Skip to main content

Külügyi szivattyúk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Az új kormány felfogása szerint a bősi vízlépcső ügyét szakmai kérdésként kell kezelni – nyilatkozott Kovács László külügyminiszter a Magyar Hírlap július 18-i számában. – Vagyis energetikai, hajózási, gazdaságossági, ökológiai szempontokat kell mérlegelni… a politika szerepét ebben az ügyben arra korlátozzuk, ami valóban a feladata, hogy biztosítsa a két ország általános kapcsolatrendszerében azt a kedvező légkört, amely lehetővé teszi a kompromisszum megtalálását…”

Puhítani

S csakugyan, harmadnap a kormány a külügyi tárcát tette meg a kompromisszumkeresés koordináló gazdájává. A miniszter, hagyjuk meg, diplomatikusan lát az ügyben pusztán szakmai véleménykülönbségeket: mint mindig, amikor egymással szöges ellentétben álló érvekről és érdekekről van szó, most is politikai kútfők kellenének, akik, némi képzavarral, a hasukra csapva döntik el, kiknek van igazuk. Valójában az új kormány nem szakmai egybehangolást akar, hanem a jószomszédi viszony jegyében tapogatózik afelé, hogy talán puhítani lehetne az előző ciklusban megmerevedett magyar állásponton.

Persze a puhítás is megokolható szakmai érvekkel. Ha mégiscsak üzembe lehetne helyezni a dunakiliti gátat, hozzánk kerülne 11 km hajóút, s a csap, amelynek forgatásával „gravitációs” úton gondoskodhatnánk a Szigetköz vízpótlásáról, szivattyúzás helyett. Csakhogy maga Juraj Hrasko szlovák környezetvédelmi miniszter, aki máskülönben „örült a bősi jelzéseknek”, józanságra intett a puhítást illetőleg: „A Dunakiliti térségéhez tartozó tározó  nyilatkozta múlt szombaton – része a (az 1992-ben fölmondott) szerződésnek, ezért nehéz lenne megmondani, vajon a dunakiliti zsilippel kapcsolatos magyar jelzések azt jelentik-e, hogy elismerik a szerződés érvényességét.” Hrasko talán burkoltan Szent-Iványi István közlésére válaszolt: a külügyi államtitkár szerint a magyar kormány egyelőre nem határozta el, de nem is zárta ki a szerződést fölmondását tartalmazó törvény módosítását.

A kormányprogram szűkszavúan, az azonnali gazdaságpolitikai intézkedések között emlékezik meg arról, hogy a kabinet „a szlovák féllel a környezetvédelmi szempontok szem előtt tartása mellett megállapodást kezdeményez”. A megfogalmazás kétértelmű, a környezetvédelmi kitétel a gigantománia kerüléséről és a „gravitációs” vízpótlásról egyaránt zenghet, a „megállapodás” szó egyaránt sugallhat ideiglenes jelleget, de hágai perenkívüliséget is. A parlament környezetvédelmi bizottságának július 13-i meghallgatásán Lotz Károly közlekedés- és vízügyi miniszterjelölt válaszolt az ellenzéki faggatódzásra, míg Baja Ferenc, a környezetvédelmi tárca várományosa, akinek későbbi nyilatkozataiból ítélve is a mozgalmak iránti tisztelet szerepe jut az ügyben, szinte semmit sem mondott.

Lotz akkori válasza szerint vagy kitart a kormány a „legkörnyezetvédőbb” álláspont mellett, és mindent megtesz a pozitív hágai döntés érdekében, vagy „egy reálisabb megközelítést” választ, olyant, „amely legalábbis kételkedik abban, hogy Hága másfélkét év múlva egy ilyen jellegű (mármint számunkra minden tekintetben előnyös) döntést hozhat”. A kormányprogram, mondta, ez utóbbi választást tartalmazza; Hága ugyanis aligha kötelezi majd Szlovákiát a teljes mű lebontására. Tárgyalni kell, kétféle célból is: hogy elálljanak a dunacsúnyi erőmű megépítésének tervétől, és hogy Magyarországnak szerepe legyen a Duna és a Szigetköz vízszabályozásában, azaz: nálunk legyen az említett csap.

„Leplezetlenül”


Az ellenzéki pártok természetesen a „legkörnyezetvédőbb” álláspontra helyezkednek, s mint bejelentették, ennek adnak hangot a lapzártánk után, szerdán sorra kerülő, Baja Ferenc vezette konzultáción is, amelyen a miniszterelnök is megjelenik majd. Ragaszkodunk Hágához, Kilitiről szó sem lehet! – hangoztatja az ellenzék. A Duna Kör pedig bejelentette: „várhatóan” el sem megy a fórumra, Kiliti üzembe helyezésének puszta emlegetése is „leplezetlenül” az egész bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer befejezését előlegezi meg. Amint tudjuk, az elmúlt ciklusban a Duna Kör és az MDF soraiban küzdő hívei kerekedtek felül az időről időre – legutóbb ez év tavaszán, a fenékküszöb kontra szivattyúzás vita során – előtoluló „vízügyes” kormányzati mesterkedésekkel szemben. A „vízügy” jószerével csak a nagymarosi körtöltés épségben tartásával volt képes visszavágni. A tavalyi pótköltségvetésben 800 milliót, az idei normál költségvetésben 2 milliárdot irányoztak elő a Duna-kanyarban keletkezett károk helyreállítására, s a munkálatok – mint a Közlekedési-, Hírközlési és Vízügyi Minisztériumban megtudtuk – oly erővel folynak, hogy csak az idei év eddig eltelt részében több mint 1,5 milliárdot költöttek el, s az előirányzott pénzekből csak augusztusig futja. Mindennek dacára a körtöltés épen áll. Mármost – így az ismert „legkörnyezetvédőbb” nézet –minden kétértelműség, minden kompromisszum a ’77-es szerződés elismerésével ér föl, és rövidebb-hosszabb távon a nemzetközi vízügyi lobby malmára hajtja a vizet.

Nemzeti gátosság

Ezekkel az erkölcsi magasságokkal szemben áll a szlovák fél gátlástalansága, azaz gátossága. A ’92-es magyar parlamenti döntés a szlovákiai választások előtt született meg, s a kinti kampány során fölerősödő hazafias érzelmek végképp elsöpörték a „papírtigris” itthoni mítoszát: a Duna eltereltetett. Most megint választásoknak nézünk elébe, ami sajnos növeli a dunacsúnyi erőmű fölépítésének esélyeit (lásd következő írásunkat). Információink szerint a magyar kormányon belül erősödik az a nézet, hogy a Moravcík-kormány mind kevésbé lesz képes a hazafias törekvéseknek gátat szabó lépések megtételére. Tehát nem érdemes konkrét ajánlatot tenni Horn augusztus eleji látogatása során. Állítólag a „vízügyes” elkötelezettségéről ismert Pál László ipari miniszter magára maradt még azzal az elképzelésével is, hogy a körtöltés épségben tartását ajánljuk föl (amit persze ettől függetlenül teljesítünk). Dunakiliti mint ajánlat pedig egyrészt azért nem jöhet szóba, mert kétséges, hogy kapunk-e valamit cserébe ezért, másrészt pedig mert nagy esély van rá, hogy maga Hága kínálja a kompromisszumos megoldást, aminek viszont rontanánk esélyeit, ha Kilitit idő előtt vetnénk be…

Ha mindez igaz, akkor a Horn–Moravcík-találkozó már csak kétféle veszélyt rejteget. Az egyik: hogy jó Grósz Károly aradi kirándulása ismétlődik meg. A másik: hogy Horn mégis tesz egy-két partizán ajánlatot.





















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon