Meiszter Dávid

Nyomtatóbarát változat

Tavaly július óta folyik a vita az alapszerződésekről. Ám amennyire örültem az elmúlt évi szakértői eszmecserének, olyannyira lehangolt a február végi „pengeváltás”, amikor a parlamentben kizárólag felelős politikusok fejtették ki álláspontjukat erről a kérdésről a kormány külpolitikája kapcsán. Több okból is jobb, ha ilyen kényes kérdésről szakértők vitáznak – mégpedig lehetőleg a tárgyalások megkezdése előtt. A szakértői vélemények senkit sem kötnek, ugyanakkor nagy segítséget nyújtanak a leendő tárgyalóküldöttségnek: a felbukkanó eltérő gondolatok alapján a hivatalos tárgyalók jobban körülbástyázhatják már kialakított álláspontjaikat értelmes érvekkel, s jobban „ráhangolódhatnak” a másik fél álláspontjára is. A tárgyalásokkal párhuzamosan, „menet közben” – és főként – felelős politikusok között, nyilvánosan folyó vita azonban teljesen lehetetlen helyzetbe hozhatja a tárgyalóküldöttséget. Ország-világ elé tárja, hogy a tárgyalók által képviselt vonal hazai támogatottsága nem egységes, ami persze rögtön leszűkíti manőverezési lehetőségeiket, s rendszerint előre felfedi tárgyalástaktikai pozícióik végső határát. A tárgyalópartner ezt ki is használja: rögtön beszorítja ehhez a határhoz – mint egy falhoz – a tárgyalóküldöttséget.

Korona vagy kezdőrúgás?

A kétoldalú kapcsolatok rendszerében az alapszerződés lehet a kapcsolatok gerjesztője, beindítója – miként a futballmeccsen a „kezdőrúgás” –, de lehet a kapcsolatok kibontakozásának záróakkordja, „megkoronázása” is. Az első esetben az alapszerződés mintegy biztosítékul szolgál ahhoz, hogy a felek bátran vállalhatják a kapcsolatfelvételt, hiszen a partnert a szerződés ugyanerre készteti. A második variáns akkor áll fenn, ha a kapcsolatok jól fejlődnek, és a felek egy bizonyos ponton úgy érzik, elérkezett a „betetőzés” pillanata. Az alapszerződésnek mindkét esetben megvan a maga szerepe (még ha a másodikban lényegesen erősebb is a szimbolikus funkció), a kapcsolatok fejlesztését azonban egyik esetben sem lehet „megspórolni”. Az alapszerződés tartalmilag felöleli a két ország közötti kapcsolatok valamennyi területét, tehát nemcsak határklauzulából és a – mégoly fontos – kisebbségi jogok biztosításából áll. Ha viszont alapfunkcióját teljesíti – azaz kijelöli a kapcsolatok fejlesztésének irányát és kereteit –, akkor megkötése: nemzeti érdek.

Egyszerűbb kérdés, miként épülhet be az alapszerződés az ország biztonságát garantáló rendszerbe: az euroatlanti biztonsági intézményekhez való csatlakozás, a regionális együttműködési formákban való részvétel mellett épp a kétoldalú szerződések kereszthálózata képezné a „biztonsági háló” harmadik elemét. Az alapszerződést nemcsak mi tekintjük stabilizáló tényezőnek, hanem az európai új biztonsági építményt alakító főszereplők is: nem véletlen, hogy a Balladur-terv alapján tervezett Európai Stabilitási Egyezményhez (ESE) csatolni kívánják a kétoldalú alapszerződéseket, végrehajtásuk ellenőrzését pedig ugyancsak a stabilitási egyezmény keretében, illetve az EBESZ segítségével szeretnék végezni. Ez lehetővé tenné, hogy az alapszerződés esetleges megsértése esetén a sértett fél a multilaterális szerződés eszköztárát is felhasználva követelhesse a kétoldalú alapszerződés betartatását. Ebben az értelmezésben az alapszerződés az ország biztonsági érdekeit is szolgálná.

Sem velük, sem ellenük?

A legkeményebb összecsapásokat azonban nem ezek a kérdések váltották ki, hanem a kisebbségi jogok és a határkérdés legkényesebb mozzanatai. A vita mindjárt azzal kezdődött, miként lehet meghatározni a szerződésbe foglalandó kisebbségi jogok körét. Kétségtelen, hogy ez csak az érintett, határon túli magyarokkal konzultálva történhet. A hogyanról azonban már lehetnek eltérő elképzelések. Volt idő, amikor román körökben megkérdőjelezték (igaz, óvatosan körülírva) annak jogosságát, hogy a magyar fél konzultáljon egy, Romániával kötendő államközi szerződésről romániai magyar állampolgárokkal, romániai magyar szervezetekkel, jelesül az RMDSZ-szel. Végül azonban beérték annak hangoztatásával, hogy – államközi szerződéskötésről lévén szó – a tárgyalódelegációkban kormánytisztviselők és ne különböző népcsoportok képviselői vegyenek részt (értsd: nekik senki se írja elő, hogyan állítsák össze tárgyalóküldöttségüket).

A magyar politikai elit körében még tisztán teoretikus alapon sem kérdőjeleződhetett meg a határon túli magyarokkal való konzultálás jogossága vagy célszerűsége. A mai magyar kormány programjában is kiemelten szerepel, hogy Budapest nem az adott kisebbség feje felett, hanem velük együttműködve törekszik megállapodásra minden érintett szomszéddal. A konzultációk módjával kapcsolatban azonban annál inkább felmerülhetnek kérdések. Például: kivel konzultáljanak a magyar kormány képviselői? Egyszerű a felelet, ha az adott országban a magyarság csak egy reprezentatív szervezettel rendelkezik (az már istenkáromlás lenne, ha azt próbálnánk megállapítani, milyen mértékben szolgál rá egy szervezet a reprezentatív jelzőre). De mi van akkor, ha több, ne adj’ isten, más és más, esetleg egymásnak ellentmondó véleményt képviselő szervezetük van? És a legfontosabb kérdés: milyen kötelezettségekkel jár a konzultálás? Mit vállalhat a magyar kormány?

Hány magyaré az alapszerződés?

Hogy ezek a kérdések mennyi bonyodalmat vetnek fel, azt jól példázhatja a magyar–román alapszerződés előkészítésének „előtörténete”.

Kétségtelen: az RMDSZ-nél senki sem ítélheti meg pontosabban, mire van szüksége igazán a romániai magyarságnak. Azt viszont az RMDSZ-nek is tudomásul kellene venni: a jószomszédi egyezmény a tízmillió magyar állampolgárt is szolgálja, a dokumentum tehát nem korlátozódhat, és nem is korlátozódik kizárólag a határon túli magyarok védelmére. A határon túli magyarokkal való konzultációt ezért szigorúan kétirányú folyamatként kell értelmezni: ne csak a határon túli magyarok közölhessék a magyar kormány képviselőivel, mely követeléseiket kell bevenniük a tárgyalási tematikába, mely követelések rögzítése mellett írhatnak vagy nem írhatnak alá egy dokumentumot, hanem a másik oldalnak is meg kell fogalmaznia, milyen gyakorlati lehetőségeket lát a szóban forgó követelések teljesítésére, mit tud felelősségteljesen vállalni, mire kaphat garanciákat, mihez remélhet támogatást partnereitől.

E kétirányú folyamat szükségességét már rég meg kellett volna érteni és értetni. Az Antall-kormány adós maradt ezzel, és nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ezt célzatosan mulasztotta el, nehogy egy posszibilis réteggel csökkentse hazai támogatóinak táborát. A mostani kormány már tett egyet s mást ebben az irányban, arra azonban kevés volt az idő, hogy a határon túli magyarokban tudatosodjék: felelős kormány csak olyan követeléseket tud képviselni, amelyek megvalósításához legalább a minimális feltételek adottak, vagy kialakulásukra a közeljövőben számítani lehet. Ha nem ezt tenné: finoman fogalmazva, illúziókba ringatná, durvábban kifejezve, becsapná a határon túli magyarokat.

A határkérdés

A 90-es évek elején kidolgozott alapszerződés-tervezetekben nyoma sem volt a határkérdésnek – csak később került bele, méghozzá a partnerek kezdeményezésére. Nem tudni, mi diktálta ezt: a másik fél félelme vagy tényleges igény, netán csupán az ultranacionalisták hagyományos trükkjéről volt szó. Az azonban bizonyos, hogy az Antall kormány „15 millió magyaros” politikája, a határkérdés lebegtetése, a magyar–ukrán szerződés „nem precedens” kormányfői bejelentése, a határok cserealapként való kijátszása nem oszlatta el a kételyeket.

Ez utóbbi momentumot – a határklauzula és a kisebbségi jogok árukapcsolását – több szakértő abszurditásnak minősítette. Ők azzal érveltek, hogy a határsértés félreérthetetlenül rögzíthető, objektív jelenség, míg a kisebbségi jogok sérelmének megállapításakor sok szubjektív elem játszik közre. Ebben van igazság, de nem ez a lényeg. Sőt, a két kérdés összekapcsolásával sem az a baj, hogy abszurd, hanem az, hogy veszélyes. Az összekapcsolásnak ugyanis csak egy olvasata lehetséges: ha nem változik a kisebbségek helyzete, akkor nem ér a nevem a határkérdésben, nem mondtam le a területi igényekről, a kisebbségek helyzetén csak a területátadás segíthet.

Mi van akkor, ha…?

„A magyar kormány a határkérdésben, a Helsinki Záróokmányban foglaltakon túl nem mehet, mert ezzel súlyos, alig orvosolható történelmi hibát követne el. És elvenné a magyar kisebbségek reményét is, amihez nincs joga” – állítja Dr. Varga László, aki szerint tehát a kisebbségek reménye: a békés határmódosítás álma. A kereszténydemokrata politikus egyvalamivel nem törődik: milyen keserves lesz az ébredés. A kisgazda-politikusok is úton-útfélen hangoztatják: nem köthetünk a szomszédos országokkal olyan szerződést, amelyben anélkül mondunk le a határok lehetséges megváltoztatásáról, hogy partnereink biztosítanák a magyarság jogait. A két probléma ilyen összekapcsolása azonban könnyen visszájára fordítható: mi van akkor, ha tényleg nem biztosítják jogaikat? Kezdődik a határváltoztatás? Hogyan? Megindulnak seregeink? Vagy csak egyszerűen a szavakkal revolverezünk? De kinek szól az üzenet? Mert az érintett szomszéd biztosan hallja – és, ha ideges, elkezd készülődni. Ezt akarjuk? De hallja az európai partner is, és elkezd csodálkozni, vajon kell-e neki ilyen jelentkező. Netán ez lenne a cél?

Egyesek szerint megoldásra nincs is kilátás, egyrészt mert – hogy a romániai példánál maradjuk – a román lakosság többsége megveszekedett nacionalista, másrészt Romániában azonnal megbukna minden olyan erő, amelyik normális körülményeket szeretne teremteni a kisebbségeknek, harmadrészt pedig üres ígéret a román kormány minden fogadkozása, hogy korszerűsíteni óhajtja kisebbségpolitikáját.

Mit lehet hát tenni? Boruljunk térdre, és imádkozzunk? Bodor Pál egészen közel jutott a racionális válaszhoz: szerinte a román közmentalitással kellene megegyezni. Én ezt egy kicsit finomítanám: nem megegyezni kell, hanem olyan politikát folytatni, amely hozzájárulhat a román (vagy más, tetszés szerinti) közmentalitás változásához. Ez kínos, keserves, hosszadalmas folyamat, rövid időn belül semmiféle látványos eredménnyel nem kecsegtet. A tényleges javulás a kisebbségek helyzetében azonban csak ennek eredményeként következhet be. Ezt kellene – kellett volna már rég – megértetni a határon túli magyarokkal is. De ez csak a megoldás felé vezető út egyik – szubjektív – oldala. Be kell látni azt is, hogy a kisebbségi jogok európai normák szerinti tényleges biztosítása csak a román társadalom demokratizálódásával, gazdasági fellendülésével együtt lehetséges.

A magyar külpolitika tehát akkor járul hozzá valóban (nemcsak a retorika szintjén) a határon túli magyarok helyzetének jobbításához, ha

1. előítéletek nélkül és késedelem nélkül megtesz minden célravezető és lehetséges intézkedést a két ország közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése érdekében. Ezzel segíthetné a magyar külpolitika annak a bizonyos közmentalitásnak a változását;

2. mindent elkövet azért, hogy Románia gyorsabban haladjon a demokratizmus irányába, hamarabb tudjon kilábalni rendkívül súlyos gazdasági helyzetéből, s – a kritériumok teljesítése esetén – minél előbb bekapcsolódhasson az európai intézményekbe (ez húzó és kényszerítő erő egyszerre);

3. minden – két- és többoldalú – tárgyaláson (természetesen az alapszerződéssel kapcsolatos tárgyalásokon is) következetesen fellép azért, hogy iktassák törvénybe, és biztosítsák a határon túli magyarok kisebbségi jogait az európai normák szerint.

Ez természetesen hosszú utat jelent: néha szinte kilátástalannak is tűnhet. De ez a valóság. Ezt kell tudomásul venni, ezzel kell számolni politikánk alakításakor.

Az alapszerződések helyét és szerepét természetesen most az új európai geopolitikai helyzetből és a kontinensünk demokratikus részén uralkodó politikai hangulatból kiindulva igyekeztem áttekinteni, az olyan megállapításokkal tehát, hogy a szomszédsági kapcsolatok fejlesztése alapszerződések nélkül is elképzelhető, nem foglalkoztam: a mi esetünkben ez „történelmietlen” megközelítés lenne. Nem vesztegettem a szót arra az evidenciára sem, hogy alapszerződésről beszélve mindig a jó alapszerződésre gondolok: úgy vélem, a magyar tárgyalódelegáció csak olyan alapszerződés-szöveget fog parafálni, amely megfelel nemzeti érdekeinknek.

(Szerzőnk a Külügyminisztérium nyugalmazott helyettes államtitkára.)

• Belföld