Skip to main content

[Olvasói levél és szerkesztőségi válasz]

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Zádori Zsolt: Szolgák és szolgálók Ipolytölgyesen (Beszélő, 1994. május 26.)


Tisztelt Főszerkesztő Úr!

A Beszélő 1994. június 30-i számában közzétette levelemet, amelyet az 1994. május 26-i számukban megjelent cikkükre írtam. Egyáltalán nem okozott meglepetést, hogy levelemet nem az eredeti formájában közölték, hanem engedélyem nélkül maradtak ki egyes részek belőle, a pontatlan és hamis információk közlése mellett a cikk írójánál – Zádori Úrnál – úgy látszik ez teljesen természetes (a hibákat gondolom a gépírónőtől a tördelőig bárkire rá lehet majd fogni). Örülök viszont a Visszabeszélő stílusban írt válaszának, mivel ez már nemcsak felületességének, hanem tudatlanságának is újabb bizonyítéka. Mint írja: „Mindig öröm, ha egy a lapunkban megjelent cikkhez valamiféle reflexió, pontosítás, cáfolat, kritika – érkezik.”

Hogy öröme teljes legyen, újból ragaszkodom levelem közzétételéhez, az olvasók érdekében, akik a valós tényekre kíváncsiak. Levelem közzétételénél kimaradtak a következő részek:

1. „Számomra ez annál is fájóbb, mivel emigrációból tértem vissza Magyarországra, hogy szerény képességeim szerint tapasztalataimmal segítsek a demokratikus átalakulás nehézségeit leküzdeni. A Beszélő akkoriban sokat jelentett a külföldön élő magyarság számára.”

Akkoriban sokat jelentett. Tisztes szándékát most már kezdem megkérdőjelezni. Sok szülő összefüggéseket vél felfedezni, hogy riportjuk a választások első fordulójának eredményei ismeretében jelent meg.

2. Gondolom, nem véletlen, hogy kimaradt a „8 felekezeti hasonló kategóriájú intézmény működik” – miután Zádori Úr azt állítja: ez az egyetlen ilyen. Bár mint válaszában írja: „Mégis úgy gondolom, hogy rendkívül speciális a gondozotti körük – a gyógypedagógiai iskolahálózatból kirekedt, súlyosan fogyatékos gyermekekkel foglalkoznak” – amit Zádori Úr gondol és a valóság között újból nincsen semmiféle összefüggés – ez az összes egészségügyi gyermekotthonra vonatkozik, nemcsak ránk. (A gyengébbek kedvéért 38 van belőlük Magyarországon.)

Zádori Úr válaszát szintén nem fogom írásban fejtegetni, ez jogi és etikai probléma, a kiszolgáltatottság pozíciójából nincs is értelme, amennyiben ilyen a Beszélő által reprezentált sajtóetika. Szeretném viszont felhívni a figyelmet arra, hogy Zádori Úr időben és térben nem jól orientált. (Egy páciensnél például, ha minden más rendben is van, ilyen tüneteknél komoly bajra, „zavarra” lehet következtetni, ami néha hosszadalmas kivizsgálást igényel. Mint írja: „Erre egyébként – nem kis büszkeséggel – a május 14-i találkozásunkkor…”

Zádori Úr május 14-én – szombaton – nem találkozhatott sem az intézetvezető főnővérrel, sem velem, és az intézetben sem járt. (Igaz, ennek megfelelt a „képzelt” riport is, mivel másról szólt, mint amiről beszéltünk.) Mivel Zádori Úr nem páciens, hanem újságíró, így – mivel mindegy neki, hogy mikor hol volt, és kivel beszélt, hogy lehetne számára fontos az, hogy objektívan és az igazságot írja le.

A sajnálatos viszont az, hogy ez a Beszélőnek is mindegy, azon sem csodálkoznék, ha Zádori Urat „érdemei elismeréseként” főszerkesztővé neveznék ki. És mivel elnézést nem tudnak kérni a hamis és félrevezető információkért – legalább az olvasóktól –, melyeket olyan nekihevülten szeretnek közreadni, ajánlanám, hogy hetilapjukat, a Beszélőt, kereszteljék át Mellébeszélőnek, és így a jövőben nem lesznek jogi konfliktusaik, nem szólva arról, hogy hangnemben és stílusban a Visszabeszélő rovat oda jobban beillene.

Üdvözlettel:

Dr. Jakubovich Zoltán orvosigazgató



Tisztelt Igazgató Úr!

Mindig készséggel adunk helyet az esetleges tárgyi tévedésekkel, pontatlanságokkal kapcsolatos helyreigazításoknak. Az Önével is ezt tettük.

A terhünkre róható pontatlanságokhoz képest azonban indulatait kicsit túlméretezettnek érezzük. Noha mostani viszontválasza elsősorban ezeket az indulatokat közvetíti, azt szó szerint közöljük, és ezzel az ügyet a magunk részéről lezártnak tekintjük.

Tisztelettel:

F. Havas Gábor főszerkesztő






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon