Vajna János

Nyomtatóbarát változat

„A szilikon legyőzi az acélt” – hirdették az elmúlt héten is az amerikai haditechnika csodálói. Véleményüket alátámaszthatja a hír: Bagdad azonnali hatállyal felfüggesztette a fűtőolaj árusítását, jóllehet télen az éjszakai hőmérséklet fagypont alá is süllyedhet Irakban. Schwarzkopf tábornok, a szövetséges csapatok főparancsnoka derűlátó: valószínűnek tartja, hogy az iraki hadsereg hamarosan összeomlik a bombák, gránátok, rakéták folytonos rohamának súlya alatt.

És még mi történt a héten? Az irakiak betörtek Szaúd-Arábiába, és másfél napig megszállva tartottak egy határ menti városkát. Ez jelentéktelen epizód a háború kimenetele szempontjából. De politikai siker Szaddám Huszein számára, győzelem az Iraknak szurkoló arab és iszlám tömegek szemében. Ők nem a végeredményt mérlegelik, már az is kivívja csodálatukat, hogy Irak ellenáll, sőt támad. Támadja Scud rakétákkal Izraelt és Szaúd-Arábiát, az utóbbit már a szárazföldön is.

Az Egyesült Államok vezette hadsereg nemcsak a bagdadi ellenséggel harcol. Harcol az ellenséges idővel is. Érthető, hogy Bush óvja az amerikai katonák életét, és ezért nem siet a szárazföldi támadással. De félő, hogy amit megment a vámon, elveszti a réven: egyrészt hagyja, hogy kikristályosodjék, és egyetlen egésszé álljon össze az arab tömegek ideológiája, amelynek lényege, hogy a Nyugat vagy a másik megfogalmazás szerint a „keresztény–cionista összeesküvés” újból gúzsba akarja kötni a harmadik világ népeit, de ettől az új megalázástól a szent háborút meghirdető hős, Szaddám Huszein meg fogja őket menteni.

Közvetítők minden mennyiségben

Továbbá: a háború elhúzódása cselekvésre és összefogásra készteti mindazokat, akik már nem tudnak ellenállni az alulról jövő nyomásnak, illetve a status quót akarják fenntartani, avagy ki akarják csikarni a számukra kedvező változásokat. Mindezek nem állnak nyíltan át, nem fordulnak nyíltan szembe (az olykor saját „igen”-jükkel szentesített) háborúval. Nem: változatlanul hangoztatják mint követelményt, kívánságot, jámbor óhajt, hogy Irak vonuljon ki Kuvaitból. Csak – függetlenül attól, hogy Irak nem vonul ki – sürgősebbnek tartják a fegyverszünetet, az újabb tárgyalást, a „békés megoldás állítólag még teljesen fel nem tárt lehetőségeinek kimerítését”.

A legújabb közvetítő: Irán. Rafszandzsani föl akarja keresni Szaddám Huszeint, és el akarja érni, hogy tartsanak a fegyverek egy kis pihenőt. Irán motivációi közismertek: a pragmatikus szárny és a papi irányzat küzdelme hol az egyik, hol a másik oldal javára billen, az ellentétek összeegyeztetésének legjobb módja a béke visszaállítását szem előtt tartó semlegesség. De meglehet, hogy Teherán és Damaszkusz suttyomban megegyezett, s a fegyverszünetnek az az értelme, hogy lélegzetvételnyi időt adjon az iraki hadseregnek. Ebben az esetben helytálló az az értelmezés, hogy az iraki repülőgépeket azért menekítik át Iránba, hogy adott esetben onnan támadják Tel-Avivot és Jeruzsálemet. (Egy másik verzió szerint Szaddám Huszein azért irányította át a gépeket, hogy a pilóták minél messzebb legyenek. Fél a puccstól, és nincs jóban a légierővel.)

Most Irán a közvetítő, de nem biztos, hogy a főszereplő. A javaslat kidolgozása előtt francia, algériai, jemeni küldöttek jártak Teheránban, és véletlenül épp akkor járt ott Szaddám Huszein megbízottja is. Valószínű, hogy a vendégek is közreműködtek a javaslat kidolgozásában, elképzelhető, hogy egyeztették az iraki látogatóval is. És ha a teheráni ajánlatnak nem lesz foganatja, hamarosan megérkezik a közös közvetítésre társult franciák és algériaiak tervezete, amely úgy hasonlít majd az előző tervezethez, mint az egyik tojás a másikhoz; mellőzve Kuvait megszállásának témáját, fegyverszünetet kér, kiegészítve a kívánsággal, hogy vállaljanak kötelezettséget a palesztin–izraeli viszályt rendezni hivatott nemzetközi konferencia összehívására. De akárhonnan befuthat az új, ám a régiekkel azonos tartalmú fegyvernyugvásra szólító javaslat, és nem csak az arab tömegek (és megfélemlített kormányaik) fogják támogatni.

Mindenki támogatni fogja, hangosabban vagy halkabban, kezdve az ENSZ jelenlegi főtitkárától az előző főtitkárig, a foga fehérjének kimutatására új alkalmat lelő Waldheimig, a nevet változtató olasz kommunisták kongresszusán felszólaló német szociáldemokrata Glotztól a római pápáig, akivel a kommunisták – miként kongresszusukon többször hivatkoztak rá – egyek a béke követelésében.

Az új profilt öltő olasz kommunistákhoz hasonlóan a régi profilhoz visszatérő szovjet kommunisták is pártolják a fegyverszünet gondolatát. Ez pedig legalább olyan fontos tényező a bagdadi diktátor elleni háború szempontjából, mint az Irakkal szomszédos Irán viselkedése. „Ha Szaddám Huszein mostanáig vár Kuvait elözönlésével, ha Kohl kancellár hagyja, hogy az egyesülés az eredeti menetrendnek megfelelően elhúzódjék, a szovjet válasz minden bizonnyal kevésbé segítőkész” – írja Flora Lewis, a kitűnő amerikai publicista. Besszmertnih már Wasingtonban célzott rá: a Szovjetuniót „aggasztja, hogy az Egyesült Államok el akarja pusztítani Irakot”. Aztán a szovjet képviselőház külügyi bizottsága „figyelmeztetett: Washington túlmegy az ENSZ határozatában foglalt célokon”. Más szóval: különbséget lehet tenni a határozat és a határozat-végrehajtás között, és ez adott esetben ürügyül szolgálhat, hogy Moszkva felülvizsgálja az Irak elleni határozatra mondott igent.

Veszélyben a lefegyverzés?

A szovjet politikában nemcsak az Öböl-háború vonatkozásában kezdődik irányváltás. „A bonyodalmak a hagyományos fegyverekről kötött novemberi megállapodással kapcsolatban, a nehézségek a START egyezmény megkötésének dolgában, korántsem csupán technikai jellegűek. „Gyűlnek a bizonyítékok – írja az amerikai publicista –, hogy a szovjet katonai establishment meg akarja vétózni a lefegyverzést, azt akarja, hogy Gorbacsov visszakozzon, még az aláírt megállapodások vonatkozásában is.” Veszély leselkedik a német megegyezésre. Moszkvában olyan hangok is hallhatók, hogy nem kell ratifikálni az egyesült Németország szuverenitását helyreállító okmányt. Ez megnehezítené, hogy végrehajtsák a német haderő tervezett – és jelentős – csökkentését, amiről a február 14-én Bécsben kezdődő fordulón kellene tárgyalni. „Gorbacsov talán reméli, hogy sikerül elkerülnie a végleges választást a jelenlegi kommunista rendszer és a peresztrojka, glasznoszty, a Nyugattal kiépülő együttműködés folytatása között.” De akkor Bush is választás elé kerül. „Gorbacsovot nem tudja megmenteni, de jól teszi, ha nem siet. Túl sok forog kockán.”

Bush, a nem siető, egy lépést hátrafelé is tett. Az amerikai és a szovjet külügyminiszter tanácskozásáról kiadott közlemény arról beszél, hogy a háború befejezését követően el kell kezdeni a tanácskozásokat az arab–izraeli ellentét feloldásáról. Vagyis: az eddigi állásponttal ellentétben, az amerikaiak belementek az Öböl-válság és a palesztinprobléma összefüggésének elismerésébe, a két – eddig különállónak tekintett – ügy összekapcsolásába. Ezzel alaposan felbőszítette Samirt. Az izraeli miniszterelnököt eddig rá lehetett beszélni, hogy katonái ne válaszoljanak az iraki rakétatámadásokra, és emiatt egyszeribe népszerű lett az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában. De a mézeshetek alig két hétig tartottak. Samir az amerikai-szovjet nyilatkozatra reagálva úgy döntött: provokálja az arabokat. Zeevi nyugalmazott tábornokot, akinek az a jelszava, hogy a palesztinokat ki kell üldözni Ciszjordániából és Gázából, bevette a kormányba. Azután indulatos beszédet mondott, közölte: az izraeli vezetők soha nem vennének részt a tervezett nemzetközi konferencián.

Még eme fejlemények előtt Kissinger ugyancsak elvetette a nemzetközi konferencia gondolatát. A volt külügyminiszter szerint: „az Egyesült Államok teljesen elszigetelődne ezen a fórumon. Franciaország viselkedése a háború kitörését megelőzően kóstolót adott abból, ami ott lejátszódna. Amerika nem közvetítő lenne: Izrael ügyvédjének szerepébe manővereznék bele, Izrael meg érdekei elárulásának tekintené az önálló véleményt… Mivel Izraelre gyakorolt befolyásunktól függ úgyis minden, előnyben részesítenék egy olyan folyamatot, amelyben az Egyesült Államok, a mérsékelt arab országok és Izrael lennének a legfontosabb résztvevők.”

A háború átalakítja a Közel-Kelet jövőjét, és máris átalakította a nyugati országok közötti viszonylatokat. „A vezetés megosztása két partner között”, ez az amerikai–német viszony új ismérve, mondta 1989-ben Bush, mainzi beszédében. A bejelentés immár érvénytelen: Washington ismét Londont tekinti legközelebbi szövetségesének. Az új virágkorát élő amerikai–angol különleges viszony alapja az angolok egyértelmű kiállása a háborús célok mellett. Thatcher az első perctől kezdve határozottságra buzdította az elnököt, és Major, az új miniszterelnök, elődjének nyomdokában halad. „Az angolok szemérmesek, nem teszik kirakatba a nacionalizmusukat, de az eltökéltségük szinte tapintható” – állapítja meg az International Herald Tribune tudósítása, hozzáfűzve, hogy a kormány támogatása válságos időben, valósággal vérévé vált az angoloknak. Elszántságukat táplálják a történelmi emlékek is: Szaddám Huszein nagyon alkalmas rá, hogy második világháborús reflexeket keltsen életre. Emellett az utóbbi évek eseményei – egy angol újságíró felakasztása Irakban, a Salman Rushdie elleni halálos ítélet, amelyet Teheránban hoztak, a nyugati túszok véget nem érő fogsága Libanonban – általában a Közel-Kelet ellen hangolta a briteket.

John Major, az új miniszterelnök máris igen népszerű. Nyilatkozataiban kerül minden uszítást, de azt sugallja, hogy egyedül az angolokban van igazi képesség Európa vezetésére. A The Spectator az ország hangulatát fejezte ki, midőn azt írta: „a terv, hogy Nagy-Britanniát egy föderatív Európa provinciájává tegyék, ugyanolyan sorsra jut, mint az a szándék, hogy Kuvaitot Irak provinciájává tegyék.”

Angliának új miniszterelnöke van, Franciaországnak új védelmi minisztere. A héten lemondott Chevenement, aki nem helyesli az Irak elleni háborút, csak a gazdasági embargót támogatja. Nem először mond le. De Mitterrand most már nem tudta visszatartani, holott továbbra is szívesen tűzben tartaná az összes vasat. Nagyon az elnök tervei szerint való volt, hogy egy minisztere nyíltan ellenzi a háborút, s ilyenformán „hivatalos” szószólója a kommunistáktól és baloldali szocialistáktól Michel Debréig és más ősgaulle-istákig terjedő sajátos koalíciónak, amely részben arabbarátságból, részben Amerika-ellenességből, szemben áll a háborúval. Chevenement nem tűrte, hogy e háború kompromittálja, s megvált a posztjától. De az elnök az országban élő ötmillió arabra hivatkozva (és a nacionalistákra gondolva), ezentúl is tekintettel akar lenni Szaddám Huszein titkos és nyílt barátaira, bár közben fölöttébb elégedett, hogy a frontra küldött francia alakulatok derekasan megállják a helyüket.

Az első vesztes

Bagdaddal ellentétben, Bonnra nem záporoztak rakéták. Csak kritikák. Mégis Németország a háború első igazi vesztese. S épp attól vesztes, hogy távol akart maradni tőle. De a bírálatok össztüzének hatására kitűzték a Bundestagra a fehér lobogót. Kohl, megszakítva az érthetetlenül hosszú hallgatást, ezúttal egyértelmű szavakkal szögezte le, hogy Németország azonosul az Irak elleni háború céljaival, és vállalja az ebből rá háruló terheket. Akkurátusan elmondotta, hogy mennyit vállal: az amerikai kiadásokhoz 5,5 milliárd márka hozzájárulást, és ez a csinos összeg az év első három hónapjára vonatkozik. Törökország és Izrael is megkapja a járandóságát. Pénzben és bocsánatkérésben. Bejelentették, hogy – az eddigi méltatlan vitával felhagyva – teljesítik kötelezettségeiket a NATO-tag Törökország irányában, ha Irak megtámadná. Izraelbe először a Genscher vezette engesztelő küldöttség látogatott el, majd – nem lévén az engesztelés elég hatékony, Genschernek keményen beolvastak – Rita Süssmuth, a Bundestag elnökének vezetésével újabb küldöttség indult zarándokútra.

A bonni vezetők tudatták, hogy sürgősen módosítják az alkotmánynak a német egységek határon túli harcba vetését tiltó cikkelyeit, és tekintettel az új kötelezettségekre, fölemelik az adót. Ennyiben kapóra jött a dolog a német vezetésnek. Az egyesült Németország első kormányának megalakulása azért tartott oly soká, mert a koalíció vezetői megígérték a választások előtt (és ez az ígéret visszatükröződött az eredményben), hogy a néhai NDK gazdaságának fölzárkóztatását megoldják az adók fölemelése nélkül. De ami nyilvánvaló volt a választás előtt, nyilvánvaló maradt a választás után is: az egyesülés finanszírozása nem megy adóemelés nélkül. Az volt a probléma: miként oldható meg az ígéret megtartása és egyszersmind megszegése. A háború most megoldotta a problémát: az adóemelést rákenték az Öbölre.

De még sokáig nem mossák le magukról a címkét: Németország gazdasági óriás, de – egyesülés ide vagy oda – továbbra is politikai törpe. A történtek egyik következménye, hogy „Auschwitz utolérte őket”. Pedig ezt a nyomasztó batyut nem akarták magukkal vinni a Jalta utáni korszakba. A teher egy részét sikerült Bitburgban hagyni, az SS-temetőben, amelyet Reagan az 1985-ös bonni csúcs alkalmával meglátogatott, hogy a szimbolikus cselekményeknek nagy fontosságot tulajdonító Kohl ösztönzésére jelezze: ami volt, elmúlt, a tegnap árnyai már nem sötétítik el a mát. Aztán következett a nevezetes történészvita, ami – eredményétől függetlenül – azt sugallja a németek tízezreinek, hogy a hitleri „végső megoldás” üzemi balesete, és nem új dimenziója az emberiség kegyetlenkedésekben gazdag történetének.

Németországban lejjebb szállíthatta a gátlásküszöböt. A kedélyeket fölszíthatta Magyarországon, Horvátországban, Szlovákiában is, a kérdés, hogy mit tanult Hitler Sztálintól és Sztálin Hitlertől, illetve hogy mi volt rosszabb: Auschwitz vagy a Gulag. De Németországtól nyugatra, a Gulagról szerzett értesülések szörnyűségnek számítottak, iszonyatnak, de mégis valami távoli dologról való ismeretnek, a néhai Kerényi Károly, a nagy ókortudós találó kifejezése szerint: „-ról, -ről tudás”-nak. De Auschwitzot átélte gondolatban az az amerikai is, aki soha nem járt Európában. Erről gondoskodtak a könyvek, filmek és főleg az ismerősök. És most a nagyon valószínű lehetőség; hogy német közreműködéssel előállított harci gázok oltanak ki izraeli életeket, semmivé tette a nagy igyekezetet, lerántotta a múltra terített leplet.

Ez az ügy egyik aspektusa. A másik: Washingtonban a háborúhoz való hozzáállást választóvíznek tekintik. Meghatározó mozzanatnak nemcsak Amerika közel-keleti pozíciója szempontjából, hanem az európai–amerikai kapcsolatok szempontjából is. És – miként az International Herald Tribune írja – Kohl az események minden fordulatánál kimutatta, hogy a külföld noszogatására válaszol, nem önként csatlakozik az Amerika vezette erőfeszítésekhez.

• Külföld