Nyomtatóbarát változat
Ünneprontó emlékezet
Talán lesznek, akik ünneprontónak tartják, hogy most közöljük a lengyel abszurd klasszikusának „megemlékezését”. Az ünnep igazi ünnep voltának bemutatására azonban nehéz volna az ünneprontás lehetőségénél nagyobb bizonyságot említenünk. Ráadásul mindenki a maga módján rontja a többiek ünnepét: a kölcsönös ünneprontások körbeérő lánca aztán körülírhatja a helyet, amelyet a nemzeti ünnep tölthetne ki.
Amint nem véletlen az sem, hogy rejtvényünk olyan világba vezet, ahol az ünneplés és az oszlatás szorosan összekapcsolódik. 1956 rövid történetét ugyanis a hozzá kapcsolódó emlékezések kerekítik történelemmé. Az emlékezés mintegy folytatta a forradalmat, s a fennálló hatalom gondoskodott róla, hogy a mindenkori emlékezés valóban esemény legyen. Mai zavarunk talán ebből is adódik: az emlékezésnek ez az eseményjellege szűnt meg. Vagy ellenkezőleg: ’56-ra emlékezve főként az emlékezésre emlékezhetünk.
Ami azt is maga után vonja, hogy a hagyományos ünnepektől eltérően itt valójában csak az emlékezik (sokak szerint: emlékezhet), aki maga is résztvevő volt. A fejtvényrejtő pl. meghatottan szokta nézegetni a recés szélű képet, amelyen – apja mellett – egy Csepel kerékpár vázának kisülésén feszít: nem sokkal múlott kétéves. Fején vajszínű svájcisapka, melynek „antennája” égnek mered: mintha a Szabad Európát… A családi emlékezet szerint így menekítették őt a nagymamához, ahol nyugodtabbnak tetszett minden. S akit menekítenek, az bizony okkal gondolhatja: mi mindenen ment ő keresztül – nagymama szavával – „a forradalomkor”.
S ez az, ami miatt nehezebb lehet az akkori felnőtteknek. A részt vevő emlékező megkettőződik, egyszerre lesz harcos hős és szájtáti néző. Miközben történelemformáló személlyé magasztosul, szoborrá merevedő alakja mögött végérvényesen múlttá váló önmagát – halálát – véli felsejleni. És akkor már inkább jöjjön az ünneprontás.
Megemlékezés
„–Jó lenne valami emléktáblát avatni – mondta a Kakas.
– De hát én nem emlékszem semmire – aggodalmaskodott a Róka. – És te? – fordult hozzám.
– Mindenfélére emlékszem, hol erre, hol arra, de úgy általában semmi különösre.
– Mire például?
– Nem jut az eszembe.
– Ez is azt mutatja, hogy igenis szükség van emléktáblára – jelentette ki a Kakas. – Így nem emlékeztek semmire.
– De milyen ügynek szenteljük az emléktáblát, ha mindegyikőnk másra emlékezik?
– Nem baj az. In bianco emléktáblát avatunk.
– Milyet?
– Bemutatóra szólót. Mi elhelyezzük az emléktáblát, és mindenki, aki ránéz, arra emlékszik, amire akar. Az a lényeg, hogy legyen tábla.
Úgy is tettünk, ahogy elgondoltuk. Szép táblát helyeztünk a falra, rajta a felirat: »emlékére«, előtte három pont.
Nagyon szépen sikerült. Másnap visszamentünk, hogy megnézzük, mi a helyzet.
A tábla előtt két alak állt.
– Önök helyezték ide az emléktáblát?
– Igen. Szép lett, nem igaz?
– Velünk jönnek.
Bekísértek a hivatalba. Nem postahivatal volt.
– Önök helyezték el az emléktáblát annak emlékére, aminek nem kellett volna?
– Nem feltétlenül, mindenkit arra emlékeztet a tábla, amire emlékezni akar.
– Nagyon jól tudjuk, ki mit akar.
– De ezek különböző dolgok lehetnek. Nem mindenki ugyanazt akarja.
– Nagyon jól tudjuk, mit akar mindenki.
– De hát mi épp ellenkezőleg.
– Mivel ellenkezőleg?
– Ellenkezőleg azzal, amiről azt gondolják, hogy azt gondoltuk.
– Tudjuk már, mit gondoltak maguk?
– Hát ez az. Mi pont fordítva.
– Hogyhogy fordítva?
– Fordítva, nem arra, amiről úgy gondolják, hogy úgy gondoltuk.
– Aha, szóval elismerik, hogy úgy gondolták?
– Igen, úgy, de mást.
– Ne köntörfalazzanak. Ahhoz, hogy mást gondoljanak, előbb azt kell gondolniuk.
– Mit?
– Hát azt, amit nem kell.
Igazat kellett adnunk nekik, bár ártatlanok voltunk. A logika az logika.
Azzal a feltétellel engedtek el, hogy egyáltalán nem fogunk gondolkodni. Útban hazafelé elmentünk a tábla mellett. De a tábla már nem volt ott.
– Gondolsz valamit? – kérdezte a Róka félhangosan.
– Én? Dehogy – feleltem hangosan. – Talán a Kakas?
– Úgy gondolom… – kezdte a Kakas, szintén hangosan.
– Akkor jobb, ha abbahagyod – vágott a szavába a Róka suttogva.
– Miért? – ellenkezett a Kakas, szintén hangosan. – Én csak arra gondoltam, jó lenne elhelyezni egy emlékt…
Nem tudta befejezni, mert a Róka mancsa befogta a csőrét. De a Kakas energikusan kiszabadította magát.
– Mi bajod van?! – kiáltotta helyben állva. – Csak azt akartam, hogy helyezzünk el egy emléktáblát az emléktábla emlékére!
Nem tudtunk véleményt formálni a javaslatról, mert odalépett hozzánk az a két alak.
– Oszoljunk, ne csoportosuljunk – mondták. – Oszolni, oszolni!
Így hát oszoltunk, oszoltunk.”
???
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét