Skip to main content

Pénz beszél…?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Románia


Amikor a román kormány megvonta az állami szubvenciót a kereskedelemtől, a gyógyszeripartól, az energetikai szektortól, mindenki belátta, hogy enélkül a – nemzetközi pénzintézetek sürgetésére hozott – drasztikus intézkedés nélkül piacgazdaságról szó sem lehet. Végrehajtásának módját azonban már sokan és joggal kérdőjelezik meg.

Vacariou miniszterelnök öncélú gazdaságpolitikája ugyanis hemzseg az ellentmondásoktól. A fő baj az, hogy a szubvenciók megvonása nem teljes – a veszteséges ipari mamutokat a továbbiakban is támogatni óhajtják. Azokról a gyáróriásokról van szó, melyeket – bőséges nyugati támogatásokból – leginkább arra a célra létesítettek, hogy a lakosság óriási tömegeit az ország egyik tartományából a másikba telepíthessék, ily módon változtatva meg az etnikai arányokat.

1933 vagy 1993?

A Romania Libera című ellenzéki napilap adatai szerint az ország életszínvonala még a két világháború közti gazdasági világválság katasztrófaévéhez, 1933-hoz viszonyítva is csökkent.

A kormány azt ígérte, hogy a május eleji áremeléseket teljes egészében kompenzálni fogja. A kompenzációkat azonban olyan fogyasztói „átlagok”-ra alapozza, melyek nem csupán az 1933-as szinthez, hanem az 1992-es szinthez viszonyítva is további csökkenést jelentenének. A „kompenzálandó” átlag kenyérből például 1,3 kg-mal, zöldségből 2,3 kg-mal kisebb az 1992-es év átlagánál.

Egy kétszoba-konyhás, kertes házban élő nyugdíjas házaspár – kompenzációval 32 500 lejre növekedett – nyugdíjából a fűtés, a villany, a butángáz, a kenyér, a tej elvisz 30 500-at. A fennmaradó 2000-ből kell a többi költséget fedezni. Egy kg hús ára azonban 3000 lej, a gyógyszerekről nem is beszélve, melyek ára, főként a külföldieké, szintén többezres nagyságrendű.

Az energiahordozók árainak emelkedése a nemzetgazdaság minden ágát érinti. A Pénzügyminisztérium 25-30 százalékos átlagos áremelkedéseket jósolt, a vasúti köz- és áruszállítás tarifái azonban máris 60 százalékkal, a közúti szállításéi 100 százalékkal növekedtek.

Az árak emelkedése nagyobbrészt nem a reális gazdasági szükségletek kielégítésére, hanem a gazdaság diszfunkcióinak elfedésére szolgál. Nemrég például – úgymond saját kérésére – felmentették az áramszolgáltatást monopolizáló RENEL mamutvállalat igazgatóját, mert „az energia árát túlságosan fölpumpálta”, s ezzel a nemzetgazdaságban láncreakciószerű fizetésképtelenséget (általánosult sorban állást) idézett elő. Az igazgató szerint a vállalat árai azért „duzzadtak”, mert a kimerült államháztartás helyett a vállalatnak kell finanszíroznia a cernavodai atomerőmű beruházási és előkészítési költségeinek jelentős részét is.

Harmadik út nincs

A Vacaroiu-féle liberalizálásból az állami szektor nyerhet csupán, a magánszektor súlyosan károsodhat. A külföldi pénzügyi intézmények (FMI, BERD) nem alaptalanul aggódnak a Vacaroiu-reform következményei miatt. Vacaroiu elődje, Stolojan, hivatalnok volt: hasonló intézkedéseket ő is hozott – bejelentéseit azonban arrogancia, mentegetőzés, ígérgetések nélkül adagolta. Vacaroiu miniszterelnök azonban kishivatalnok. Mentalitása a ’89 előtti könyvelő mentalitása. A lakosságot annak nézi, ami 1989 előtt volt: gazdasági-politikai kultúra nélküli, manipulálható – és mindenkor hiszékeny és engedelmes –, arc nélküli tömegnek. Azt bizonygatja, hogy bár az áremelés körülbelül nyolcszoros, a nyugdíjak és fizetések indexálása azonban az átlagfizetések alig egyharmadát teszi majd ki, az életszínvonal nemhogy csökkenne, hanem három százalékkal még növekedni is fog!

Ő csak tudja, hisz „tudományosan” kiszámította. Minden harmadik mondatában emlékezteti a lakosságot arra, hogy ő „specialista”: bonyolult kimutatásaiban sosem szerepel az „egy főre, egy családra eső” kifejezés. Annál gyakoribb a 2,5 család, 3,8 gyerekkel.

Az ellenzék nehéz helyzetbe került: amennyiben a szakszervezetek oldalára áll, és tiltakozik a szubvenciók megvonása miatt, reformellenes, populista színben tűnhet fel. A szakszervezeti vezetők becsületesebbje ugyanezzel a dilemmával szembesül. A munkások egy része apatikus, a többi háborog az áremelések ellen, a gazdaságpolitika elméleti oldala azonban vajmi kevéssé érdekli őket. Tudatosan avagy kevésbé tudatosan reformellenesek tehát. A populista propaganda – jó érzékkel – éppen ezt a réteget célozta meg.

A román politikai élet egyik pikantériája, hogy a jobboldali pártok ezúttal támogatták a szakszervezeti megmozdulásokat, az ún. szociáldemokraták pedig támadták, a hírhedt Nagy-Románia Párt (PRM) pedig egyszerűen lenemzetárulózta őket. Amit természetesen nem tett meg a bányászszakszervezetekkel a bukaresti bányászorgiák után.

Az általános sztrájkkal fenyegetőző szakszervezeteknek végül sikerült a kormánnyal 30 000 lejes garantált minimálbérben és 70 000 lejes – átlagbérre számolt – béralapban kiegyezni. Ez a kiegyezés azonban a szakszervezeteket gyakorlatilag feloldhatatlan dilemma elé állította: a követelt átlagbért a legtöbb helyen csak elbocsátásokkal lehet biztosítani. Harmadik út nincs…

Fő a hűség

Ilyen háttér előtt zajlott a nyár elején a költségvetési vita a parlamentben. A kormánypárt (FDSN) monolitegységére vall, hogy a két legszegényebb minisztérium – az egészségügyi, illetve az ifjúsági és sportminisztérium – nem kért nagyobb támogatást, elvégre a párt érdeke a takarékoskodás. A hadsereg költségvetése is szerény, ám növelését épp a kormánypárt szavazta le. Különösen a Nagy-Románia Párt magatartása keltett figyelmet: legkevesebb kétnaponta bejelenti, hogy veszélyben Erdély, Romániára minden oldalról vérszomjas fenevadak lesnek, ennek ellenére a PRM is a hadsereg büdzséjének a bővítése ellen szavazott.

A legnagyobb vihart az a törvénytervezet kavarta, amely hármas hatalmat biztosítana a kormánynak: a Pénzügyminisztérium egyszerre, egy jogi személyben lesz hitelező, bírósági instancia és végrehajtó. Frunda György RMDSZ-képviselő élesen tiltakozott az államot ily teljhatalommal felruházó cikkely ellen. Meg is kapta a magáét Mircea Ciumara parasztpárti képviselőtől, aki ugyan szintén az ellenzéki padsorban ül (sőt igen nagy szaktekintélynek örvendő közgazdász), mégis a törvény mellett foglalt állást: „Számomra az állam megmaradása a legfontosabb – mondta. – Frunda úr támogassa csak azt az államot, amelyiket akarja, én a román államot támogatom.” Majd következett a döntő érv: „Most mindenekelőtt a Románia iránti hűség számít.”

(Sepsiszentgyörgy–Kolozsvár)




































Kapcsolódó cikkek

Megjelent: Beszélő hetilap, 28. szám, Évfolyam 5, Szám 29


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon