Nyaranta Aranka

Nyomtatóbarát változat

Néptelen utcák a délutáni negyven fokban, üres boltok kirakatán törik meg a napfény, áll az idő, nincs levegő, mintha csak egy tudományos-fantasztikus film díszlete volna a város, ahol mindent elpusztított a gyilkos vírus. A hős (biológus, pap, esetleg családanya), akinek a nyakába szakadt a világ megmentésének feladata, tanácstalanul kóvályog, levegőt se nagyon mer venni, végtére neki életben kell maradnia. Aztán hirtelen mindenre fény derül, mert benyit egy kocsmába, ahol százak – nagyon is élők – merednek a kivetítőre. Vébé van. És a hősnek rá kell jönnie, hogy antihős, akinek legfeljebb magát kell megmentenie, leül hát, miután kiverekedett valamit a pultnál, és igyekszik elvegyülni.

Ami engem illet, a focihoz való viszonyom elvi kérdésekben opportunista (a legutóbb például abban a vitában adtam meg magam harc nélkül, hogy része-e a himnusz a meccsnek, és én mentem ki sörért), élvezet dolgában pedig szexista (csak a játékosok szépségét látom, a játéké hidegen hagy). Mit szépítsem, engem a foci nem érdekel. Ami nem jelenti, hogy ne szeretnék néha meccset nézni a társaság kedvéért, sőt hogy olykor ne ragadtatnám magam arra, hogy kommentáljam is az eseményeket. Amibe rendre bele is pirulok, mert valahogy stréberkedésnek érzem. De kinek stréberkedem? A mellettem ülőnek? A Foci Szellemének?

Mindenesetre én mintegy választom magamnak ezt a stréberkedést, a politikusok azonban stréberkedésre vannak ítélve. Pontosabban arra, hogy stréberkedésnek hasson a vébé iránti, nyakló nélkül hangoztatott érdeklődésük. Még akkor is, ha teszem azt, labdával a lábuk között születtek, és minden privát percüket a pályán vagy a pálya szélén töltik. Abban a minutumban, hogy ország-világ előtt viszik színre szenvedélyüket, menthetetlenül ripacs lesz belőlük. (A meccsről meccsre helikopterező Angela Merkellel mégis együtt érzek, női kancellárként valószínűleg kétszer reménytelenebb a helyzete.)

Az Innen föntről is nézem a vébét verseny fődíját az idén XVI. Benedek viszi el. Több sajtóorgánum is hírül adta, hogy „a német pápa magánlakosztályában, egy hetvenes évekből származó fekete-fehér készüléken nézi a mérkőzéseket”. A vébét néző pápa valósággal színpadra van állítva: „A készülék Róma egyik legszebb helyén áll: a pápai lakosztály tetőteraszán egy üvegezett szobában, barna faszekrényen.” Látjuk, amit látnunk kell: 2006-ot írunk, a plazma- és az LCD-tévék lélegzetelállító csatája a hosszabbítás hosszabbításánál tart, és akkor itt van ez a pápa, aki egy harmincéves fekete-fehér tévé előtt magasodik a világ fölé. Mennyivel komplexebb üzenetet fogalmaz meg ez a hír, mint az átlagpolitikus foci körüli lihegése. Feddés a fogyasztói társadalomnak, amolyan okos lányos bölcsesség, hogy haladok is a korral, meg nem is. Megengedem, de csak módjával. Egy egész szerep tragikomikus pátosza hatja át ezt a patikamérlegen kimért pr-ötletet, mert kocanézőként annyit azért én is sejtek, hogy 2006-ban hangyás fekete-fehér tévén követni a vébét, annak nagyjából annyi értelme van, mint a kor kényszerítő körülményeinek engedve szemet hunyni az óvszerhasználat felett – mondjuk évi négyszer és persze csak házastársak között.

Akkor már inkább legyen kocsma vagy fülledt otthon, cserepes trópusi növényekből ültessünk kiskertet, nézzük a pálmafa lombjai között a tévét, és rendezzünk gyűjtést a pápának.

• Kistotál

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges