Külügyi szivattyúk

(eö) [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

„Az új kormány felfogása szerint a bősi vízlépcső ügyét szakmai kérdésként kell kezelni – nyilatkozott Kovács László külügyminiszter a Magyar Hírlap július 18-i számában. – Vagyis energetikai, hajózási, gazdaságossági, ökológiai szempontokat kell mérlegelni… a politika szerepét ebben az ügyben arra korlátozzuk, ami valóban a feladata, hogy biztosítsa a két ország általános kapcsolatrendszerében azt a kedvező légkört, amely lehetővé teszi a kompromisszum megtalálását…”

Puhítani

S csakugyan, harmadnap a kormány a külügyi tárcát tette meg a kompromisszumkeresés koordináló gazdájává. A miniszter, hagyjuk meg, diplomatikusan lát az ügyben pusztán szakmai véleménykülönbségeket: mint mindig, amikor egymással szöges ellentétben álló érvekről és érdekekről van szó, most is politikai kútfők kellenének, akik, némi képzavarral, a hasukra csapva döntik el, kiknek van igazuk. Valójában az új kormány nem szakmai egybehangolást akar, hanem a jószomszédi viszony jegyében tapogatózik afelé, hogy talán puhítani lehetne az előző ciklusban megmerevedett magyar állásponton.

Persze a puhítás is megokolható szakmai érvekkel. Ha mégiscsak üzembe lehetne helyezni a dunakiliti gátat, hozzánk kerülne 11 km hajóút, s a csap, amelynek forgatásával „gravitációs” úton gondoskodhatnánk a Szigetköz vízpótlásáról, szivattyúzás helyett. Csakhogy maga Juraj Hrasko szlovák környezetvédelmi miniszter, aki máskülönben „örült a bősi jelzéseknek”, józanságra intett a puhítást illetőleg: „A Dunakiliti térségéhez tartozó tározó – nyilatkozta múlt szombaton – része a (az 1992-ben fölmondott) szerződésnek, ezért nehéz lenne megmondani, vajon a dunakiliti zsilippel kapcsolatos magyar jelzések azt jelentik-e, hogy elismerik a szerződés érvényességét.” Hrasko talán burkoltan Szent-Iványi István közlésére válaszolt: a külügyi államtitkár szerint a magyar kormány egyelőre nem határozta el, de nem is zárta ki a szerződést fölmondását tartalmazó törvény módosítását.

A kormányprogram szűkszavúan, az azonnali gazdaságpolitikai intézkedések között emlékezik meg arról, hogy a kabinet „a szlovák féllel a környezetvédelmi szempontok szem előtt tartása mellett megállapodást kezdeményez”. A megfogalmazás kétértelmű, a környezetvédelmi kitétel a gigantománia kerüléséről és a „gravitációs” vízpótlásról egyaránt zenghet, a „megállapodás” szó egyaránt sugallhat ideiglenes jelleget, de hágai perenkívüliséget is. A parlament környezetvédelmi bizottságának július 13-i meghallgatásán Lotz Károly közlekedés- és vízügyi miniszterjelölt válaszolt az ellenzéki faggatódzásra, míg Baja Ferenc, a környezetvédelmi tárca várományosa, akinek későbbi nyilatkozataiból ítélve is a mozgalmak iránti tisztelet szerepe jut az ügyben, szinte semmit sem mondott.

Lotz akkori válasza szerint vagy kitart a kormány a „legkörnyezetvédőbb” álláspont mellett, és mindent megtesz a pozitív hágai döntés érdekében, vagy „egy reálisabb megközelítést” választ, olyant, „amely legalábbis kételkedik abban, hogy Hága másfélkét év múlva egy ilyen jellegű (mármint számunkra minden tekintetben előnyös) döntést hozhat”. A kormányprogram, mondta, ez utóbbi választást tartalmazza; Hága ugyanis aligha kötelezi majd Szlovákiát a teljes mű lebontására. Tárgyalni kell, kétféle célból is: hogy elálljanak a dunacsúnyi erőmű megépítésének tervétől, és hogy Magyarországnak szerepe legyen a Duna és a Szigetköz vízszabályozásában, azaz: nálunk legyen az említett csap.

„Leplezetlenül”


Az ellenzéki pártok természetesen a „legkörnyezetvédőbb” álláspontra helyezkednek, s mint bejelentették, ennek adnak hangot a lapzártánk után, szerdán sorra kerülő, Baja Ferenc vezette konzultáción is, amelyen a miniszterelnök is megjelenik majd. Ragaszkodunk Hágához, Kilitiről szó sem lehet! – hangoztatja az ellenzék. A Duna Kör pedig bejelentette: „várhatóan” el sem megy a fórumra, Kiliti üzembe helyezésének puszta emlegetése is „leplezetlenül” az egész bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer befejezését előlegezi meg. Amint tudjuk, az elmúlt ciklusban a Duna Kör és az MDF soraiban küzdő hívei kerekedtek felül az időről időre – legutóbb ez év tavaszán, a fenékküszöb kontra szivattyúzás vita során – előtoluló „vízügyes” kormányzati mesterkedésekkel szemben. A „vízügy” jószerével csak a nagymarosi körtöltés épségben tartásával volt képes visszavágni. A tavalyi pótköltségvetésben 800 milliót, az idei normál költségvetésben 2 milliárdot irányoztak elő a Duna-kanyarban keletkezett károk helyreállítására, s a munkálatok – mint a Közlekedési-, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumban megtudtuk – oly erővel folynak, hogy csak az idei év eddig eltelt részében több mint 1,5 milliárdot költöttek el, s az előirányzott pénzekből csak augusztusig futja. Mindennek dacára a körtöltés épen áll. Mármost – így az ismert „legkörnyezetvédőbb” nézet –minden kétértelműség, minden kompromisszum a ’77-es szerződés elismerésével ér föl, és rövidebb-hosszabb távon a nemzetközi vízügyi lobby malmára hajtja a vizet.

Nemzeti gátosság

Ezekkel az erkölcsi magasságokkal szemben áll a szlovák fél gátlástalansága, azaz gátossága. A ’92-es magyar parlamenti döntés a szlovákiai választások előtt született meg, s a kinti kampány során fölerősödő hazafias érzelmek végképp elsöpörték a „papírtigris” itthoni mítoszát: a Duna eltereltetett. Most megint választásoknak nézünk elébe, ami sajnos növeli a dunacsúnyi erőmű fölépítésének esélyeit (lásd következő írásunkat). Információink szerint a magyar kormányon belül erősödik az a nézet, hogy a Moravcík-kormány mind kevésbé lesz képes a hazafias törekvéseknek gátat szabó lépések megtételére. Tehát nem érdemes konkrét ajánlatot tenni Horn augusztus eleji látogatása során. Állítólag a „vízügyes” elkötelezettségéről ismert Pál László ipari miniszter magára maradt még azzal az elképzelésével is, hogy a körtöltés épségben tartását ajánljuk föl (amit persze ettől függetlenül teljesítünk). Dunakiliti mint ajánlat pedig egyrészt azért nem jöhet szóba, mert kétséges, hogy kapunk-e valamit cserébe ezért, másrészt pedig mert nagy esély van rá, hogy maga Hága kínálja a kompromisszumos megoldást, aminek viszont rontanánk esélyeit, ha Kilitit idő előtt vetnénk be…

Ha mindez igaz, akkor a Horn–Moravcík-találkozó már csak kétféle veszélyt rejteget. Az egyik: hogy jó Grósz Károly aradi kirándulása ismétlődik meg. A másik: hogy Horn mégis tesz egy-két partizán ajánlatot.

• Beszélő