Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Nem tekinthetjük egészen rendjén való dolognak azt, hogy ennek a határozatnak a megszületésére másfél évet kellett várnunk. Az Alkotmánybíróság felelősséggel tartozik azért, hogy az ország életét minél kevésbé befolyásolja olyan alkotmányellenes gyakorlat, amelynek következményei visszafordíthatatlanok, vagy legalábbis csak nagy felfordulás árán fordíthatók vissza. Az Alkotmánybíróság a maga munkájának ütemezésében és napirendjének kialakításában ezt a szempontot nem mellőzheti. A most hozott határozat végül is nem okoz komolyabb zűrzavart, de okozhatott volna, ha más ítélet születik. Márpedig az Alkotmánybíróság nem anticipálhatja a maga döntéseit, nem befolyásolhatja az, hogy „előreláthatólag” milyen döntést hoz majd.

Természetesen nem véletlenül jut ez az eszünkbe akkor, amikor a közszolgálati médiumokban az Alkotmánybíróság passzivitásával fenntartott alkotmányos bizonytalanságban visszafordíthatatlan dolgok történnek. Az Alkotmánybíróság nem várhatja ki, amíg a döntésének gyakorlati jelentősége elvész, amíg az esetleges alkotmánysértés eredménye visszavonhatatlanná válik.

Vagy iskola, vagy alkotmány


Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt visszautasította azt az indítványt, hogy az egész törvényt tekintsék érvénytelennek, mivel azt, mint a vallásszabadsághoz való alkotmányos alapjogot szabályozó jogszabályt csak kétharmados többséggel lehetett volna meghozni. Az Alkotmánybíróság szerint csak az alapjogok érvényesítésének és védelmének irányát meghatározó törvényeket kell kétharmados többséggel meghozni, ezen kívül csak azokban a részletkérdésekben kell minősített többség, amelyeket az alkotmány külön felsorol.

Megjegyzendő, hogy ez az állásfoglalás (az indoklásból egyértelműen kiderül) a koalíció jogi álláspontját igazolja a médiatörvénnyel kapcsolatban is.

Ezzel szemben a határozat értelmében alkotmányellenesnek minősül egy sor olyan álláspont, amelyet a koalíciós pártok különböző csoportjai vallanak.

Az Alkotmánybíróság abból indul ki, hogy az alkotmány helyes értelmezése szerint: „Az államnak vallási kérdésekben semlegesnek kell lennie. Ezért az állami iskolának szintén semlegesnek kell lennie.” Továbbá „az államnak az egyházakat egyenlőkként kell kezelnie”, s „az állam sem az egyházakkal, sem valamelyik egyházzal nem kapcsolódhat össze intézményesen”.

Ha ez mind igaz, akkor azoknak, akik szerint az iskola nem lehet semleges, most azt kell hinniük, hogy a Magyar Köztársaság alkotmánya szerint iskolát működtetni nem lehetséges. Sőt, ha „egy európai állam csak keresztény lehet” (idézet Csurkától), akkor Albánia mellett az európai államok többségével együtt Magyarország sem létezik. Alkotmányellenesek továbbá azok a törekvések, amelyek az ún. történelmi egyházak kiemelt kezelésére vagy a keresztény középosztály pártolására irányulnak; nemkülönben azok a különböző egyházak és kereszténydemokrata csoportok képviselőitől elhangzó vélemények, amelyek szerint az állam és az egyház szétválasztása nem időszerű. Alkotmányellenesen emelte ki már a koalíciós kormány által beterjesztett első, 1991-es költségvetés egyetlen egyház támogatását a Miniszterelnökség Hivatalán keresztül, alkotmányellenesen állapított meg ugyanez a költségvetés az egyházi intézményekben ellátott állami feladatokra kétszer akkora fejpénzt, mint a többi, nem állami intézményekben ellátott állami feladatokra; és alkotmányellenesen akarta a művelődési tárca tavaly ősszel kizárni a parlament által megszavazott béremelésből a nem egyházi magániskolák dolgozóit. Alkotmányellenes az az „Egészségtan középiskolák számára” című állami tankönyvtervezet, amelyben az áll, hogy „Mivel az élet jogát Isten magának tartotta fenn, a sterilizáció, a magzatölés, ami tulajdonképpen tervszerű nemzetírtás, a legsúlyosabb vétek az élet ellen”. Hiszen: „az állami iskola… vallási tanítások igazságáról nem foglalhat állást”. Éppen ezért nem fér össze az alkotmánnyal az elhíresült Szív utcai általános iskolában kötelező tantárgyként bevezetett „Életfa” tantárgy sem, melynek tananyaga bizony a sumer–magyar rokonság problematikája mellett vallási kérdésekről is igen markánsan állást foglal.

Pogányfogás

„Az állam által fenntartott intézményben az egyház fakultatív tantárgyként vallásoktatást tarthat” – mondja az Alkotmánybíróság. Ebből a megfogalmazásból is, és az indoklás egészéből is egyértelműen kitűnik, hogy a vallásoktatás az egyház, és nem az állami iskola tevékenységének része, az állami iskola a vallásoktatásnak csupán helyszíne, amelyet az állam azért bocsát az egyház rendelkezésére, mert „az állam megszegi a vallásszabadság jogából rá háramló kötelezettséget, ha nem azon munkálkodik, hogy mindenki számára a tudatos választás lehetséges legyen”. Tehát nemcsak a hittan kötelezővé tételét szorgalmazó nyilatkozatok voltak alkotmányellenesek (az 1990-es választások után kereszténydemokrata vezetőkön kívül Andrásfalvy Bertalan is tett ilyen nyilatkozatot), hanem az a megállapodás is, amelyet Andrásfalvy 1990 júniusában kötött (egyszersmind az egyházak egyenlő kezelésének alkotmányos elvét is megsértve) hét (keresztény) egyházzal, s melynek értelmében a hitoktató a tantestület tagjaként, az iskola költségére látta volna el a feladatát, s a hittan bekerült volna az állami iskolai bizonyítványba.

A fakultatív vallásoktatást 1990-ben jelentős részben az ellenzéki pártok és a megállapodásból kirekesztett egyházak nyomására végül is visszatuszkolták az alkotmány keretei közé. Akkor dr. Paskai László bíboros prímás (Szabad Györgyhöz írott levelében) az egyházak jogainak alkotmányellenes megsértéseként értékelte a szabad demokratáknak az alkotmányellenes megállapodással szemben való fellépését.

1992 nyarán Andrásfalvy Bertalan bejelentette, hogy – esetleg már 1993-tól – bevezetik a hittanoktatással párhuzamos világi erkölcstan oktatását. Valami ilyesmiről már a hét egyházzal kötött megállapodásban is szó volt: „Távlatokban lesz megoldható, hogy a felekezeti hitoktatásban részt venni nem kívánók olyan ismereteket kaphassanak, amelyek az emberi lét nagy kérdéseit, az erkölcsi értékeket, a társas élet kötelező szabályait ölelik fel.”

A szabad demokraták ekkor – a fakultatív hitoktatás mellett – egy mindenki számára kötelező tantárgy bevezetését ajánlották, amely a zsidó–keresztény hagyományokról, a nagy vallásokról szóló ismereteket közvetítené. A bíboros prímás – a már említett levelében – úgy vélekedett, hogy egy ilyen tantárgy mindenki számára kötelező felvétele „ellenkezik a lelkiismereti és vallásszabadsággal. Az ilyen tantárgy a vallás relativizálódását, laicizálását eredményezi, amely akadályozza a hitoktatói munkát, és a tanulókban megzavarja a hitoktatáson hallottakat (sic!).”

Az Alkotmánybíróság ezzel szemben éppen azt követeli meg, hogy az állami iskolában „a tanulóknak a vallási, illetve világnézeti információkat és ismereteket tárgyilagosan, kritikusan és pluralista módon közvetítsék”. Ha a Művelődési Minisztérium által bevezetni kívánt „világi erkölcstan” eleget tesz ennek a követelménynek (amelyben azért – gondoljunk az egészségtan állami tankönyvtervezetére – nem lehetünk egészen bizonyosak), akkor önmagában nem alkotmányellenes. Akkor sem, ha mindenki számára fakultatív, és akkor sem, ha mindenki számára kötelező. Az azonban egyértelműen alkotmányellenes, ha az állami iskola más kötelezettségeket határoz meg az állami iskolától független hitoktatásban részt vevő, illetve részt nem vevő tanulói számára. Márpedig itt erről lenne szó, hiszen a világi erkölcstan bevezetésének egyik deklarált célja a hittanóra idején szanaszét csellengő süldő pogányok befogása.

Egyensúly-vesztegetés

A közoktatási törvénytervezetnek az elmúlt két évben már megszámlálhatatlan változata született. Utoljára az 1991. november 5-ére keltezett változat felelt meg az Alkotmánybíróság mostani döntésének. Ez még kimondta, hogy „a központi állami, illetve önkormányzati nevelési, oktatási intézményben a nevelés és oktatás a világnézeti semlegesség elvén szerveződik”. A későbbi tervezetekből ez a mondat kimaradt, s Andrásfalvy Bertalan múlt év februárjában Sasvári Szilárd emlékezetes interpellációjára adott emlékezetes válaszában leszögezte, hogy „világnézeti semlegesség nem létezik”. „Az iskolában a tanár legyen az, aki ne mutasson erőltetetten semlegességet, de becsülje meg a másik véleményét, és ne erőltesse rá a magáét másra.” A törvénytervezet különböző változatai azóta úgy fogalmaznak, hogy az állami oktatás a lelkiismereti szabadság és a különböző világnézetűek közötti megbékélés alapján szerveződik.

Csakhogy az állami iskola semlegességének az elve sohasem jelentette azt, hogy a tanárnak nem lehet meggyőződése, vagy azt nem vallhatja meg, és nem képviselheti. Az Alkotmánybíróság úgy fogalmaz, hogy: „Tárgyilagos tanítás esetén az állam nem kényszeríthet egyetlen tanárt sem arra, hogy saját meggyőződését elhallgassa.” A semlegesség azt jelenti, hogy az iskola működésének egészében „a világnézeti ismeretek teljes körű, kiegyensúlyozott arányú és tárgyilagos tanításának… kell megvalósulnia”. A világnézeti semlegesség fogalmának kiiktatásával voltaképpen a kiegyensúlyozottság és tárgyilagosság követelményének kiiktatására történik kísérlet. Jellemző, hogy amikor 1992 májusában az Oktatási Érdekegyeztető Fórumon az önkormányzati és szakszervezeti oldal megállapodott a minisztériummal, ha nem is a kiátkozott kifejezés visszavételében, de legalább abban a formulában, hogy „a különböző világnézeten alapuló ismereteket egyenrangúan kell kezelni és ismertetni”, akkor a koalíciós pártok munkacsoportja és főleg az MDF pedagóguskollégiuma azonnal megrótta a minisztérium tárgyalódelegációját, amiért azok nemkívánatos és „a törvényhozó (!) eredeti szándékával ellentétes” kompromisszumot kötöttek.

