(Urbán Károly)

Nyomtatóbarát változat

A Hócipő címoldalán parlamenti fotó, fölötte „Tököl” helységnévtábla. Az újságírók minden lehetséges orgánumot felhasználnak, és nevetséges ügyekkel pepecselő, megint mások kontár módjára összecsapott előterjesztésekkel operáló parlamenti munkáról cikkeznek. Együtt jajgatnak egyes képviselőkkel, hogy a parlament lassan pártpolitikai csatározásokkal lesz teli. Tanácselnöknő szemforgatva ájuldozik: kerületében egy párt valamilyen ügyet felkarolni merészelt. Gombár Csaba diverziós cselekedetnek minősítené a rádióban megjelenő különböző(?) pártízlésű műsorokat. Hankiss Elemér pártsemleges nézőpontok térnyerését ígéri. (Félreértés ne essék, ők nekem megfelelnek posztjaikon.)

Kész a választék, megvan a programmenü: a kilúgozott semmi. „Jaj nekem, ha cikkem megjelenik, és nem tetszik X-lobbynak, biztosan kicsinálnak.” Jobb az óvatosság, igaz? A „fontolva haladás”.

Az ég szerelmére, Hölgyeim és Uraim, szerelmetes polgártársaim! Hát minek legyen színtere a parlament, ha nem éppen a pártpolitikai csatározásoké? Mit hallgassunk, nézzünk, olvassunk, ha nem markáns, egyéni (párt)zamatú, éles elméjű glosszákat, riportokat?

Az a minimum – és nem cél –, hogy alapelv legyen a tisztességes tényközlő tájékoztatás. No, de az élet ezen túl kezdődik – tízmillió számítógép is tisztességesen, pártsemlegesen tudná tájékoztatni egymást, de arra már nem képesek, hogy ódákat zengjenek egymás gusztusos klaviatúrájáról, vagy leleplezzék (horribile dictu legazemberezzék) a hazardírozó szoftverkészítő programozót.

Márpedig engem ez érdekelne.

Még az általam csodált Tamás Gáspár Miklós is – egy bizonyos értelmezésben – ördögöt föst a falra: a nép unalmában fogja elzavarni a parlamentet. Én nem unatkozom. Nekem tetszik. Élvezem TGM-et, amint arra buzdít jó humorral, hogy jó humorral fogadjuk a demokrácia kvázi-demokratikus megtámadtatását (népszavazás), élvezem a Torgyán–Tölgyessy–Pozsgay-háromszögelést, mérlegelem érveiket, epedve várom a napirend előtti felszólalásokat, mert többet tudok meg általuk a politikai közhangulatról, mint nélkülük… Nem jobb így, hogy a parlamentben zajlanak le az ütközetek, és nem az utcákon, tüntetéseken, fogdákban? Miért fognánk le bárkinek is a kezét, fognánk be bárkinek is a száját? Bányászbotokra áhítozunk netán? Ellenzéki pártok irodáit feldúló „forradalmárok” kellenének? TGM parafrázisával élve: vagy lesz itt liberális demokrácia, vagy jön egy új Horthy-korszak.

Ne kívánjuk a tömegkommunikáció pártsemlegességét sem, mert vérét veszti és elpusztul… Szívesen látnék pl. a tv-híradóban havonta változó ellentétes kommentátorpárost, két erősen különböző szemléletű tálalást – így esetleg azt is megtanulhatnánk, mi az, hogy tolerancia.

Ne áltassuk magunkat, elfogulatlan újságíró nincs. Ha van, azt úgy hívják: szajkó. Egy újságíróban legyen vér. Belátható, hogy egy liberális beállítottságú tudósító egy falu eseményeinek kibogozása kapcsán szívesebben keresi meg a kocsmárost, míg egy népnemzeti vénájú inkább a falusi tanítóra voksol. Mind a kettőnek igaza van! Nekem egyéneiben virágzó tarka rét kell, „pártelfogult” virágzásra áhítozom.

Újra vissza kell utalnom a parlamenti vonatkozásokra, a sajtó és parlament édestestvérek. Tudtommal a még mindig „odaátként” tisztelt Nyugaton kimért lordok, dicsőségben megőszült úriemberek békésen lehülyézgetik egymást a parlamenti üléseik szebb napjain, és ettől még egy cseppel sem lesz kevesebb a parlamentarizmus ereje, nem válnak komolytalanná.

Igenis legyenek hurrogások, bekiabálások, gúnykacajok, felkiáltások. Skizofrén, frusztrált, lefojtott ünnepélyesség, tiszteletet parancsoló kimért hülyeség –  már volt – nem visz minket egy demokratikusabb világba. Inkább a civakodás, inkább a csaták, hiszen azért választottuk meg a képviselőket, hogy helyettünk politizáljanak, és hagyjanak minket békében éldegélni. Ők a mi kihelyezett elméink. Miért lennének másabbak, mint mi?

Én imádom a parlamentet! Csak így tovább, fiúk! Egy kicsivel több rumlit kérnék még, váljon el az ocsú a búzától.

Egyszer Moyhnan, az USA ENSZ-követe azt találta mondani: „Az enyhülés nem más, mint a feszültség növekedése.” Lett is nagy ribillió belőle, ez az ember meghibbant – ájultak el többen is. Az idő őt igazolta. Az enyhüléses béketábor a visszatartott stressztől feszültséges hasmenést kapott. Mára viszont megszabadult a kommunista bélsártól, és elkezdheti mosolygós, egészséges izgalmait, indulhat a (látszat)-összevisszaság. Ezt jobb helyeken így hívják: SZABADSÁG.

Bp., 1990. június 29.

Tisztelettel:

Urbán Károly
1061 Bp., Paulay E. u. 12.

• Visszabeszélő