Skip to main content

Most jó lenni kínainak…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Harminc év fölötti, kicsi, kövér nő Ylan. Bár ferde szemmel nézi a világot, nem tipikus kínai alkat. Valami mégis van benne, ami messziről jelzi az ázsiait: talán a furcsa, szinte ráfestett örökmosoly. Egyenes tartással ül, szemhéját félig mopszliszemére ereszti, s csak annyira bízik meg bennem, amennyire egy barátságos idegenben bízhat…

– Több, mint két éve jöttem Kínából Románián át. Korábban sosem jártam külföldön, nem is lehetett. Kína egy nagyvárosában éltem, szüleim és húgaim vannak. Férjemtől néhány éve elváltam. Igen, volt lakásom, az átlaghoz képest nagyon jól kerestem – persze csak 1988 óta volt ez így. Fotózással, dizájnnal, reklámmal foglalkoztam, havi tízezer yüant is megkerestem – ez mintegy 1500 dollárnak megfelelő összeg. Kínában amúgy is minden olcsó, a lakás rezsije 2-3 dollár havonta, gondolhatod, hogy nem hiányzott semmi, ami pénzért kapható.

’89 júniusában nem csináltam semmit, csak éppen kivirultam a szabadnak hitt levegőn. Voltak barátaim a Tienanmen téren – most Japánban, Hongkongban, Amerikában vannak. Volt rokonuk vagy ismerősük, ezért kaphattak oda vízumot. Örültek, hogy mehettek, a hatóságok örültek, hogy mentek. Nekem nem volt külföldi rokonom. Nem fenyegetett hátrány, de azóta úgy éreztem, hogy nem tudok ott maradni. Nem szeretem én ’89 óta a politikát… Egy darabig még kínlódtam, de úgy éreztem, megfulladok abban a légkörben, ami ’89 után Kínában volt.

Abban az időben Magyarországra lehetett jönni egyedül, vízum nélkül. Ami pénzem volt, átváltottam dollárra – megvan erre a megfelelő, biztos hely és ember –, majd elindultam. Magyarul már itt tanultam meg könyvből és emberektől. Van egy magyar barátnőm, öreglánynak mondják, ugye, akinek nincs férje? Itt ismerkedtem meg vele, egy sörbárban, ’90 decemberében. Ő szokott nekem segíteni.

Nem anyagi okokból jöttem el, de politikai menedékjogot nem kértem. Nem is célszerű, mert hátrány érheti otthon a családomat. Az nem probléma a hatóságoknak, hogy itt vagyok, mondhatjuk úgy, hogy üzletileg.

Sokáig abból éltem, hogy tanítottam, tolmácsoltam. Most van egy kis üzletem, de nem nagyon megy. Itt nincs annyi pénzem, mint otthon volt, de azért megélek. Selymet akarok árulni, de nem tucatárut. Kínai újévre hazamegyek – most először –, és hozok be árut.

Az étterem, az jó üzlet, de ahhoz nagyobb tőke kell. Van egy kínai barátom, neki étterme van, jól megy neki. Lehet, hogy komoly köztünk a dolog, és házasság lesz a vége.

Nem, még nem bántottak a skinheadek. Nem félek, már több mint két éve itt vagyok, de nem bántott senki sem, jó itt nekem. De azért ha Kínában megfordulna a politika, visszamennék.

Igen, rossz dolgok is történnek azért. Idén májusban egy barátomat este 10-kor a Deák téren a metróban igazoltatta két rendőr, megmotozták. Az iratai rendben voltak. Hatezer forint volt nála, azt oda kellett adnia. Nem, nem büntetés, csak úgy. Olyan sokszor van, és természetes is, hogy ha nincs rendben a papír, vagy engedély nélkül árul valaki az utcán, akkor pénzt ad a rendőrnek, és akkor elengedik, de ez nem olyan volt. Egyszerűen elvették a pénzt. Persze, hogy nem tiltakozott. Kínában sok mindent nem szabad, például nem lehet második munkahely sem, meg az utcán sem szabad árulni, de ott is meg lehet kenni a rendőrt – igaz, hogy ott azért a büntetést is ki kell fizetni. Ha van pénzed, semmi probléma.

Vannak itt rossz kínaiak is. Van, aki több év börtön után úgy kapott útlevelet, hogy sok pénzt fizetett érte – most itt van. Hallottam én is a leszámolásokról, nem ismertem őket. Egyről tudok, volt itt egy nagyon rossz lány. Együtt élt egy kínai fiúval, akinek nagyon sok pénze volt. Amikor elhagyta a fiút, elvitte annak a pénzét, 30 ezer dollárt. Ez után a lány ment el a rendőrségre bepanaszolni, hogy a fiú megerőszakolta. A rendőrök elvitték a fiút, nem tudom, börtönben van-e vagy táborban, de hallottam, hogy többször kísérelt már meg öngyilkosságot. A lány meg visszament a pénzzel Kínába.

Most jó lenni kínainak Magyarországon, mert már nem vagyunk sokan. A többiek vagy visszamentek, vagy elmentek Romániába, Jugoszláviába vagy Cseh–Szlovákiába. Talán 1-2 ezer van most itt. Utánpótlás nem várható, mert közben bevezették a vízumkényszert, és nagyon nehéz hozzájutni. De ha volt is valakinek pénze, hogy a vízumot megszerezze, az sem biztosíték. Mostanában történt, hogy hat kínai ember jött repülővel Magyarországra, megvolt a drága pénzért vett jegyük oda-vissza, papírok, vízum rendben, de csak kettőt engedtek be közülük. Négyet 2-3 napig itt tartottak, majd visszaküldték őket Kínába repülővel. A barátom öccse is köztük volt, onnan tudom.

Indokolás nem volt. Nem, nem tudom, miért küldték őket vissza. Követséghez nem fordulhattak, mert pénteken jön a repülő, mire kiderült, hogy nem léphetnek be, már nem volt munkaidő. Vasárnap megy vissza a gép, arra tették fel őket. Nem volt mit tenni, menniük kellett vissza.

Ennyi már Ylannak is sok volt. Megretten a saját őszinteségétől, biztosít róla, hogy azért nagyon jó itt lenni, és ne írjak semmit arról, amit a nagykövetségről mondott. Nem írok. Hadd legyen még egy darabig jó neki Magyarországon.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon