U. P. [Upor Péter]

Nyomtatóbarát változat

A rendszerváltás óta eltelt időszakban nemzetiségeinknél is elkezdődött az önszerveződés folyamata, és szaporodnak a különböző érdek-képviseleti szervek. Ebbe a folyamatba illeszkedik a Roma Parlament megalakulása. A parlament a magyarországi cigányszervezetek mintegy kétharmadát tömöríti. Megalakulását sok vita kísérte. A szervezetek egyik legnagyobbikát, a Magyarországi Cigányok Demokratikus Szövetségét pártállami múltja miatt sokan nem tekintik a cigányság legitim képviselőjének. A másik óriással, a Phralipével kapcsolatban gyakran elhangzik az a vád, hogy nem más, mint az SZDSZ fiókszervezete. Sokan a parlament legitimitását is megkérdőjelezik, mondván, hogy a cigányságnak csak egy töredékét képviseli. Veszélyes lenne, ha a politikai hatalom figyelembe venné ezeket az állításokat, és nem tekintené a Roma Parlamentet a cigányság képviseleti szervének. Hiszen a cigányság is csak annyira megosztott politikai szempontból, ahogy a társadalom többi része, és szervezeteik is csak annyira képviselik töredékesen a cigányságot, mint ahogy a politikai pártok a társadalom egészét.

Roma parlament

A parlament elnöke Horváth Aladár SZDSZ-es képviselő, főtitkára Osztojkán Béla író, mindketten a Phralipe vezetőségének tagjai. A Phralipe „székházában”, egy bérház második emeleti lakásában keresem meg őket, hogy a parlament szerepéről, céljairól kérdezzek. Készségesen fogadnak, és első kérdésemre Horváth Aladár válaszol.

– Miért volt szükség a parlamentre?

H. A.: Már sokkal előbb meg kellett volna alakulnia, ha nem manipulálták volna a cigányságot. Végül is az történt – folytatja nyomatékkal –, hogy néhány politikus, közéleti személyiség felismerte, felül kell emelkedni a megosztottságon, a politikai manővereken, és létre kell hozni egy, a cigány értelmiség által vezetett érdek-képviseleti szervezetet. Reményeink szerint ez a szervezet képes lesz arra, hogy egy valóban újszerű, humánus kisebbségpolitikai koncepciót tudjon megfogalmazni, érvényre juttatni.

– Hogyan érted azt, hogy a cigányságot manipulálták?

H. A.: 1984-ben az MSZMP, a Hazafias Népfronttal karöltve, úgy döntött, hogy szükséges lenne valamiféle általuk irányított, vezérelt cigányszervezet létrehozása. Akkorra világossá vált számukra, hogy az erőszakos asszimilációs törekvések és a cigányság problémáját tisztán szociális kérdésként kezelő politika sikertelennek bizonyult.

Osztojkán Béla: A cigánykérdés egyre inkább kényelmetlenné és kezelhetetlenné vált. A Nyugat oly módon gyakorolt nyomást a magyar kormányra, hogy egyes hitelek folyósítását az emberi jogok s ezen belül a kisebbségi jogok javításának feltételéhez kötötte. ’84-ben tehát összehívták a cigány értelmiség nevesebb képviselőit, költőket, írókat, festőket, pedagógusokat. Másfél éven keresztül folytatódott a fórumosdi. Hamar kiderült azonban, hogy szó sincs valamiféle autonóm cigányszervezetről. A kontraszelekció itt is működött. A cigányság radikálisabb képviselőit, akik nemzetiségről, kulturális autonómiáról beszéltek, nem engedték labdába rúgni. Született egy határozat, mely szerint azokra a cigányokra kell támaszkodni, „akik politikánkat értik és támogatják”. Ennek a politikának az az 1961-es határozat volt az alapja, amely kimondja, hogy a cigányság nem nemzetiség, nincs nyelve, nincs kultúrája, szociális népcsoport csupán.

H. A.: Ilyen feltételek mellett természetesen ezeknek a felülről létrehozott szervezeteknek semmi esélyük nem volt arra, hogy megoldják a cigányság problémáit. Nagyon jók voltak viszont arra, hogy rajtuk keresztül az egész cigányságot lehessen vádolni, mondván: mi a cigányoknak minden lehetőséget megadunk, szervezeteket hozhatnak létre, agyontámogatjuk őket, és közben ezek a cigányok nem tudnak ezekkel a lehetőségekkel élni, mert ez egy szellemileg alultáplált nép!

O. B.: A rendszerváltás után furcsa helyzet állt elő. A cigányszervezetek gomba módra szaporodtak, de még mindig nincs olyan érdek-képviseleti szervünk, melyet a kormányzat hajlandó lenne elfogadni a magyarországi összcigányság képviselőjeként. Ennek az áldatlan állapotnak a megszüntetésére hoztuk létre a Roma Parlamentet. A magyarországi 28 cigányszervezet közül ez idő szerint 14 tagja a parlamentnek.

H. A.: Ezek a szervezetek a cigányság egyharmadát, mintegy 150–180 ezer embert képviselnek. Meg kell azonban őszintén mondani, hogy közülük ez idáig csak keveseknek sikerült igazán jól működő, organikus szervezeteket létrehozniuk. A munka legnagyobb része még csak most kezdődik. Nagyon fontos az, hogy a tagszervezetek megerősödjenek, növeljék taglétszámukat. A roma parlament ezeknek a tagszervezeteknek kíván konzultációs és érdekegyeztető fóruma lenni. Vigyáznunk kell arra, hogy a parlament ne váljon valamiféle politikai elit fórumává, hanem a cigányság minél szélesebb rétegeit képviselje.

A nagyasszony

Amikor cikkemhez riportalanyt kerestem, valaki azt javasolta, hogy menjek el Raffael Terézhez. Igazi cigány nagyasszony – mondta az illető –, független gondolkodású, okos, tisztességes. Teréz asszony jelenleg egy hetedik kerületi kétszobás lakásban él nyolcadmagával. Szívélyesen fogad, és egy pillanat alatt nyüzsgő, vidáman érdeklődő gyerekcsoport vesz minket körül. Az unokák – mutat rájuk. Munkahelyén takarítónő volt, de mellékesként kereskedik is. Mint megtudom, 12 gyereke és 25 unokája van, és ez utóbbiak közül néhányat ő nevel.

– Gyesre mentem, hogy velük lehessek – magyarázza. – Nemrég a németek a vonaton elvették a pulóvereket, amiket vittem eladni – meséli. – Hogy én hogy sírtam akkor, ígérték, hogy visszaküldik, azóta is várom.

– Mama, erről nem kell beszélni – szól közbe egy nagyobbforma lány.

– Miért, nincs ebben semmi rossz – válaszolja Teréz asszony megfellebbezhetetlenül. – Valamiből meg kell élni, nem? – néz rám kérdően.

Helyeslően bólogatok. A Roma Parlamentről kérdezem.

– Hallottam, hogy megalakult – mondja. – Hát szerintem ez csak jó lehet, ha valaki a cigányokkal is törődik végre. Nem mondom, az itteni tanácson rendesek, de vannak helyek, ahol nagyon csúnyán bánnak velünk.

Amikor a Roma Parlament által tervezett anyanyelvi oktatásról kezdek el beszélni, egyik fia, a 18 éves József indulatosan közbevág:

– Micsoda, hogy cigány iskolákban tanuljunk, cigány tanároktól? Ez megint csak arra jó, hogy elkülönítsenek minket. Miért? Csak azért, mert a bőrünk színe más, mi talán nem vagyunk rendes magyarok? Mi nem tanulhatunk magyarul?

Próbálom magyarázni, hogy a kettő nem zárja ki egymást.

– Különben is, aki cigány, az úgyis megtanul cigányul – zárja le a vitát.

Az előítéletekről kérdezek.

– A múltkor is diszkóba akartunk menni, aztán a kidobóember ránk nézett, és rögtön azt mondta, hogy ide tagsági kell – mondja a fiú. – Van ahol megmondják, hogy ide cigány, arab nem teheti be a lábát!

– Itt a házban is vannak ketten, akik gyűlölnek minket – szólal meg Teréz asszony. – Feljelentettek a tanácsnál, mert a folyosón tiszítottam a szőnyeget. Egyszer koszos cigány, máskor meg ne takaríts?!

– Nem tudom, miért kell azt hinni, hogy minden cigány gazember meg bűnöző – szólal meg a lánya. – Aztán meg van olyan is, aki muszájból megy el lopni. Most már a magyarok se kapnak nagyon munkát, hát még a cigány.

Teréz asszony fiatalságáról kezd mesélni. Elmondja, hogy szülei lovakat tartottak, lovakkal kereskedtek.

– Aztán a háború idején majdnem elvitték őket a lágerbe – emlékezik. – Úgy szöktek meg a téglagyárból. Sokakat elvittek. A családból csak hárman jöttek vissza.

Horváth Aladár szavai jutnak eszembe: „Mindazért, amit ’43–44-ben és a rákövetkező évtizedekben a magyarországi cigánysággal elkövettek, azért tartozik nekünk ez az ország egy bocsánatkéréssel.”

– Most, hogy az oroszok elmentek, félek egy kicsit, hogy a németek visszajönnek, s megint az lesz, mint a háborúban – mondja Teréz asszony.

– Amikor baj van az országban, mindig a cigányt meg a zsidót hibáztatják – bólogat a fia.

A beszélgetés vége felé Teréz asszony elém rak egy formanyomtatványt.

– A tanácstól kérünk egy másik lakást – magyarázza. – Sokan vagyunk erre a két szobára. Azt mondták, ezt töltsük ki. Jó lesz így? – kérdezi a papírra mutatva.

A nyomtatvány kérdéseinek útvesztőiben magam is eltévedek.

– Azt hiszem, jó – válaszolok bizonytalanul.

Amikor Osztojkán Bélát kérdeztem a jövő Magyarországáról és ezen belül a cigányság helyéről, ezt mondta: „El tudok képzelni egy olyan Magyarországot, amely jól szervezett, gazdag, kulturált, amelynek Európában tekintélye van. S ezen a Magyarországon el tudom képzelni, hogy itt maradnak a németek, itt maradnak a románok, a zsidók, a cigányok és a magyarok. Mi azért dolgozunk, hogy ez így legyen.”

• Belföld