Nem minden állami, ami állami

Az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvénytervezethez beadtak egy ellenzéki módosító indítványt, amely úgy hangzott, hogy „nem adható egyházi tulajdonba az alapfokú oktatási intézmény elhelyezésére szolgáló ingatlan, ha az átadás folytán nem marad lehetőség a lelkiismereti és vallásszabadság jogán alapuló iskolaválasztásra”. A módosító indítványt a Ház 130 igen, 150 nem szavazattal és 39 tartózkodással elvetette. A módosító indítványt mindenki úgy értelmezte, hogy ha egy településen csak egy iskola van, akkor azt nem kaphatja vissza az egyház, de, mint látjuk, ezt így a módosító indítvány nem mondta ki. Az Alkotmánybíróságnak arról kellett döntenie, hogy e passzus nélkül nem sérti-e a törvény a lelkiismereti szabadságot. Az Alkotmánybíróság szerint nem sérti, mert az államnak ugyan kötelessége a semleges állami iskola választásának a lehetőségét biztosítania mindenkinek úgy, hogy ez ne jelentsen az érdekeltek számára aránytalan többletterhet, de ezt akkor is megteheti, illetve meg kell tennie, ha a település (addig) egyetlen iskoláját az egyház tulajdonába visszaadja. „Az állam… mindig képes semleges iskolát rendelkezésre bocsátani… Az állam éppen úgy köteles gondoskodni a semleges állami iskolát választó gyermek iskoláztatásáról, mint ahogy az ingatlanátadás nélkül is köteles lenne, még akkor is, ha a tanulók létszáma alacsony.” Az Alkotmánybíróság nem mondja ki, hogy aránytalan többletterhet jelent az, ha a semleges iskolát választóknak más településre kell átjárniuk. „Csak a konkrét eset körülményei alapján dönthető el, hogy mi minősül aránytalan tehernek.” Arra viszont nincs válasz, hogy ezt ki dönti el és minek alapján.

(E sorok írójával együtt) sokan kételkedtek abban, hogy összefér-e az alkotmánnyal az, ha az állam, illetve az önkormányzatok világnézetileg elkötelezett iskolát tartanak fenn. Nos, a kételkedéshez való jogunk ugyan megmaradt, de az Alkotmánybíróság nem igazolta a kételyeinket. Az állam ugyanis a határozat indoklása szerint nemcsak állami iskolát tarthat fenn, hanem („a jelen átmeneti helyzetben”, „amikor az »egyházi« és »állami« iskolák alkotmányosan kívánatos szervezeti elkülönülése nem valósult meg mindenütt”) világnézetileg elkötelezett (például ökumenikus) iskolát is.

Adogató játék

Az Alkotmánybíróság végül is egyetlen indítványt fogadott el a sok közül, és ezzel az egyetlennel az egyházi ingatlanokról szóló törvény 15. §-át semmisítette meg. Ez a paragrafus megengedte volna, hogy a kormány az egyházakkal mindenféle norma és szabályzó nélkül megállapodást kössön arról, hogy részleges kárpótlást ad akármelyik és akárhány 1948. január 1-je után állami tulajdonba került ingatlanért, amit az egyház nem kér, illetve nem kap vissza. Azokért is, amelyek azért nem kerülnek vissza a tulajdonába, mert tízéves távlatban sem tudná felhasználni őket, akár azért, mert nem a törvényben felsorolt célokra szolgál. Ez lehetett volna föld, üzem, mozi, bármi más. A 15. § lényegében lehetőséget nyújtott volna az egyházak önkényes, kormánykézben tartott finanszírozására.

A 15. § megszüntetése érdekes helyzetet eredményez. Eddig ugyanis az egyházak az államosítás előtt birtokolt ingatlanvagyonuk kb. 10–15 százalékát kérték vissza. Ha a többiért nem kaphatnak kárpótlást, akkor megindulhat egy újabb igénylési hullám, felszökhet azoknak az ingatlanoknak a száma, amelyeket az egyház visszaigényel, de felhasználni tíz év multán sem tud. Egyrészt egyáltalán nem világos, hogy ezeknek az ingatlanoknak mi lesz a sorsuk, másrészt megsokszorozódhat a lényegében közpénzekből fenntartott egyházi intézmények száma. A közoktatási törvény legeslegújabb tervezetében A kultuszminisztérium majdnem teljesen szabad kezet kapna arra, hogy nem állami intézmények finanszírozására szerződést kössön a nem állami intézményfenntartókkal (tehát mindenekelőtt az egyházakkal), és ennek anyagi fedezete a minisztérium költségvetésébe lenne elrejtve.

Ezeknek az összefüggéseknek a feltárása természetesen már nem az Alkotmánybíróság dolga.

• Belföld