Nyomtatóbarát változat

Január 1-jén a Panorámában hallgatva a maga felszólalását, életemben először szégyelltem, hogy magyar vagyok. Hogy merészelt? kinek a nevében? olyan kijelentést tenni anélkül, hogy a téma felmerült volna, „hogy nem kérjük vissza a régi határokat”. Vegye tudomásul, hogy igenis követeljük, akarjuk vissza az elrabolt határokat. Tanulja meg Trianont, velünk olyan borzalmas igazságtalanság történt, amit előbb-utóbb jóvá kell tenni. Most van mindenhol Európában az igazságszolgáltatás, és senkivel nem történt nagyobb gazság, mint Magyarországgal, és előbb vagy utóbb ezt fel kell hozni. Vegye tudomásul, hogy Erdély magyar, magyar volt és magyar marad, amíg egyetlen magyar él bárhol a világon.

Erdély magyar a honfoglalás, vér, könny, verejték, munka jogán. Attiláék szerezték, székelyek, magyarok védték, megtartották. Hogy maguknak milyen hazugságokat tanítottak – nem tudom, de Erdélyhez rajtunk kívül senkinek nincs joga. Még akkor sem, ha a dák–román mese igaz volna – még akkor sem. De nem igaz. Egy faj sem írhatja át a történelmet saját vágyai alapján, mert szeretne egy szebb, ősibb, bátrabb múltat. Az oláh akkor is tizedrangú faj marad. Erdély földjén nagyon sok nép élt, átvonult, de csak egy maradt és tartotta meg, ez vigyázott rá, és ez a magyar. Ne adják oda Magyarországnak, ha nem lehet, de vegyék el az oláhtól, és legyen önálló, szabad köztársaság, mint ahogy fejedelemség volt. Ez minden magyar kötelessége, hogy ezt kérje, követelje. Mert ha nem, akkor aljas hazaáruló gazember. Magának magyar neve van, de ilyen kijelentésekkel mi? Oláh-bérenc? Ha jól tudom, valami politikai párt képviselője. Ilyen érzésekkel a magyar faj iránt? Szegény Magyarország! Még jó, hogy igaz magyarok is vannak. A magyarok Istene adja meg magának azt, amit megérdemel.

(A levélíró hölgy neve és címe a szerkesztőségben)

• Visszabeszélő