Fejtő Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Abban a három közép-európai országban, amelyek a demokratizálódás és a piacgazdaság megteremtése felé igyekeznek, a sajtószabadság intézményesülése még várat magára. Ez nem is meglepő. Mióta a világ világ, még a legdemokratikusabban megválasztott kormányok is – mint a Montesquieu által despotának, s egészen napjainkig totalitáriusnak, tekintélyelvűnek minősített kormányzatok – hajlandóságot mutattak arra, hogy ezt a szabadságjogot közvetlen cenzúrával korlátozzák. Közismert, hogy ellenőrzést az adminisztratív intézkedések megkerülésével is lehet gyakorolni, a monopóliumok kialakulását megakadályozó szabályozás megsértése nélkül, olyan többé-kevésbé álcázott eszközátcsoportosítással, amelynek hátterében a kormányhoz közel álló gazdasági társaságok húzódnak meg. De ez csak az egyik lehetőség. Az Egyesült Államokban, Olaszországban, Franciaországban és Navarrában sokat mesélhetnének erről.

Meglepő fejlemény annak a tartózkodó ellenőrzésnek a feltűnése, amelyet az Egyesült Államok gyakorol a kelet-európai sajtó privatizálása felett. A Külügyminisztérium mindent megtesz e gyámolítás érdekében – bár a sajtószabadság megszállott híve vagyok, én magam ebben nem látok elvileg elítélendőt; mert magam is úgy gondolom, hogy a kamaszkorú demokráciáknak egyelőre erre szükségük van. Még a liberális kormányok se tudnak könnyen megszabadulni az előző kommunista rendszertől örökölt szerkezettől és szokásoktól. De az Egyesült Államok is követ el néha baklövéseket a legfelső felügyeleti jog gyakorlása közben, ami pedig igazán a becsületére válik. Ez azt mutatja, hogy az Egyesült Államok vállalja a cenzori feladatot, amelyet (átmenetileg) magányos szuperhatalmi szerepe ró rá. Szerepét „saját maga ellenére” és láthatóan felkészületlenül játssza. Ellentmondásosnak tűnő állításomat egy közeli esettel bizonyítom:

A Külügyminisztérium elkészítette évi jelentését a Kongresszusnak az emberi jogok tiszteletben tartásáról a világ különböző országaiban. A korábbi jelentésben foglaltakat a kínai és a román kormány rosszallása fogadta, hibásnak minősítették az emberi jogok megsértéséről közölteket. Természetesen mindkét kormány tiltakozott a beavatkozás ellen, és bizonygatta ártatlanságát.

Ám neheztelt Magyarország is, amelyet egyébként a politikai demokrácia tudománya eminensének tekintenek. Ugyanis az MTI washingtoni tudósítója, aki már nyomdai levonatban hozzájutott a jelentéshez – éppúgy, mint a többi amerikai és külföldi sajtóügynökség – arról tudósíthatott a szöveg alapján, hogy „bár Magyarországon a sajtó szabad, a tájékoztatást továbbra is a kommunista rendszer újságírói uralják”.

Ez a hír felháborította a budapesti újságíróköröket, amelyek az idézett megjegyzést a független lapok elleni támadásként értékelték, rímelve az uralkodó koalíció jobbszárnyának vádjaira. A kormányzat a régi rendszer vezetőihez hasonlóan nehezen viseli a kormány politikájának – akár a legtényszerűbben is érintő – bírálatát. A nagy botrány akkor tört ki, amikor a már kinyomtatott jelentés megérkezett Budapestre. A tudósító által idézett mondat helyén a következő szöveg állt: „Minden magyar politikai pártnak vannak olyan tagjai, akik folyamatosan részrehajlással gyanúsítják azokat az újságokat, amelyek bírálatot közölnek róluk.” Ez a megállapítás jobban megfelel a valóságnak, bár tény, hogy a kormánytöbbséghez közel állók gyakrabban fejezik ki a sajtó iránti elégedetlenségüket, bizonygatván, hogy túlzottan él és néhányszor visszaél a bírálat jogával.

A fenti ügyben vizsgálatot indítottak; ennek során kiderült, hogy nem a tudósító tájékoztatott hamisan: ő szó szerint idézte a szöveget. Viszont a jelentés néhány passzusának előzetes közlése néhány amerikai újság és sajtóügynökség közreműködésével olyan visszhangot váltott ki, hogy a Külügyminisztérium megváltoztatta a véleményét, és első megfogalmazását – amelyet feltehetőleg a budapesti amerikai követség sugallt – árnyaltabb, bár kissé kétértelmű megállapítással helyettesítette.

Tartozom az igazságnak azzal, hogy megjegyzem, a mai sajtó sok munkatársa írt újságot az 1989-es fordulat előtt, amióta Magyarország a kommunizmusból kilépve a demokratikus átalakulás korát éli. Az is felvetődik: vajon találtak volna a cenzúrától megszabadult újságok elegendő képzett munkatársat, gyakorlott szakmabélit másutt, mint azok között, akikkel a kommunista vezetők dolgoztak, s akiknek gyakorta meggyűlt a bajuk a sajtó embereivel? Valójában a kormánykoalíció legharcosabb politikusai is részben volt kommunisták vagy volt kollaboránsok, és kommunistaellenes dörgedelmeiket kizárólag azoknak szánják, akik őket bírálják. Bocsánatukat és kedvezményeiket élvezhetik viszont mindazok, akik tollukat feltétel nélkül szolgálatukba állítják. Van ennél emberibb megoldás? Így aztán érthető, hogy a külföldi megfigyelők elbizonytalanodnak.

• Belföld