Skip to main content

Megemlékezés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Ünneprontó emlékezet

Talán lesznek, akik ünneprontónak tartják, hogy most közöljük a lengyel abszurd klasszikusának „megemlékezését”. Az ünnep igazi ünnep voltának bemutatására azonban nehéz volna az ünneprontás lehetőségénél nagyobb bizonyságot említenünk. Ráadásul mindenki a maga módján rontja a többiek ünnepét: a kölcsönös ünneprontások körbeérő lánca aztán körülírhatja a helyet, amelyet a nemzeti ünnep tölthetne ki.

Amint nem véletlen az sem, hogy rejtvényünk olyan világba vezet, ahol az ünneplés és az oszlatás szorosan összekapcsolódik. 1956 rövid történetét ugyanis a hozzá kapcsolódó emlékezések kerekítik történelemmé. Az emlékezés mintegy folytatta a forradalmat, s a fennálló hatalom gondoskodott róla, hogy a mindenkori emlékezés valóban esemény legyen. Mai zavarunk talán ebből is adódik: az emlékezésnek ez az eseményjellege szűnt meg. Vagy ellenkezőleg: ’56-ra emlékezve főként az emlékezésre emlékezhetünk.

Ami azt is maga után vonja, hogy a hagyományos ünnepektől eltérően itt valójában csak az emlékezik (sokak szerint: emlékezhet), aki maga is résztvevő volt. A fejtvényrejtő pl. meghatottan szokta nézegetni a recés szélű képet, amelyen – apja mellett – egy Csepel kerékpár vázának kisülésén feszít: nem sokkal múlott kétéves. Fején vajszínű svájcisapka, melynek „antennája” égnek mered: mintha a Szabad Európát… A családi emlékezet szerint így menekítették őt a nagymamához, ahol nyugodtabbnak tetszett minden. S akit menekítenek, az bizony okkal gondolhatja: mi mindenen ment ő keresztül – nagymama szavával – „a forradalomkor”.

S ez az, ami miatt nehezebb lehet az akkori felnőtteknek. A részt vevő emlékező megkettőződik, egyszerre lesz harcos hős és szájtáti néző. Miközben történelemformáló személlyé magasztosul, szoborrá merevedő alakja mögött végérvényesen múlttá váló önmagát – halálát – véli felsejleni. És akkor már inkább jöjjön az ünneprontás.

Megemlékezés

„–Jó lenne valami emléktáblát avatni – mondta a Kakas.

– De hát én nem emlékszem semmire – aggodalmaskodott a Róka. – És te? – fordult hozzám.

– Mindenfélére emlékszem, hol erre, hol arra, de úgy általában semmi különösre.

– Mire például?

– Nem jut az eszembe.

– Ez is azt mutatja, hogy igenis szükség van emléktáblára – jelentette ki a Kakas. – Így nem emlékeztek semmire.

– De milyen ügynek szenteljük az emléktáblát, ha mindegyikőnk másra emlékezik?

– Nem baj az. In bianco emléktáblát avatunk.

– Milyet?

– Bemutatóra szólót. Mi elhelyezzük az emléktáblát, és mindenki, aki ránéz, arra emlékszik, amire akar. Az a lényeg, hogy legyen tábla.

Úgy is tettünk, ahogy elgondoltuk. Szép táblát helyeztünk a falra, rajta a felirat: »emlékére«, előtte három pont.

Nagyon szépen sikerült. Másnap visszamentünk, hogy megnézzük, mi a helyzet.

A tábla előtt két alak állt.

– Önök helyezték ide az emléktáblát?

– Igen. Szép lett, nem igaz?

– Velünk jönnek.

Bekísértek a hivatalba. Nem postahivatal volt.

– Önök helyezték el az emléktáblát annak emlékére, aminek nem kellett volna?

– Nem feltétlenül, mindenkit arra emlékeztet a tábla, amire emlékezni akar.

– Nagyon jól tudjuk, ki mit akar.

– De ezek különböző dolgok lehetnek. Nem mindenki ugyanazt akarja.

– Nagyon jól tudjuk, mit akar mindenki.

– De hát mi épp ellenkezőleg.

– Mivel ellenkezőleg?

– Ellenkezőleg azzal, amiről azt gondolják, hogy azt gondoltuk.

– Tudjuk már, mit gondoltak maguk?

– Hát ez az. Mi pont fordítva.

– Hogyhogy fordítva?

– Fordítva, nem arra, amiről úgy gondolják, hogy úgy gondoltuk.

– Aha, szóval elismerik, hogy úgy gondolták?

– Igen, úgy, de mást.

– Ne köntörfalazzanak. Ahhoz, hogy mást gondoljanak, előbb azt kell gondolniuk.

– Mit?

– Hát azt, amit nem kell.

Igazat kellett adnunk nekik, bár ártatlanok voltunk. A logika az logika.

Azzal a feltétellel engedtek el, hogy egyáltalán nem fogunk gondolkodni. Útban hazafelé elmentünk a tábla mellett. De a tábla már nem volt ott.

– Gondolsz valamit? – kérdezte a Róka félhangosan.

– Én? Dehogy – feleltem hangosan. – Talán a Kakas?

– Úgy gondolom… – kezdte a Kakas, szintén hangosan.

– Akkor jobb, ha abbahagyod – vágott a szavába a Róka suttogva.

– Miért? – ellenkezett a Kakas, szintén hangosan. – Én csak arra gondoltam, jó lenne elhelyezni egy emlékt…

Nem tudta befejezni, mert a Róka mancsa befogta a csőrét. De a Kakas energikusan kiszabadította magát.

– Mi bajod van?! – kiáltotta helyben állva. – Csak azt akartam, hogy helyezzünk el egy emléktáblát az emléktábla emlékére!

Nem tudtunk véleményt formálni a javaslatról, mert odalépett hozzánk az a két alak.

– Oszoljunk, ne csoportosuljunk – mondták. – Oszolni, oszolni!

Így hát oszoltunk, oszoltunk.”

???

Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon