Szőke Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Lelki terror

– Bojtos Tiborné, Amberger Erzsébet vagyok. Az egyik áldozat a keresztanyám, a másik pedig a nagymamám volt. Mivel nem tudom kizárni az érzelmeimet, ezért tisztában vagyok azzal, hogy szubjektivitással vádolhatnak meg. Ennek ellenére, felelősségem teljes tudatában ki merem jelenteni, hogy Kőszegi Lajos nem hirtelen felindulásból és nem pillanatnyi elmezavar hatása alatt mészárolta le a hozzátartozóimat, hanem előre megfontolt szándékkal gyilkolt! És most, hogy a halottak nem beszélhetnek, a gyilkos ingyen sajtókampányt folytathat. Pedig én tudom, hogy hazudik.

Idézek a Képes Újság december 14-i számából, ahol Kőszegi Lajos a következőket nyilatkozta: „…összeházasodtunk 1970-ben. Egy évvel később a feleségem teherbe esett, de elvetette a gyereket. Soha nem tudtam ezt megbocsátani neki.” A keresztanyám, Amberger Etelka valóban gyermeket várt, azonban mégis arra kényszerült, hogy titokban vetesse el. Ugyanis Kőszegi Lajos utálta a gyerekeket, és már a gyereksírástól is dührohamot kapott. Amikor összeházasodtak Etuval, akkor született a szomszéd Zsuzsanna nevű kislánya, aki nagyon megszenvedte a fogzást, ezért sokat sírt. Ezt mindenki természetesnek fogta fel, kivéve Kőszegit, aki többször megfenyegette a szomszédot, hogy ha még egyszer sír a gyerek, akkor átmegy, és elvágja a torkát. Így aztán Etunak többször is valósággal le kellett fékeznie, hogy át ne rohanjon. Ezért dühében szétrugdosta a kertkaput, és megtépázta a virágágyásokat. Amikor pedig szerencsétlen magatehetetlen nagymamám kiszólt a szobájából, hogy mi történik odakint, akkor Kőszegi berohant a lakásba, és úgy szétrugdosta a nagymama szobaajtaját, hogy az alsó zsanér kiszakadt az ajtófélfából. Mivel ez az agresszivitás nem csitult, ezért érthető, hogy egy épeszű asszony ilyen férjnek nem szül gyereket.

Ebből az agresszivitásból nekem már csak az elfojtott lelki terror jutott. Mint kisgyerek sokat nyaraltam náluk, ám ha Lajos otthon volt, akkor még a konyhába, sőt még a vécére sem mehettem ki. Kizárólag a nagymamám szobájában lehettem, és ha pisilnem kellett, akkor ugyanabba a bilibe pisiltem, mint amibe a nagymamát pisiltették. Etu mindig figyelmeztetett, hogy vigyázzak, nehogy valamivel felidegesítsem a férjét. Így hát csendben susogtunk a nagymamával a szobában. Ha kitette a lábát, azonnal más lett a hangulat. Mintha élettel telt volna meg a ház. Emlékszem, szegény Etu azzal szórakoztatott, hogy hastáncolt nekem a konyhában… Amikor megszületett a húgom, Etunak több hétig kellett könyörögnie, hogy eljöhessen a keresztelőre. Kőszegi el is hozta Etut, de ő nem akart bejönni a lakásunkba. Azt mondta, majd inkább kocsikázik egy kicsit a környéken. Aztán délután öt órakor megállt a házunk előtt, bedudált, és Etunak el kellett mennie.

Számító szerelem

… Kőszegi Lajos azt nyilatkozta, hogy „huszonegy évet áldoztam az életemből erre a családra, és soha nem néztek semmibe”. Ezt már a Kriminális című tévémagazinban mondta, amit felvettem videóra, és bár iszonyú végignézni, de többször is megtettem… Kőszegi Lajos egy honvédségi nyomdában dolgozott mint könyvkötő. Hétközben, ha hazament, összepakolta az ételt, amit Etu készített neki, kocsiba ült, és kiment a törökbálinti telekre. Csak késő este ment haza. Hétvégeken pedig péntektől vasárnap estig egyvégtében a telken volt. Tehát Kőszegi Lajos huszonegy év alatt gyakorlatilag csak enni és aludni járt haza!

Etu, aki a Népszabadság nyomdájában dolgozott mint csoportvezető, állandó délutános műszakot kapott azért, hogy délelőtt ellássa a nagymamát és elvégezze a háztartási munkát. A ház körüli teendőket is egyedül látta el: a nagymama ápolásában is kizárólag a szomszédokra támaszkodhatott, akik némi anyagi szolgáltatás ellenében vigyáztak a mamára, amíg Etu dolgozott. Kőszegi Lajos soha, egyetlenegyszer meg nem fogta a mamát, hogy segítsen neki kikelni az ágyból. Soha nem adott neki egy pohár vizet, pedig tudta, hogy teljesen béna. Soha meg nem kérdezte volna, hogy miben segíthetne. Soha egyetlen fűszálat le nem vágott az udvarban, és még a bokrokat is a szomszéd metszette meg… Sokszor gondolkodtam már azon, hogy talán azért nem segített a mama ápolásában, mert esetleg undorodott tőle. Hiszen az egészséges emberben visszás érzéseket kelt egy nyomorék ember látványa. Csakhogy 1981-ben megdöbbentő dolog történt. Etun ugyanolyan gerincbetegség tüneteit észlelték, mint amitől a mama lebénult. Ezért beutalták az István Kórház idegosztályára, ahol négy hónapig feküdt. Ez idő alatt a mamát mi ápoltuk, mert Kőszegi Lajos nem volt hajlandó erre. Sőt, a négy hónap alatt kétszer látogatta meg a feleségét! Amikor megkérdeztük tőle, hogy miért csinálja ezt, akkor azt válaszolta, hogy nyomorékból elég egy is! És ha Etu is lebénul, akkor elválik tőle, mert neki nem kell egy nyomorék asszony!… A nővérkéktől tudom, hogy Etu rendszeresen telefonált a férjének, hogy jöjjön el hozzá, és látogassa meg, de ő nem jött…

Etu az elmúlt tíz évben tökéletesen tisztában volt azzal, hogy egy olyan emberrel él együtt, akire semmiben sem számíthat. Többször gondolt válásra, de félt megtenni. Félt… Mert ismerte a férjét.

Aztán idén augusztus végén mégiscsak megkockáztatta, és beadta a válókeresetet. Hogy a férjét kielégítse, átadott neki egy betétkönyvet, amiben százezer forint volt, és további százezer forint készpénzt, valamint lemondott Kőszegi Lajos javára a kocsiról és a törökbálinti telekről is. Ezt Kőszegi Lajos szó nélkül elfogadta. Sőt a betétkönyvet és a készpénzt bevitte a munkahelyére, ahol az öltözőszekrényében őrizte. És miután közel félmilliós vagyonhoz jutott, és eltelt két hét, fogta magát, és brutálisan lemészárolta a keresztanyámat és nagymamámat!

Gyáva gyilkos

– Ismét idézek a Képes Újság cikkéből: „Aztán végezni akartam magammal is. Árammal nem sikerült. Akkor három csomag nikotint feloldottam vízben, és megittam. Aztán kimentem a telekre, és vártam a véget. Felvágtam az ereimet is, de akkorra már jöttek értem a rendőrök.”

Meggyőződésem, hogy Kőszegi Lajos nem akart meghalni, csak megjátszotta! Mert ha valakinek olyan iszonyatos bűntudata van, hogy véget akar vetni az életének, akkor az idézett öngyilkossági módozatok közül egy is elég a biztos halálhoz. Hiszen mindenki tudja, hogy ha nedves ujjal benyúl a konnektorba, azonnal agyonvágja az áram. De azzal is sokan tisztában vannak, hogy ha forrásban lévő vízben nikotint oldanak fel, és egyhuzamra megisszák, akkor az erős méreg gyorsan hat. Nem is beszélve arról, ha valaki felvágja az ereit… Alaposan megnéztem a videofelvételt, amin többször is mutatták a gyilkos kezét. Még a hegek sem látszanak a csuklóján.

Embertelen rendőrség

– Amberger János vagyok. Kőszegi Lajosné a húgom volt, a másik áldozat pedig az édesanyám. Hogy Etunak volt-e valakije vagy sem, azt nem tudom, de hogy édesanyámat ártatlanul gyilkolta meg Kőszegi Lajos, az biztos!

