Csáky Marianne

Nyomtatóbarát változat

„Tehetek én
róla, hogy érdekel a test
és hogy a hús
úgy érzi szépségeteket,
mint a halál
vagy az istenek közelét?”
(Szabó Lőrinc:





Szeretők)

Költői kérdésre egy legkevésbé sem költői válasz: a látszat ellenére engem a test önmagában egyáltalán nem érdekel, vagyis elsősorban nem a test érdekel. Arról nem is beszélve, hogy a testről nekem egészen biztosan nem a szépség és az istenek jutnának eszembe. Ad absurdum, engem az emberi lélek és az emberi kapcsolatok „finom rezdülései” érdekelnek, amelyek lecsupaszítva és olykor brutális őszinteséggel mutatkoznak meg testi – nemi, szexuális és érzéki – tevékenységeinkben. Ez az, amiért a testiség, egészen konkrétan a nemi aktusok vizuális ábrázolásai megjelennek a munkáimban.

Egyik legmegrázóbb olvasmányom a férfi-női kapcsolatok lehetséges poklairól Szabó Lőrincnek és feleségének naplója és levelezése volt, amelyben a férfi stilizáló, a történéseket elkenni akaró és a nő önmarcangolóan és durván őszinte levelei és naplórészletei váltják egymást. Életem súlyos mélypontján olvastam őket, távol az otthonomtól, egy brooklyni lakás magányában, a házigazdám könyvespolcáról leemelve a könyveket. Szinte elviselhetetlen fájdalommal ütött meg a gúzsba kötöttség érzése, hogy bár 60 évvel később születtünk, mint ők, mégis ugyanabba a kalickába vagyunk bezárva még mindig, 1999-ben, Magyarországon. Egyrészt persze azért, mert bizonyos dolgok nem változnak („a szerelem örök”?). Másrészt azért, mert ami a férfi-női kapcsolat társadalmi modelljében változott a világ más részein – nem a felszínen, hanem mélyen az érzelmek és érzékek beidegződésében, ami a kisgyermekkori nevelődés időszakában dől el –, nos, ez a változás, mondjuk úgy, „társadalmi változás”, az ide, Magyarországra, bizony, még vajmi kevéssé „gyűrűzött be”. A fenti Szabó Lőrinc-idézet modernista pátosszal átitatott szavai, mint „test”, „hús”, „szépség”, „istenek”, „halál”, a vers kontextusából kiszakítva, a világnak pontosan azt a fajta nyomasztó rendjét idézik meg számomra, amelyet már gyerekkorom óta fojtogatónak éreztem, amikor saját női érzelmi, érzéki és egyáltalán, életlehetőségeimről gondolkodtam. Ez a rend egy olyan szerepkörbe lökött volna, és bizonyos értelemben lökött is be, amelyben nem tudtam rendesen mozogni. Mint valami torz páncéling, minden mozdulatomra fölsértette a bőrömet.

Az én eddigi életem, igazán nem dicsekvésből mondom, olyan, mint egy állatorvosi ló, mint egy feminista állatorvosi ló. Tanítani lehetne belőle a férfi és női szerep változásaiból származó összes konfliktust, azok lélegzetelállító romboló erejével együtt (itt hangsúlyoznom kell, hogy ezen szempontot nem tartom kizárólagos magyarázó értékűnek az emberi kapcsolatokban, csupán egy lehetséges aspektusnak). Jóllehet én eme konfliktusok jó részét akkor éltem át, amikor még azt sem tudtam, hogy máshol létezik egy olyan dolog, hogy feminizmus. Mulatságos visszaidézni, hogy akkoriban a nőiségemben és a férfiakkal való kapcsolataimban átélt feszültségeimre, elégedetlenségeimre olyan szerzőknél akartam gyógyírt találni, mint Platón és Freud, mondanom sem kell, nem sok sikerrel.

42 éves vagyok, és nagyon szeretnék még, ha állatorvosi lóságom eseményei ezt még fizikailag és lelkileg egyáltalán lehetővé teszik, egy kisbabát, egy kisfiút. Merő önzésből, kapaszkodó reménykedésből és idealizmusból, hogy sikerülhet… mi is? Az, amire Virginia Woolf is vágyott úgy 70 évvel ezelőtt – hogy sikerülhet olyan értékeket tanítanom neki, hogy ő majd ne rokkanjon bele saját érzelmeibe és vágyaiba, és képes legyen mindkét nem érzékenységével figyelni a világot, a társát és önmagát.

• Kultúra