Ezek továbbra is családi jellegű vállalkozások, mivel a termelési tényezők tulajdona, ellenőrzése, a beruházások kockázata nagyrészt a tulajdonos farmeré, illetve családjáé. A másik oldalon a részmunkaidős gazdaságokat találjuk, amelyek a hatvanas és hetvenes években megfogalmazódott különböző jövőképek és értékelések ellenére az Európai Unió agrárszerkezetének állandó jellemzőivé váltak.

A fogyasztók

A Közös Agrárpolitika alapvetően negatív hatást gyakorol a fogyasztók jólétére. Az importverseny kizárása és a világpiacinál magasabb belső termelői árak miatt ugyanis a fogyasztói árak az unióban magasabbak, mint amekkorák a szabad kereskedelem feltételei mellett lennének. Ez még akkor is így van, ha a termelői árak emelkedésének nem szükségszerűen kell a magasabb fogyasztói árakban lecsapódniuk. Az esetek döntő többségében azonban a magasabb termelői árak növelik a fogyasztói árakat. Ám a magas fogyasztói árak aligha felelnek meg a CAP céljainak és szellemének.

A CAP mellett érvelők gyakran hangoztatják, hogy a magasabb fogyasztói árak igazán nem jelentenek különösebb terhet a lakosság számára, hiszen fogyasztásuknak csak kis részét költik élelmiszerekre. Ez az arány például 1991-ben az Egyesült Királyságban 12 százalék volt. Az érem másik oldala viszont az, hogy a szegényebb rétegek nagyobb arányban költik jövedelmüket élelmiszerekre. Ismét a brit példára hivatkozva: 1991-ben az alacsony jövedelmű családok költségvetésük 35 százalékát fordították élelmiszerekre. Azok a családok viszont, akik jövedelemtámogatásban részesültek, kiadásaik 44–59 százalékát költötték élelmiszerekre a gyerekek számától és korától függően (Consumers in Europe 1994). Másképpen fogalmazva: a magas élelmiszerárak éppen az alacsonyabb jövedelmű családokat hozzák még nehezebb helyzetbe.

Az viszont nem tagadható, hogy a CAP megfelelő élelmiszerkínálatot biztosított. A mezőgazdasági termelés az összes fontosabb termék esetében (kivéve a gyümölcsöket) bőven meghaladja az EU önellátási szintjét. Míg a hatvanas években az EU nettó importőr volt mezőgazdasági termékekből, addig a nyolcvanas évekre már nettó exportőr vált belőle.

A CAP költségei

Az OECD (1997) számításai szerint 1996-ban abszolút értékben az Európai Unió költötte a legtöbbet az agrárszektor támogatására (120,3 milliárd dollárt), őt követte Japán (77,4 milliárd dollár), majd az Egyesült Államok (68,7 milliárd dollár). Az agrárpolitika költségeinek érdekcsoportokra bontása azonban jól mutatja, kik viselik ténylegesen a szubvenciók terheit. Az 120,3 milliárd dollárból az adófizetőkre 71,4 milliárd dollár, míg a fogyasztókra 49,2 milliárd dollár hárult, ezenközben a költségvetésnek csupán 0,3 milliárd dollár bevétele volt az agrárpolitikából. Érdekes, hogy az EU-támogatottság szintje az áttörésnek tekintett 1992-es MacSharry-reform után sem csökkent lényegesen. Ennek oka az, hogy az ártámogatások csökkentéséért kapott kompenzációk jócskán ellensúlyozták a termelők veszteségeit.

Az agrárpolitika költségét úgy is mérhetjük, hogy a mezőgazdaságnak nyújtott teljes támogatás összegét a GDP-hez viszonyítjuk. Ebben az esetben a CAP költségei már nem olyan kiugróak, a GDP-hez viszonyított támogatási arányszám az EU esetében 1,1, amely az OECD-átlag fele csupán.

A mezőgazdasági támogatás egy főre számított költsége az EU-ban 322 dollár, az OECD-átlag 334 dollár. A teljes munkaidős farmerre jutó támogatás nagysága az EU-ban 17 474 dollár, az OECD-átlag 14 493 dollár, az USA-ban ez a szám 27 240 dollár.

Az EU mezőgazdaságának támogatottságát kifejező különféle mutatók azonban átlagszámok, amelyek megint csak eltakarják az egyes tagállamok közötti jelentős eltéréseket. A CAP nyertesei leginkább az élelmiszer-exportőr tagországok, mint például Dánia, Franciaország, Írország és Hollandia (Gylfason 1995). A fenti általános képet árnyalja, hogy az egyes országokban nem minden termék esetében azonos a támogatás nagysága (Bureau 1997). Ezért a CAP legnagyobb haszonélvezői azok az országok, amelyek termékszerkezetében a leginkább támogatott termékek a meghatározók. Így például az Egyesült Királyság és Franciaország jelentős hasznot húz a gabonák támogatásából. Franciaország és Németország nyeresége szintén jókora a marhahústermelés támogatásából. Ugyanakkor számos ország többnyire olyan termékeket állít elő, amelyek nem vagy csak szerény mértékű szubvenciót élveznek, mint például a virág Hollandia vagy a zöldségek Olaszország esetében.

Az agrárpolitika költségeinek áttekintésekor figyelembe kell venni azt is, hogy a különböző mezőgazdasági támogatási programok jelentős nettó társadalmi veszteségekkel járnak. Ezt úgy számítják ki, hogy a termelőknek az agrárpolitikából származó nyereségeiből kivonják a fogyasztók és az adófizetők veszteségeit. Az erre vonatkozó elemzések egy része parciális egyensúlyi modellt, másik fele pedig általános egyensúlyi modelleket alkalmazott. A parciális egyensúlyi modelleken alapuló vizsgálatok a GDP 0,3-1,3 százaléka közé teszik a CAP költségeit, míg az általános egyensúlyi modelleket alkalmazó elemzések a GDP 1,4-3,5 százalékára (Gylfason 1995). Az általános egyensúlyi modellek alapján a CAP költségei átlagban háromszor nagyobbak, mint a parciális egyensúlyi modellek esetében. Az újabb elemzések már kisebb költségekről számolnak be. Harvey (1997) a GDP 0,25 százalékára (parciális egyensúlyi modell), míg Hubbard (1995) a GDP 0,8 százalékára becsüli a CAP társadalmi költségeit. Érdemes megjegyezni, hogy a mezőgazdasági termelés az EU GDP-jének csak 1,7 százalékát teszi ki.

A CAP költségeihez azonban még hozzá kell adni a különböző címen elkövetett csalásokat, amelyek nem szerepelnek a fenti számításokban. Egyes számítások szerint az EU költségvetésének mintegy 10 százalékát teszi ki a csalások összege, illetve más jogosulatlan kifizetések (Grant 1997). Az Európai Bizottság jelentése szerint a felderített csalások összege 1994-ben az EU költségvetésének „csak” 1,2 százaléka volt. A legtöbb csalást az exporttámogatások körében regisztrálták. A mezőgazdasági költségvetés felderített csalásainak 60 százalékát Olaszországban követték el, őket követi Görögország és Spanyolország. Ez persze nem jelenti azt, hogy az északi tagállamokban nem lennének hasonló jelenségek. Nagy-Britanniában például az Intervenciós Ügynökség megállapításai szerint 1991 és 1993 között 200 megvizsgált esetből 50 alkalommal csalásra derült fény.

Irodalom


Bureau, J-C. (1997): The CAP and the Unequal Public Support to European Agriculture. In: Rose, R.–Tanner, C.–Bellamy, M. A. (szerk.): Issues in Agricultural Competitiveness. Markets and Policies. IAAE Occasional Paper No. 7. 172–180. o.

Colman, D.–Roberts, D. (1994): The Common Agricultural Policy. In: Artia, M. J.–Lee, N. (szerk.): The Economics of European Union. Oxford University Press, Oxford, 92–119. o.

Colman, D.– Franks, J. (1998): Agriculture. In: Atkinson, B.–Livesey, F.–Milward, B. (szerk.): Applied Economics. Macmillan Business, London, 232–249. o.

Consumers in Europe Group (1994): The Common Agricultural Policy: How to spend L28 billion a year without making anyone happy? CEG, London.

Davis, J.–Mack, N.–Kirke, A. (1997): New Perspectives on Farm Household Incomes. Journal of Rural Studies, 13. évf., 1. sz., 57–64. o.

European Comission (1998): The Agricultural Situation in the European Community. 1997, Brussels.

European Comission (1996a): How does the European Union manage agriculture and fisheries? Europe on the Move. Office for Official Publications of the European Communities, Luxembourg.

Fennel, R. (1997): The Common Agricultural Policy. Continuity and Change. Clarendon Press, Oxford.

Gardner, B. (1996): European Agriculture. Routledge, London.

Grant, W. (1997): The Common Agricultural Policy.

Gylfason, T. (1995): The Macroeconomics of European Agriculture. Princeton Studies in International Finance. No. 78. Princeton University, New Jersey.

Hill, B. (1996): Farm Incomes, Wealth and Agricultural Policy. Avebury, Aldershot.

Hubbard, L. (1995): General Equilibrium Analysis of the CAP using the GTAP Model. Oxford Agrarian Studies, 23. évf., 2. sz., 163–176. o.

OECD (1997): Agricultural Policies in OECD Countries. Measurement of Support and Background Information. 1997, Paris.

Oskam, A. J.–Stefanou, S. (1997): The CAP and Technological Change. In: Ritson, C.–Harvey D. R. (szerk.): The Common Agricultural Policy. CAB International, Wallingford, 191–224. o.

Ritson, C. (1997a): The CAP and the Consumer. In: Ritson, C.–Harvey D. R. (szerk.): The Common Agricultural Policy. CAB International, Wallingford, 241–264. o.

Tarditi, S. (1998): The EU Agricultural Policy: A Consumer Viewpont. Center for International Food and Agricultural Policy, University of Minnesota, Minneapolis: http://agecon.lib.umn.edu/mn/c6tard01.pdf.

• Euróra