Édesanyám 1956 októberétől fokozatosan épült le, és 1975-től ágyhoz kötött, magatehetetlen emberként vegetált. Az orvosok azt mondták, hogy majd belebénul a halálba… Hetvenhét éves volt. Gyengén látott, rosszul hallott, és már szenilis is volt egy kicsit. Egy ilyen ember nem „bujtogathat” senkit, mint ahogy Kőszegi Lajos mondja. Ő egyszerűen utálta az anyámat. És pontosan tudta, hogy ha végez a húgommal, akkor az anyám már csak nyűg lesz a nyakán. Ezért ölte meg.

1991. szeptember 7-én történt a gyilkosság. Én szeptember 9-én, hétfőn értesültem róla, amikor délután három órakor kijött hozzánk egy nyomozó, és röviden közölte a hírt. Másnap, vagyis szeptember 10-én, kedden találkoztam Magasházy Géza őrnaggyal, a BRFK munkatársával. Tőle érdeklődtem bővebben, és egyben azt is megkérdeztem tőle, hogy mikor mehetünk be a lakásba, mert szeretnénk elhozni a húgom és az édesanyám ruhaneműit, amiben tisztességgel eltemethetjük őket. Az őrnagy azt válaszolta, hogy csak szeptember 13-án mehetünk a holmikért, mert addig dolgoznak a nyombiztosok. Ugyanis a rendőrség által lezárt lakást feltörték és kirabolták.

Amikor szeptember 13-án, pénteken megálltunk a ház előtt, már ott voltak a kispesti rendőrök. Még a kapun sem engedtek be, pedig elmondtam, hogy ki vagyok, és hogy miért jöttem. Egyszerűen még az udvarba sem engedtek be. Akkor bement a házba egy nyomozó, és kihozott egy kupac ruhaneműt. Mindenféle csiricsáré, összevissza blúzokat meg szoknyákat, hogy abba öltöztessem fel a húgomat meg az édesanyámat… Én szóhoz sem tudtam jutni, fojtogatott a sírás és a tehetetlen düh… Akkor a feleségem elkezdett velük veszekedni, és az volt a szerencsénk, hogy közben megérkezett Magasházy őrnagy, és ő megengedte, hogy bemehessünk a lakásba… Szörnyű felfordulás volt. Alig találtuk meg a fekete ruhákat. Közben azt is észrevettem, hogy a konyhában ott van Kőszegi Lajos, aki bilincs nélkül jár-kel. Ugyanis neki megengedték, hogy összeszedjen pár személyes holmit, amit bevisz magával a börtönbe. Egy műanyag reklámszatyorba pakolt: könyveket, újságokat meg szalámit és kolbászt a hűtőszekrényből. Merthogy arra már úgysincs senkinek szüksége, és még megromlik.

Másodszorra november 15-én találkoztam vele, Magasházy őrnagy irodájában, ahol ott volt az ügyvédje is. Azért hívattak, mert Kőszegi Lajos abból a százezer forintból, amit a húgomtól kapott, megtérítette a temetés költségeit, és egyben, a törökbálinti telek fejében, lemondott a javamra a Skoda személygépkocsiról… Én nem kérdeztem tőle semmit. Ő mondta, hogy két nappal azelőtt interjút adott a Kriminálisnak. Erről egyébként az ügyvédje nem tudott! Az ügyvéd azt mondta nekem, nem tudja, hogy ezzel a nyilatkozattal ártott-e vagy használt magának Kőszegi Lajos, és ha ő tudta volna, hogy mire készül, biztos lebeszélte volna az interjúról! Nekem a mai napig nem fér a fejembe, hogy velünk, a közvetlen hozzátartozókkal miért bántak ilyen embertelenül a kispesti rendőrök, miközben a gyilkost agyonreklámozza a sajtó?!

Mezítláb a mennyországba

– A rendőrség semmiféle segítséget nem nyújtott, így aztán teljesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültünk. Hetekig rohangáltunk a papírok után, mire végre sikerült végtisztességgel eltemetni a húgomat és az édesanyámat. Sikerült azt is elintéznünk, hogy a húgomat leánykori nevén temessük el. A fejfán ma az áll, hogy Amberger Etelka… Szégyellem, de a hercehurca közepette elfelejtettünk rájuk cipőt adni.

• Belföld