Skip to main content

Mint az okos lány a mesében

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Néptelen utcák a délutáni negyven fokban, üres boltok kirakatán törik meg a napfény, áll az idő, nincs levegő, mintha csak egy tudományos-fantasztikus film díszlete volna a város, ahol mindent elpusztított a gyilkos vírus. A hős (biológus, pap, esetleg családanya), akinek a nyakába szakadt a világ megmentésének feladata, tanácstalanul kóvályog, levegőt se nagyon mer venni, végtére neki életben kell maradnia. Aztán hirtelen mindenre fény derül, mert benyit egy kocsmába, ahol százak – nagyon is élők – merednek a kivetítőre. Vébé van. És a hősnek rá kell jönnie, hogy antihős, akinek legfeljebb magát kell megmentenie, leül hát, miután kiverekedett valamit a pultnál, és igyekszik elvegyülni.

Ami engem illet, a focihoz való viszonyom elvi kérdésekben opportunista (a legutóbb például abban a vitában adtam meg magam harc nélkül, hogy része-e a himnusz a meccsnek, és én mentem ki sörért), élvezet dolgában pedig szexista (csak a játékosok szépségét látom, a játéké hidegen hagy). Mit szépítsem, engem a foci nem érdekel. Ami nem jelenti, hogy ne szeretnék néha meccset nézni a társaság kedvéért, sőt hogy olykor ne ragadtatnám magam arra, hogy kommentáljam is az eseményeket. Amibe rendre bele is pirulok, mert valahogy stréberkedésnek érzem. De kinek stréberkedem? A mellettem ülőnek? A Foci Szellemének?

Mindenesetre én mintegy választom magamnak ezt a stréberkedést, a politikusok azonban stréberkedésre vannak ítélve. Pontosabban arra, hogy stréberkedésnek hasson a vébé iránti, nyakló nélkül hangoztatott érdeklődésük. Még akkor is, ha teszem azt, labdával a lábuk között születtek, és minden privát percüket a pályán vagy a pálya szélén töltik. Abban a minutumban, hogy ország-világ előtt viszik színre szenvedélyüket, menthetetlenül ripacs lesz belőlük. (A meccsről meccsre helikopterező Angela Merkellel mégis együtt érzek, női kancellárként valószínűleg kétszer reménytelenebb a helyzete.)

Az Innen föntről is nézem a vébét verseny fődíját az idén XVI. Benedek viszi el. Több sajtóorgánum is hírül adta, hogy „a német pápa magánlakosztályában, egy hetvenes évekből származó fekete-fehér készüléken nézi a mérkőzéseket”. A vébét néző pápa valósággal színpadra van állítva: „A készülék Róma egyik legszebb helyén áll: a pápai lakosztály tetőteraszán egy üvegezett szobában, barna faszekrényen.” Látjuk, amit látnunk kell: 2006-ot írunk, a plazma- és az LCD-tévék lélegzetelállító csatája a hosszabbítás hosszabbításánál tart, és akkor itt van ez a pápa, aki egy harmincéves fekete-fehér tévé előtt magasodik a világ fölé. Mennyivel komplexebb üzenetet fogalmaz meg ez a hír, mint az átlagpolitikus foci körüli lihegése. Feddés a fogyasztói társadalomnak, amolyan okos lányos bölcsesség, hogy haladok is a korral, meg nem is. Megengedem, de csak módjával. Egy egész szerep tragikomikus pátosza hatja át ezt a patikamérlegen kimért pr-ötletet, mert kocanézőként annyit azért én is sejtek, hogy 2006-ban hangyás fekete-fehér tévén követni a vébét, annak nagyjából annyi értelme van, mint a kor kényszerítő körülményeinek engedve szemet hunyni az óvszerhasználat felett – mondjuk évi négyszer és persze csak házastársak között.

Akkor már inkább legyen kocsma vagy fülledt otthon, cserepes trópusi növényekből ültessünk kiskertet, nézzük a pálmafa lombjai között a tévét, és rendezzünk gyűjtést a pápának.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon