Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

’56 emléke kísért


Azt, hogy az ország alapvető gazdasági és politikai válságban van, már korábban is tudtuk. Ami ennek a két napnak a legfőbb tanulsága volt, az az, hogy mennyire súlyos ez a válság. Emellett pedig az volt a másik bizonyosság, hogy a jelenlegi kormányt alkotó „szövetek” minősége jelzi, hogy ők képtelenek lesznek megbirkózni az előttünk álló feladatokkal.

A külső szemlélő számára megdöbbentő volt az ’56-os párhuzamok, remineszcenciák sora. Kezdve attól, hogy Gerő Ernő hajlíthatatlanságának, érthetetlenségének, a néptől való távolságának a képét idézte Horváth Balázs első napi, erőszakkal való fenyegetőzése. Majd amikor ezeket az eszközöket kivették a kezéből, délutánra már maga is elhitte, hogy ő soha nem is gondolt erőszakra.

De ugyancsak ’56-os emlékeket ébreszt, hogy a tüntetők a rendszerről beszéltek. Voltak, akik azt akarták, hogy itt valamiféle néptanács álljon fel, és söpörje el az egész politikai vezetést, politikusi társaságot – mindegy, hogy ellenzék vagy kormány. Remélem, hogy ez csupán elszigetelt csoportok gondolata volt, de jelzi, hogy merre haladt a politikai gondolkodás, hangulat.

De ’56 párhuzamaként megjelent újra a magányos parlamenti hős: akkor Bibó, most Göncz Árpád emberfeletti tisztessége. És mindenki láthatta a nép önzetlen segítőkészségének megjelenését is, a kiáradó becsületet. Annyi idő után újra láthattuk az önszerveződés erejét, azt a fantasztikus tudást, amit kézen-közön szedtek össze az emberek. A stratégiai ismereteket, valahonnan talán a katonaság idejéből. S az emberek újra élvezték, hogy önálló kommunikációs rendszert hozhattak létre a CB-rádiókon keresztül, egy alternatív kommunikációs rendszert, amivel megint éreztették, hogy „habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr”. (Haraszti Miklós)

Mindenre fel kell készülnünk

Néhány perce hallunk újból arról, hogy talán megszületett a megegyezés a jószolgálati bizottság előtt, ennek ellenére valódi megkönnyebbülésre semmi okunk sincs. Ha az utakon holnap megindul a forgalom, az csak egy problémát oldott meg, de a súlyosabb gond megmarad: ez a kormány képtelen normálisan kommunikálni a társadalommal, és semmi jel nem mutat arra, hogy ettől a megállapodástól képessé vált volna rá.

Ugyanakkor azt a gazdasági programot, a válságkezelést, amit ez a kormány még elveiben sem volt képes kidolgozni, valakinek meg kell valósítania. A mainál sokkal súlyosabb konfliktusok előtt áll az ország. Ugyanakkor nem lévén valódi szakszervezetek, érdekegyeztető fórumok, nehéz elképzelni, hogy ki és kivel fog tárgyalni a jövőben. Végre bele kell gondolni, hogy mit is jelent az, hogy ezekkel a konfliktusokkal egy elfogadott, hozzáértő, működőképes kormány nélkül kell szembenéznünk. (Bauer Tamás)

Románia felé


A konkrét eset, a blokád iszonyú károkat okozhat az országnak, mert esetleg minket is Lengyelországgal, Jugoszláviával és Bulgáriával fognak egy kalap alá venni, ahová még turistának sem érdemes utazni, nemhogy pénzt befektetni. Csakhogy ezért nem a taxisokat, hanem a kormányt terhelné a felelősség, hiszen a válságot az ő lépésük robbantotta ki, az ő hajthatatlanságuk mérgesítette el. Éppen ezért már tegnap meg kellett volna egyezniük a taxisokkal, hogy gyorsan és véglegesen megoldódjon a kérdés. Ehelyett azonban csak az idő múlt, a dolog már rég nem a taxisok ügye csupán, egyre újabb és újabb sérelmek rakódnak rá, amit mind nehezebb kezelni, s végül az egész kásahegy végleg átrághatatlan lesz.

A legnagyobb gond az, hogy már ma sem lehet a taxisok egy részével tárgyalni, hogy holnap újabb „taxisok” lehetnek, és lesznek olyanok, akikkel újra nem lehet már megállapodást kötni. Ugyanis ma csak pártok vannak, és hiányoznak a nem politikai szervezetek.

A tavaszi választások a kormánynak már nem adnak elegendő legitimitást a szükséges gazdasági megszorító intézkedések megtételéhez. Nem csupán a jelenlegi kormánynak nem adnak, hanem már egyetlen pártnak sem. A jelenlegi kormány tevékenységével elérte, hogy a lakosság előtt a politikai legitimitása, a demokratikus intézményrendszerek hitelessége kérdőjeleződött meg, így a válságkezelés lehetősége kezd elveszni.

Most mindenképp egy új, más kormányra van szükség, de nem is ez a kulcskérdés. A kormány mellett össze kell szedni mindazokat, akik KONFLIKTUSKÉPESSÉGGEL rendelkeznek, és egy olyan tárgyalássorozatot kell kezdeményezni, ami nem csupán a benzinnel, hanem minden lényeges kérdéssel foglalkozik. Az kell, hogy át lehessen látni, az elkerülhetetlen intézkedéseknek milyen csoportokra miféle hatása lehet.

Csakhogy kik tárgyaljanak? A régi hivatalos szakszervezetek ugyan nagyok, de nincs hitelük. Az újak pedig gyengék, mert még kicsik. A pártoknak és az érdekcsoportoknak kell végre asztalhoz ülni, így talán pótolható a politikai szféra hiányzó legitimitása. A jelenlegi kormányban akkora a kevélység, a vakság, az önhit, ami elképzelhetetlenné teszi, hogy ők képesek lennének kezelni a válságot.

Ez a kormány pedig bölcsen tenné, ha alapvető személycseréket hajtana végre. A kormányfővel és a kulcsemberekkel szemben már olyan mély az elégedetlenség és a bizalmatlanság, hogy elkerülhetetlen a távozásuk. Helyettük szakértő miniszterek kellenének, lehetőleg egy olyan személy által vezetve, kinevezve, aki bírja a társadalom bizalmát, akivel nagy az esély, hogy nagyon sok csoportot képes bevonni az egyeztetésekbe.

Talán a köztársasági elnök személye lehetne a garancia, és rajta keresztül kevésbé neves, de jó szakembereket is el lehetne fogadtatni a lakossággal és a parlamenti pártokkal is. (Ez mindenképp szerencsésebb lenne, mint a hatpárti koalíció, mert abban egy-egy párt mindig úgy erezné, hogy ő a vesztes, ezért mindig lenne, aki ki akarna szállni belőle.)

Ha ez a kormány marad, ha állandósulnak a zavargások, az országnak nem lesz esélye a kitörésre. Együtt fogunk menetelni Jugoszláviával és Romániával.

• Különszám