Skip to main content

Hozott anyagból

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A téli hónapok zordságába csak a kisajátítások hoztak némi derűt. Ám mielőtt az olvasó szeme előtt megjelenne a békésen zümmögő kisüzemekre, gyanútlanul zakatoló káeftékre és a hó alatt csírázó szántóföldekre rárontó ziháló karhatalmiak képe, sietek pontosítani: természetesen a művészeti kisajátításról beszélek. A legnagyobb figyelmet kiváltó efféle aktus minden bizonnyal a Kis Varsó páros Szántó Kovács János-szobrának kisajátítása volt, de mivel én Kis Varsó-ügyben igen elfogult vagyok (a KV felé), és a Somogyi-mű hollandiai kirándulása lassan bírósági szakaszba érkezik, inkább egy másik, kissé háttérbe szoruló ügyet szeretnék felidézni.

Az esetről a HVG online még „Több mázsás műalkotást loptak a Zichy kastélyból” címmel tudósít január 17-én. Miután röviden ismertetik Terebessy L. Föld állítását, mely szerint ismeretlen tettesek ellopták az Óbudai Múzeum kertjében álló, helyspecifikus kőkompozícióját, a Sóskúti Homokkőt, a cikk alján kapcsolódó linkekként további műkincslopások híreit kínálják fel az érdeklődő netezőnek. Két nappal később a Jogi Fórum weboldala már a tettest is ismerni véli: „A köveket Nagy Kristóf vitte el, aki szintén képzőművész. Kijelentette, nem egy műalkotást pakolt teherautóra, hanem csak néhány kődarabot, amiket annak idején kölcsönadott a szobrásznak.” Duchamp piszoárja és Nefertiti teste után újra szembesülnünk kell tehát a posztmodern művészet nagy kérdésével: kié a műalkotás? A szobrászé, aki a köveket sajátos, csak az ő számára feltáruló rendbe igazította? A kövek ajándékozójáé (szintén művész), aki a türelmi idő lejártával az appropriation (vagy inkább re-propriation) kissé erős gesztusával beállt az udvarra egy teherautóval, néhány markos legény segédletével felpakolta a műalkotást a platóra, és már ott sem volt, mielőtt a legszemfülesebb művészetteoretikus annyit mondott volna, fapapucs? Netán az Óbudai Önkormányzaté, akinek Terebessy a művet kéretlenül odaajándékozta? Tudjuk, a műalkotás értelmezés nélkül nem műalkotás, és az appropriation art e helyi ízektől zamatos változata is hamar rátalált önjelölt értelmezőjére.

Mondhatnám, mindenki olyan értelmezőt kap, amilyet érdemel, de tudjuk, hogy nem így van. Mert bár a Terebessy–Nagy-párharcot nehéz másként látni, mint viharnak a biliben, azt azért senki sem kívánta volna nekik, hogy művészetelméleti vitájuk egyetlen értelmezője, a Sóskúti Homokkő Arthur C. Dantója az Óbuda–Békásmegyeri önkormányzat legyen. Az önkormányzat honlapján sajtóközleményben tudatja, hogy „nem kíván állást foglalni és belekeveredni az élemedett [sic!] történetbe”, aztán állást foglal, és belekeveredik. Mivel hely hiányában nem áll módomban a nyilatkozatot teljes mélységében ismertetni, mindössze annyit tehetek, hogy felhívom a figyelmet e művészetontológiai-jogfilozófiai eszmefuttatásra és egyben píár-tettre, mely olyan szemléletes példákkal világítja meg a műalkotások nehezen megragadható státusát a létezők csipkefinom rendjében, mint például hogy „Terebessy azt állítja, hogy ő a kompozíciót az önkormányzatnak ajándékozta. Ez nem olyan egyszerű dolog. Ha én valakinek a biciklijét egyszerűen átfestem és egy harmadik személynek ajándékozom, attól a biciklinek nem válik jogos tulajdonosává a harmadik személy.” Nem tudhatjuk, hogy e titokzatos „én”, aki „egyszerűen átfesti” a bicikliket, a nyilatkozat megszövegezőjét, a józan paraszti ésszel megáldott önkormányzati testületet, netán egy notórius óbudai kerékpártolvajt jelöl-e, de ez nem is fontos, hiszen világos, hogy itt nem egy egyszeri eset értelmezéséről, hanem általánosabb, örökérvényű összefüggések felvázolásáról van szó.

Elválasztva immár nyers követ a térplasztikától, gyárilag lefújt biciklit a megfújás szándékából átfestettől, ideje, hogy levonjuk a tanulságokat. Az 1. számú tanulság arra az esetre, ha „én” ajándékot szeretnék adni valakinek, alighanem az, hogy közös lónak közmondásosan túros a háta. A 2. számú tanulság akkor adódik, ha „én” az önkormányzat alkalmazásában állok: eszerint ajándék lónak is lehet odvas a foga. De mindent összevetve a 3. és egyben legnagyobb tanulság mégiscsak az, hogy önkormányzatnak ne ajándékozzunk – se lovat, se több mázsás műalkotást. Vagy még egy grammosat se.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon