Skip to main content

Mennyire vagyok én poszt-szoci?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Az amerikai doktori programra jelentkezőtől esszéket kérnek az egyetemek, hol külön esszét az élet ágas-bogas jellemzőiről és külön a nagyívű szakmai tervekről, máskor e két tematikát ajánlott egymásba illeszteni.

Ha valaki a tanulmányait az első diplomáig névtelen kelet-európai intézményekben folytatta – például a leírhatatlan és kimondhatatlan nevű Eötvös Loránd Tudományegyetemen –, akkor hiába tanult aztán mondjuk a Humboldt és a Yale Egyetemeken, afféle izgalmas „poszt-szoci” csodabogárrá válik. Ez még mindig könnyen értelmezhető kategória, ám a pályázati esszé akkor igazán sikeres, ha benne azért nagynevű egyetemek is szerepelnek. Akkor a kockázat, hogy kelet-európai szélhámos jut az egyetem falai közé, már elhanyagolható, ám az érdekes kelet-európai színezet megmarad.

Problematikussá a kérdés akkor válik, ha a pályázó szakterülete teljesen nemzetközi: nem szerepel a doktori disszertáció címében sem politikai átalakulás, sem poszt-szocialista gazdasági transzformáció, sem összehasonlító elemzés. A rendszerváltáskor a pályázó tízéves volt, és bár emlékezik a szocialista emlékművön való önfeledt csúszkálásra, könnybe lábad a szeme kockásfülű nyúl láttán, a rendszerváltással kapcsolatos emlékeit is megírta az ÉS-be, ám körülbelül itt véget is ér varázsos poszt-szoci identitása. S az esszéi, tanulmányai is inkább az átalakulással és az azt követő idővel foglalkoznak: poszt-szoci vagyok, mit érdekelne engem a szoci maga.

A doktori disszertáció terve a Képi forradalom cí­met viseli, és arról szól, miképpen változtatja meg a képek intenzív jelenléte a kortárs kultúrát, vajon a digitális fényképezőgépek, kamerás mobiltelefonok, webkamerák és térfigyelő kamerák rapid terjedésére oda kell-e figyelnie a kultúra világát kutatónak. És ha igen, akkor a vizuális kultúra tudománya, mint vi­szonylag új tudományterület, hogyan találhatja meg helyét a művészettörténet, médiatudomány és kultú­ratudomány utáni időszakban. Ez is a poszt kérdésköre: beyond and after. Persze a politikai struktúrák megzuhanása, átrajzolódása és felrobbanása mindig szorosan összefonódott a vizuális praktikákkal; azaz a posz-szoci kutató talán erőteljesebben figyel politikum és vizualitás összefonódásának pillanataira, bár ez sem biztos.

A poszt-szoci kutató akkor lehet igazán eredményes, ha nem megélni akar poszt-szoci jellegéből, még ha éppen azt kutatja is. Ha kerüli, ellenzi és leküzdeni vágyik poszt-szociságát, hogy aztán néha, magányos esti pillanatokban a laptop előtt, New Yorkban eszébe jusson Szűrös Mátyás, Mazsola, Mansfeld Péter vagy az utolsó Kádár-beszéd.

P. S.: A poszt-szoci kutató egyik legtehetségesebb tanítványa most kapott magyar állampolgárságot, a család akkor jött Kínából Magyarországra, mikor a hallgató tízéves volt. A tanítvány szakdolgozatát a francia zavargásokról írja. Kína mint téma, mondja, fel sem merül. Két kutató, egy poszt-szoci és egy poszt-kínai beszélget, feledve posztságukat.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon