Bikácsy Gergely

Nyomtatóbarát változat

Egy félsiker (Idő van) és egy riasztó művészi kudarc (Melodráma) után Gothár Péter remekművet alkotott. Ez lett a legutóbbi Magyar Filmszemle legnagyobb eseménye, és talán értelmet is ez adott neki.

Ha Gothár alkotását magasan „verseny feletti” (hors concours) minőségben látjuk (magam legalább képtelen vagyok másképp látni), a szemle legszínvonalasabb és legrokonszenvesebb darabjának az elsőfilmes Pacskovszki József Esti Kornél csodálatos utazása bizonyult. Majdnem hibátlan ízlés, alig megbicsakló (még mutáló) hang; érzés és értelem; a történetet és Kosztolányi világát láthatóan „belülről” átélő, a jó és a kiváló minőség határán mozgó színészi játék jellemzi.

Kosztolányi már jó néhány értékes adaptációra adott alkalmat. Fábri Zoltán film-Jákobként harcolt a hetedik művészet könyörtelen angyalával az Édes Anna rendezésekor. Ranódy két halkan ízléses feldolgozása, a Pacsirta és az Aranysárkány, ha nem is zaklató remekmű, de mindkettő megbízható, érett alkotás: a hatvanas évek magyar filmművészetének lakhatóan magas színvonalát  példázza. Kosztolányiban – minden olvasója érzi – több stílus, több világ bujkál, Nap, Hold s főleg futó felhők kergetőznek könyveiben játékos fegyelemmel. Esti Kornél különösen megfoghatatlan és beskatulyázhatatlan, emelt fővel vagy szamárfülvigyorral lóg meg az esztétai besorolás elől. Fábri az expresszionista, „víziósan vonagló” drámaiságot, Ranódy a lomha-lassú magyar táj és a hamar elhamvadó szépségek nemesen realista temperafestészetét ragadta meg a Kosztolányi-univerzumban.

Negyedszázaddal később Pacskovszkinak elsőfilmeshez méltó diákos humorérzéke van, jó hajlama a játékossághoz. Kicsit még illusztrál, kicsit „teljesíteni akar”, mint valami kedves és lobogó hajú maturandus, a kamasz Esti Kornélt érezhetően jobban érti és látja, mint az élet s a halál titkait is elleső középkorú írót (akit ma egyetlen magyar színész, Máté Gábor tud hitelesen megeleveníteni: ironikusan, s ha kell, ünnepi csendet teremtve). Néhány jelenet, néhány hangulat, néhány villanás, főként a film első felében Huszárik Szindbádját is felidézte szépre és megismételhetetlenre sóvárgó filmemlékezetemben. Az Esti Kornél csodálatos utazása csipetnyit iskolásabb (valamely gonoszkodó kritikus még azt mondaná: „eminens”), csipetnyit óvatosabb, mint lehetne, de egy valódi és rokonszenves tehetség bemutatkozása. Nem győzök csodálkozni, hogy a zsűri megfeledkezett „a legjobb első film” titulussal jutalmazni.

Bodor Ádámnak A részleg volt második írása, melyet olvastam. (Az elsőt még Fábri Zoltán Plusz-mínusz egy nap című adaptációja idején). A részleget hosszú évekkel ezelőtt egy antikváriumban olvastam először, a polcnak dőlve, álltomban. A könyvet megvettem ugyan, de nem volt türelmem hazáig vagy akár a villamosig várni az olvasásával.

Mondhatnám úgy is: Weisz Gizellát és történetét én már rég ismertem, ismerni véltem. Mint valami fájdalmasan személyes ismerőst. Talán meg is feledkeztem róla, honnan ismerem, csak élt bennem, mint életem más fájó vagy örömteli emlékei. Moziban ritkán tapasztaltam hasonló érzést, mint most, Gothár filmjét nézve. Mert kísérteties, megrázó élmény, amikor egy belső kép kivetül, önmagunkon kívülre kerül, „objektivizálódik”; amikor egy árnyalak (álomalak, fikciós lény) életre elevenül, és hús-vér emberré válik. Egyszerre csak szembenéz velünk a vászonról. Testet öltött, „képtestet”, és szembe kell vele nézni: Weisz Gizellával, a történetével és a sorsával.

Nyikita Mihalkov elrontott és kellemkedő filmjének (Csalóka napfény) végén az NKVD verőlegényei véresre verik a délceg katona-hőst. Ártatlan kislánya fut szőkén a mezőn. Óriás Sztálin-képet emel föl hatalmas léggömb az ég firmamentumára. Szerelem és terror. Kínzókamrák árnya. „A zsarnokság dőzsölt é-és ülte torá-á-á…t” Cannes-i nagydíj.

Bodor Ádám novellájában nincs zsarnok, és nincs diktátor, s ha van, a pokolban lakozik: arctalan, névtelen, személytelen és halott, mint a világ, melyet megfagyasztott, halott, mint minden eszme, s halott, mint minden eszme vezére és közkatonája. Eggyé vált világával és teremtményeivel, hisz azok sem élnek.

Gothár Péter régóta tervezi ennek a novellának a mozgóképi megelevenítését. Talán isteni kegyelem, hogy éveket kellett rá várnia. Talán félsikerek és egy zavarosan túlírt, túlcifrázott, nagyot akaró, siralmas kudarc tanulsága vagy immunreakciója is kellett ehhez az alig látott művészi tisztasághoz, fegyelemhez, keménységhez, csendhez, mely A részleg minden képsorából, minden képkivágatából sugárzik.

Bodor Ádám egyszerű bővített mondatokkal írja meg Weisz Gizella történetét. A zsarnokság, az embertelen lét abszurduma az, hogy minden természetesnek látszik. Egy vállalati háziünnepségen részlegvezetővé nevezik ki Weisz Gizellát. „Vállalati terepjáró” várja, az viszi majd a telephelyre. A prózanyelv csodája, ha a hátunk borsózni kezd erre a szóösszetételre, hogy „vállalati terepjáró”. Weisz Gizella bátrabb, mint az olvasó. Készülődik a hosszú útra. Találomra tárcsáz egy nem válaszoló telefonszámot. Aztán barna halinacsizmát húz. Amikor egy „kalapos férfit” pillant meg a sofőr mellett, csak ennyit mond. „Aha.”

Bodor Ádám az „abszolút mínuszpontra” fagyasztott élővilág lakóiról beszél.

Kicsit a Stalker-beli út ez a Zónához. Roncstelepeken, roncstájon, szürreális, épp mert „létező”, kitalálhatatlanul rút monstrumok egy összeroppant, kopogó világban.

Bizonyos elmélet szerint Isten nem elhagyta a világot, hanem felrobbantotta magát, s szerterepülő holt istendarabkákból áll a világunk. A Stalker ilyen metafizikus, transzcendens.

Bodor és Gothár pontos értelmezése nem transzcendens, nem metafizikus, hanem emberléptékű. Itt mindenki része lett, „belőled bűzlik, árad, magad is zsarnokság vagy”. De nem gonoszok, rosszak, nem hóhérok, nem gazemberek. Ők kellenek persze az ember alatti társadalom megteremtéséhez, mint ahogy világmegváltó eszme-utópiák is kellenek, de itt a hegyek tetején vagy a puszták közepén, vagy mindenütt, ahova Weisz Gizella elkerülhet, nem a gonoszokról szól a történet, mert nem az ő létezésük a fontos.

Valami természetes szolidaritásféle bujkál bennük, talán a közönyös tájban, a roncsokban, a nagy hótömegben is. Közel a világvégi telephelyhez, a hegyi gyár kantinjában narancslikőrrel kínálják az új részlegvezetőt, aki franciaországi ösztöndíjáért érdemelte ki ezt a megtiszteltetést. „Ízlik a narancsos, vagy inkább köményest kívánt volna?” „Nehezen tudnék a narancsos és a köményes között választani. Egyiket sem szeretem, így hát kicsit bizonytalan vagyok” – mondja Weisz Gizella.

A berlini filmfesztiválra válogató Schlegel filmkritikus és szervező (annak idején a nyugat-berlini kommunisták nagy műveltségű kulturális szakembere) zavart mosollyal magyarázza, hogy A részleg ugyan kitűnő alkotás, de „nem fesztiválfilm”. Ehhez sok kommentár nem kell. Ahhoz azonban kell, hogy A részleg román színészei mellbevágóan, szembeszökően és kápráztatóan jók kicsi, de tonnás súlyú szerepeikben. Ijesztő és mégis barátságos hangulatot sugároz tört magyarságuk. Szarvas József, a már régóta a „részlegbe” száműzött férfi szerepében olyan jó és erős jelenlétű, hogy csak őt látva nehezen hinnénk el ama lehangoló tényt, hogy nem minden magyar színész ilyen erős és jó. Az operatőr, Vivi Dragan Vasile, akinek kitűnő munkája kicsit a korai Koltai Lajos stílusára emlékeztet, a szemle operatőri díját bizonyára megérdemelte volna.

Külön kell szólnom a Weisz Gizellát játszó (nemrég még) kaposvári színésznőről, Nagy Mariról. Nem tudom másképp mondani: csak ő, egyes-egyedül ő eleveníthette meg ezt a figurát, általa lett egy elképzelt személy valóságos személy, egy gomolygó álom éles kontúrú, feledhetetlen, kínzó, de bátorító álom. Hogy a filmszemle zsűrije mindezt képtelen volt meglátni, sajátos gondolatokat ébreszt bennem.

Maradjunk abban, hogy máshol lakik az Isten, nem a filmfesztiválokon. Még a halott, az öngyilkos Isten is máshol lakik. Talán abban a világvégi faházban, ahol Weisz Gizella részlegvezetőnek élnie kell. Ahol nincs se víz, se rádió, se villany, ahonnan már nincs tovább, és ahol se villany, se víz, se emberi táplálék nincs, de vannak menyétek, és ahol már az a fontos, hogy a menyétek el ne hagyják a házat, hogy velünk maradjanak.

• Kultúra