Lenkei Júlia

Nyomtatóbarát változat

Egy kispesti polgárasszony fél évszázada – I. rész

1982 telén-tavaszán heteken át magnós beszélgetéseket folytattam nagyanyósommal, Hoff­staedter Lajosnéval. Elsősorban azért, hogy isteni történeteit akkor még kicsi dédunokái és további örökösei számára megörökítsem. Elővigyázatosságom elhamarkodottnak bizonyult: még több mint tíz évig részesítette családját szeretetében, bölcsességében, derűjében, tündéri humorában: néhány nappal századik születésnapja előtt halt meg. A szöveg mindenesetre megmaradt, családi segítséggel leíratódott, és idővel úgy gondoltuk, a nem kis formátumú személyiség felidézésén túl tartalmaz annyi társadalom- és kultúrtörténeti érdekességet, plusz magánemberi bölcsességet, hogy érdemes közzétenni. Csak válogatni, csoportosítani, strukturálni kellett a beszélgetésekben gyakorlatilag nyomdakészen megfogalmazott anyagot. Az így létrejött szöveg első felét 2007. októberi és novemberi számában közölte a Holmi című folyóirat. Most a visszaemlékezés második felét adjuk közre, amely időbelileg nagyjából a negyvenes évek végéig terjed: az érintett sorsok folytatása a beszélgetők előtt már nagyjából is­mert volt.

Az első részben a mesélő felidézte székesfehérvári gyermekkorát, Budapestre költözését, első munkahelyeit, férjhezmenésének a kabaré határát súroló történetét, a tízes-húszas évek kisvárosi életének mindennapjait, a háborús hétköznapokat, gyermekek születését és halálát. A történet szálát a főhős újbóli munkába állásakor Groszman Simon fogtechnikus és főkonzul Er­zsébet körúti rendelőjében vesszük fel újra.

Lenkei Júlia

Ott dolgoztam 1919-ig. Közben ez a Groszman Simon összetársult valakivel, mert nagyon sok pénze volt, nem tudta mibe fektetni. Egy napon megjelent nála egy vegyészmérnök, akit dr. Salgó Imrének hívtak, és azt mondta, hogy ő tudja gyártani azt a stancirt, amivel a fogászati mintákat fölveszik, és amit eddig csak Angliából lehetett hozatni. Kipróbálta, Groszman Simon ezt nagyon jónak találta, és azt mondta, hogy társuljanak össze, ő adja a pénzt, Salgó doktor gyártsa ezt, és mindenhova, vidéki fogorvosoknak, fogtechnikusoknak szállítsák. Meg is kezdték ennek a gyártását 1918 tavaszán. És ragyogóan ment ez is, és ennek is a könyveit én kezdtem vezetni. Ezért még pótfizetést kaptam. És meg is vettek egy ferencvárosi kis házat erre a célra, hogy ott egy kis üzemet rendezzenek be. De egyelőre még az iroda ott volt a fogorvosi rendelőben, ott dolgoztam. Azután később, már 1918 végén Salgó doktor azt mondta, hogy tegyük ki az irodát oda, mert neki nagyon sokszor van napközben valami leveleznivalója, valami irodai munkára szüksége, jobb, ha ott van ez a részleg. Úgyhogy én 1919 elején már kikerültem oda. Közelebb volt, könnyebb volt a közlekedés, és jobb körülmények is voltak. Azután attól fogva már a Márton utcába jártam az irodába, megkaptam ugyanazt a fizetést duplán, mint amit addig kaptam, de már a fogorvosi rendelőben nem dolgoztam tovább. Még a kommün kezdetén ott voltam lezárni a könyveket. Nem szűnt meg a fogorvosi rendelés, de a háború után, illetve a kommün után, amikor kezdődött a keresztény kurzus, akkor már mindent vidékről, külföldről lehetett behozni. Nemcsak lehetett, hanem kellett is, mert az amerikai segély azzal járt, hogy be kellett szüntetni minden ipart, és mindent külföldről kellett behozni. Egymás után csukták be a gyárakat. Kispesten volt egy nagyon nagy gyár, a Lipták-gyár, az első gyár, amelyik vasbeton-építéssel foglalkozott, azt be kellett zárni. Azután bezárt a Kistarcsai Gépgyár, leállt a Weiss Manfrédnek egy részlege, volt egy Schlick-Nicholson Gépgyár, volt Kispesten a Hoffer és Ganz Gyár, az is becsukott. Egymás után csukták be a gyárakat, egymás után szűnt meg az ipar, mert Magyarország mezőgazdasági ország, foglalkozzék mezőgazdasággal, az ipari termékek bejönnek külföldről. A fogorvosi rendelő tovább működött, mert igen jó nevű volt, az embereknek azután is fájt a foguk, legfeljebb nem csináltattak aranykoronákat. Korábban aranyak, sőt, platinák kerültek a szájba. Volt, aki végig bearanyoztatta az ép fogait, hogy minél több aranya legyen. Szóval nagyon-nagyon különös élet volt akkor. Óriási meggazdagodási lehetőségek és nagyon nagy nyomorúság volt mellette. 1919 júniusában már nem jártam az Erzsébet körútra, hanem a másik helyre. Ott maradtam 1944-ig. A Salgó doktornak a cége azután kifejlődött egészen nagy vállalattá, ez volt az Imperial gyár. Ez volt az alapja.

Ez a Salgó rendkívül tehetséges vegyészmérnök volt, nagyon jó ötletei voltak, és ő volt az, aki az 1920-as évek közepén elkezdett a szénlepárlás gondolatával foglalkozni. Hogy igenis lehet a magyar szenekből benzolt előállítani, ami nagyon fontos, és abból egy nagyon komoly műanyagipart kifejleszteni. De tőkéje nem volt. Ehhez kellett neki megfelelő tőkés vállalatot keresni, ami hosszas tárgyalások után sikerült is, a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság, amelyik egy igen nagy vállalat, a Chorin családnak volt a birtoka. Ők voltak a fő részvényesek, tulajdonképpen ők voltak a tulajdonosai ennek a nagy szénbánya vállalatnak, és komoly tőkével rendelkeztek, amit valamibe be akartak fektetni. Ők láttak ebben fantáziát, és adtak is pénzt, hogy a Salgó doktor fölállítson egy kísérleti telepet. Mert előbb ugye ki kellett kísérletezni, kipróbálni a szeneket, hogy melyik szén a leggazdagabb benzoltartalomban, kátránytartalomban, amiből a benzolt ki lehet vonni. Akkor megismerkedett Kandó Kálmánnal. Kandó Kálmánnak volt Alacskán, Borsod megyében egy kisebb bányája. Persze nagyon nehéz volt már akkor a magyar barnaszenet eladni, az Állami Vasutak inkább szerettek nagyobb kalóriájú szénnel dolgozni. Tatait, salgótarjánit még el lehetett adni. A pécsi volt az egyetlen magyar szén, és ma is az egyetlen magyar szén, amiből gázt és kokszot lehet előállítani, és a barnaszén nagyon nehezen volt eladható. Kandó Kálmán is látott fantáziát abban, hogy a barnaszenet főleg lepárlásra, feldolgozásra használják fel. Ő a bányáját rendelkezésre adta Salgó doktornak, és az meg is nyitott Berentén egy szénlepárló telepet. Berentére kötélpályán hozták át csillékben a szenet, és ott történt a lepárlás. Ez nagyon szépen ment is. A kitermelt kátrányt az Államvasút fatelítés céljára átvette. Hát itt volt a baj, mert a fatelítő kátrányt addig a német Rüdgers cég szállította, amelyik a világhírű IG Farben Industrie kötelékébe tartozott. Most az IG Farben Industrie-t nagyon bántotta, hogy egy ilyen semmi vacak kis magyar, piszlicsáré cég beleköp az ő levesébe. Mindent megtett, hogy ezt a MÁV-tól kitúrja, és megvett embereket. Sajnos, pénzzel mindent meg lehetett venni. Többek között egy fiatal mérnököt állított be, olyan formában, hogy ez a mérnök egy szép napon megjelent nálunk az irodában. Már akkor nagy irodánk volt a József téren. Azt mondta, hogy ő elvégezte a műegyetemet, de teljesen kijön a gyakorlatból, elfelejti azt is, amit tanult, mert nincs neki módja gyakorolni, sehol nem veszik fel. Eljön ingyen dolgozni, csak dolgozhasson kint a kőbányai üzemünkben. Akkor már Kőbányán volt egy nagy kátránylepárlónk. Gyanútlanul ezt az embert fölvette a doktor Salgó, alkalmazta. Egy idő után egyszer csak bűnügyi vizsgálat indult meg a vállalat ellen azon a címen, hogy a vállalat nem azt szállítja a MÁV-nak, amit vállalt, sokkal rosszabb anyagot szállít, és itt emberek vannak megvesztegetve, akik átveszik ezt a rossz anyagot, és azok a talpfák, amiket ezzel telítenek, el fognak rohadni. Ez már a Gömbös miniszterelnöksége alatt volt, és óriási szenzációt fújtak föl ebből az újságok, úgyhogy 1933. február 23-án letartóztatták doktor Salgó vezérigazgatót, Komlós Hugó főmérnököt, Józsa Imre művezetőt, Kiss András előmunkást. Négy embert letartóztatásba helyeztek, és megindult a bűnügyi eljárás. Beszüntették a MÁV-szállítást. Ezzel együtt sem az alacskai szenet nem lehetett a MÁV-nak szállítani, sem a kőbányai kátrányt, a gyár leállt, a berentei üzem leállt, és megindult a csődeljárás a vállalat ellen, mert a vállalat is beszüntette a fizetéseit. Ott volt neki a pénze a MÁV-nál, nem volt egy fillérje sem, nem tudott fizetni. 1933. február 23-ától július végéig folyt a vizsgálat a vizsgálóbíró részéről, folyt a rendőri eljárás, és folyt az Országos Hitelvédő Egylet részéről a csődeljárás. És július végén a négy embert szabadlábra helyezték, mert a vizsgálat nem tudott semmit alátámasztani. De a csődeljárásban a vállalat már tönkrement.

Előzőleg én az Iparügyi Minisztériumba jártam, a lefoglalt könyveknek a vizsgálatához nekem kellett minden adatot szolgáltatni. Nagyon csúnyán viselkedtek velem. Én minden könyvemet úgy nyitottam meg, ahogy akkor szokás volt: In nomine Dei. Ez kereskedelmi szokás volt az egész világon. Áthúzták és odaírták: Jehova nevében. Ilyen marhaságokat csináltak. És vizsgálták, vizsgálták, vizsgálták a könyveket. Mert az igazság az volt, hogy bizony az Államvasút tisztviselőit meg kellett vesztegetni, nem azért, hogy rossz árut vegyenek át, hanem azért, hogy ne piszkálódjanak, vegyék át a kitűnő, jó árut, és a számlát gyorsan likvidálják. Hát valamiképpen ezeket a pénzeket el kellett könyvelni. Ezek a hites könyvvizsgálók, az Iparügyi Minisztérium magas rangú tisztviselői annyira értettek a könyvekhez, mint egy tehénpásztor. Nyugodtan átnézték a könyveket, sehol semminek a nyomára nem akadtak. Akkor jött az Országos Hitelvédő Egyletnek a könyvszakértője, az is Salgó volt, az is átnézett mindent, és azt mondta nekem: Mondja, nagyságos asszony, hogy csinálta, hogy semminek nyoma nincsen? Hát hitelezői csalás nem állt fenn, mert nem volt pocsékolás a pénzzel, pénzeldugás. Nagyon szerény volt a vezérigazgató, nagyon szerényen vette ki az őt megillető részt. Nekem elég szép fizetésem volt, de nagyon sok munkát is végeztem. Úgyhogy azt kérdezte a könyvszakértő: – Mondja, nagyságos asszony, maga mikor aludt? – Mondom, éjszaka. – Mikor, amikor minden könyvben a maga keze nyomát látom? – Dolgoztam, nem traccsoltam. – Amikor munkaidő volt, én dolgoztam. Akkor már egész napot dolgoztam, 1927-től alakult ilyen naggyá a vállalat. Akkor már egész nap kellett dolgoznom. Ki kellett dolgoznom a nyolc órát, még többet is, csak az a kedvezményem volt, hogy délelőtt 11-re mehettem be, este 8-ig, 9-ig is bent voltam, ahogy a munka kívánta. Vasárnap és ünnepnap is sokszor bementem. Nagyon szép nagy fizetésem volt. Szegény uram nem is tudta soha, hogy énnekem nagyobb a jövedelmem, mint az övé. Mert nagyon bántotta volna.

Szóval 1937-ben fejeződött be a per, mert visszaadták perújrafelvételre az anyagot, és a Kúrián a becsületes kúriai bíró megállapította, hogy bűncselekmény nem történt. A második fokon, a Táblán – hármas volt akkor a bíróság, a Törvényszék, a Táblabíróság és volt a Kúriai Bíróság, háromfokú bíróság volt –, másodfokon bizonyíték hiányában mentették fel a vádlottakat. De a védőügyvéd perújrafelvételt kért, és akkor felkerült a Kúriához, és a Kúriai Bíróság bizonyíték és bűncselekmény hiányában mentette fel a vádlottakat, de már a vállalatot újrateremteni nem lehetett, csődbe ment.

Azután Salgó doktor kezdett kisüzemileg dolgozni. Kezdett szódabikarbónát csinálni. A szódabikarbóna nagyon jól ment egy darabig, akkor megint egy nagy budapesti vállalat, a Hungária Kénsavgyár, amelyik ma is igen nagy üzem, annak az igazgatója, egy Deutsch nevű ember, nagy pénzt fizetett a Salgó doktornak. Nézze, mondta neki, maga egy tehetséges ember, tud mást is csinálni. Itt van egy kis pénz, ez lesz magának egy kis tőke, szüntesse meg a szódabikarbóna-gyártást. Én akkor is könyveltem. A szódabikarbóna után műanyag gombokat gyártottak. Ami szintén nagyon jól ment. Az üzem kint volt a Kőbányai út 42.-ben. Ott volt egy kis iroda is, akkor már megint csak félnaponként jártam be, csak pár órára, nem volt nagy könyvelés. Azt is csináltam. Azután a műanyag gombok mellett a Salgó doktornak az az ötlete támadt, hogy sárgarépából elő lehetne állítani karotint. A karotin az A-vitamin provitaminja, amiből a máj választja ki az A-vitamint. Ezt a karotint még soha nem állították elő kristályosan. Salgó doktor nagyon sokat dolgozott ezen. Nem sikerült neki egészen kikristályosítani, de elég telítetten állította elő – ez már a második világháború vége felé volt –, és összeállt a Steiner Kekszgyárral, és csináltak karotinos csokoládét. Nagyon finom kis csokoládé volt, és benne volt a karotin, ami táplálóvá tette ezt a csokoládét. Meg is vizsgálták fent az Iparügyi Minisztériumnak a Kémiai Intézetében, megállapították, hogy a karotin valóban benne van a csokoládéban, és ezt a csokoládét árulta egészen 1944 márciusáig, amíg a németek be nem jöttek. Akkor mindent lezárt. Akkor már semmit nem csinált a Salgó, és akkor már én is elmentem apukával Békésre.

A második világháború után tovább dolgozott, akkor ment tulajdonképpen jól a gombgyár. Én dolgoztam, ugyanott. Nyilvántartást mindig kellett vezetni. Meg adóbevallásokat kellett csinálni. Ezek után a munkák után adót kellett fizetni. Ahhoz, hogy adót fizessen az ember, iparengedélyt kellett kérni. Engedélyt csak úgy adtak, ha rendes nyilvántartás volt, ahol tudtak ellenőrizni. Nem államosították ezt az üzemet, ez egy kis üzem volt, két munkással dolgozott a doktor Salgó vegyészmérnök, és én voltam a könyvelője és adminisztrátora. Ment is ez egy darabig jól, és egyszerre csak rájöttek, hogy ezeket a gombokat a váci fegyház büntetettjeivel lehet csináltatni. És a váci fegyház beállított egy gépet. Nagyon primitív gép kellett hozzá, úgyhogy bizony az iparunk nagyon elszegényedett. Akkor még a Salgó doktort ki is telepítették, feleségével együtt, aki szintén vegyészmérnök volt. Akkor már nem lehetett mit csinálni. Én 30 évig kitartottam mellette. Tulajdonképpen több mint 30 évig. Három feleséget éltem át. Az első feleségétől elvált, a második feleségét, azt nagyon szerettem. Azzal együtt jártunk be mindennap a fogházba. Februártól július végéig naponta látogattam a Markó utcai fogházat, ahol ők mint vizsgálati foglyok letartóztatásban voltak. Ugyanakkor volt letartóztatásban Beck András, a Beck Márta és a Rajk László is. Úgyhogy a beszélőkön én ezeket mindig láttam. Természetesen nagyon jóban lettünk a fogházigazgatóval. Ő is megkapta a maga sápját, mert hiszen mindenért fizetni kellett. Egy Markó utcai vendéglőben fizettünk elő mind a négy emberünknek a kosztjára, ők nem ették a foglyokét. Ilyet lehetett csinálni. Elhozták nekik mindennap a kosztot, és énnekem mindennap be kellett mennem, mert voltak olyan iratok, amit a vezérigazgatónak alá kellett írni. Az üzem nem ment, de folyt a vizsgálat. A vizsgálat folyt februártól március végéig. Ezalatt mindennap fel kellett mennem az Iparügyi Minisztériumba, amelyik ott volt a Lánchíd budai hídfőjénél. Most már nincsen, mert azt teljesen lebombázták.

Szerencsém volt, ugyanis én dupla könyvelést vezettem. Egyetlenegy dolog volt, ami bűnnek vagy szabálytalanságnak számított. Mi a szerződésben azt vállaltuk, hogy csak hazai alapanyagból gyártunk. De a hazai alapanyag kevés volt, nekünk kellett kívülről is kátrányt hozatni. És hogy a kívülről jövő kátrány eredete ki ne derüljön, a fuvarleveleket két példányban kaptuk. Volt egy főpéldány, ami bélyegzett volt, és volt egy másodpéldány. Én a másodpéldányt úgy könyveltem el, mintha a Pécsi Kokszolóból vagy az Óbudai Gázgyárból kaptuk volna a kátrányt. Mindent, amit Magyarországon beszereztünk, azt mindent kétszer könyveltem a raktár­könyvbe, így tudtam a nyersanyagot elszámolni, és így tudtam eltüntetni a külföldről hozott nyersanyagot. Szóval mi tulajdonképpen jobb anyagot szállítottunk a MÁV-nak, mint ami a szerződésben ki volt kötve, nem rosszabbat, jobbat. Én meg vagyok róla győződve, hogy még ma is van olyan talpfa letéve, amelyik innen származik, mert kitűnő anyagot szállítottunk. Sokkal nagyobb kreozottartalma volt, mint amit a szerződésben vállaltunk, csak nem hazai alapanyag volt, amire azt mondták a MÁV tisztviselői, akik a versenytárgyaláson vettek részt, hogy most jön a nemzeti színű gatyamadzag. Tudniillik a pályázat záradéka az volt, hogy a szállítandó anyagot hazai alapanyagokból állítsuk elő. Ez volt a nemzeti színű gatyamadzag. Ennek nem feleltünk meg. Mert például sárga-fekete gatyamadzag is előfordult, meg piros-fekete-sárga. Nemcsak piros-fehér-zöld gatyamadzag volt. És itt volt énnekem két raktárkönyvem. Egy igazi és egy másik. Az igazi ott volt a többi könyv között, de ezek a marhák nem látták meg, és én folyton törtem a fejemet, hogy hogy tüntessem el. Ez volt a piros könyv, én meg gondolkodtam, hogy úristen, mit csináljak vele. Kétségbe voltam esve. Én annyira kétségbe voltam esve, háromszor hívattak a rendőrségre, de úgy mentem, hogy ma­gammal vittem egy kis táskában törülközőt, szappant meg pár zsebkendőt, a legszükségesebbeket, hogy benntartanak. És nem tudtak benntartani, csak mint tanút hallgattak meg. Az ügyvéd engemet kitanított arra, hogy ha rózsaszín cédulára veszik fel a vallomásomat, akkor le fognak tartóztatni, ha kékre, akkor csak mint tanút hallgatnak ki. Én meg mindig néztem a Barabás rendőrszázadost, hogy milyen cédulára írja a vallomásomat. Egyszer két percre hagytak magamra. Kirmayernak hívták azt a főszakértőt, aki már egy idős ember volt, és Csermelynek hívták a másik szakértőt, akinek a neve Pupelka volt, de az alatt az idő alatt Csermelyre magyarosította. Talán két percre hagytak magamra, és én fogtam azt a könyvet. Először arra gondoltam, hogy kidobom az ablakon. De mit csináljak, ha kidobom az ablakon, és valaki fölhozza? Hát volt ott egy nagy vaskassza, annak a háta mögé dugtam. Nem találták meg, ezt a vaskasszát nem mozdították el a helyéről. Nem bántam én, csak amíg a vizsgálat tart, ne legyen meg! Olyan rondán beszéltek velem. Maga! Meg hogy csinálta ezt maga? Iparkodtam nagyon udvarias lenni, a főkönyvembe beírták, hogy: Jehova nevében. Ezért nagyon dühös voltam. De nem mutattam semmit. A végén azután át kellett adni az összes könyveket az Országos Hitelvédő Egyletnek. Mikor már átadták, törődtem is én velük. De volt olyan idő, hogy úgy mentem át a Lánchídon, hogy azt gondoltam ma­gamban, mintsem én börtönbe kerüljek, hogy a gyerekeimre ilyen szégyent hozzak, beledobom magamat a Dunába. Azután átmentem a Lánchídon, mindig gyalog. A Gróf Tisza István utcán, a mai József At­tila utcán mentem gyalog, és nézegettem gépiesen a kirakatokat. És voltak a pengős regények. Én azért egy könyvüzlet előtt soha nem tudtam elmenni. Gépiesen megálltam a kirakat előtt. Na­gyon el voltam keseredve, és ránézek a könyvüzlet kirakatára, és a pengős regények között látok egyet, az van ráírva: A vörös főkönyv! Akkor én azt mondtam, hogy te jó isten, elmebajt kaptam, meg vagyok zavarodva. Mit csináljak? Még egyszer nézem: A vörös főkönyv. Meg voltam róla győződve, hogy elmezavart kaptam. Azután mentem tovább, átmentem a Károly körútra. Ott volt az 52-esnek a végállomása, ott ültem mindig villamosra. Budáról egészen odáig gyalog tettem meg az utat. Kicsit ki­szellőztettem a fejemet, mert nem akartam úgy hazamenni, hogy én kétségbeesést mutassak.

Akkor tudtam meg, hogy az én uram milyen nagy ember. Mondhatom, hogy akkor szerettem bele a férjembe. Az én uram, aki éveken át folyton azt hajtogatta, szívem, ne járjon hivatalba, érjük be azzal, amit én keresek. Inkább majd én vállalok mellé valamit. Maradjon idehaza. És minél nagyobb lett az én vállalatom, az én férjem annál jobban félt. Ő azt mondta, hogy ez egy olyan nagy fezőrség, ez egy olyan nagy kalandorság, mert meg kell mondanom, hogy a Salgó doktor rendkívül tehetséges ember volt, de volt benne bizonyos kalandorság, amire tulajdonképpen minden vállalkozónak szüksége van. És az én uram nagyon ellene volt ennek. Nagyon nem szerette ezeket a dolgokat. És a per alatt soha, egyetlen szó szemrehányást nem tett.

Mi már hetedikben elhatároztuk, hogy Lajos a bölcsészetre megy. Én nagyon szerettem volna, ha kémikus lett volna, azt gondoltam, hogy őneki nagyon jó lenne a kémia, mert abban esetleg önállósíthatja magát. Később egy kis vegyi üzemet is létesíthetne, és biztos voltam benne, hogy ha ő a kémiával foglalkozik, okvetlen lesz valami találmánya neki. De szegény uram azt mondta, hogy egy olyan fiúnak, akinek öröklött betegsége van, nem szabad, hogy mérgek legyenek a közelében, nem való ez a Lajoskának. Menjen ő csak a bölcsészetre, legyen tanár. Hát én azt gondoltam, hogy ha már tanár, legyen az ő képzése a legtökéletesebb. Akkor már hallottam az Eötvös Colle­giumról, hogy ott az egyetemen kívül különórák, szemináriumok vannak, és Eötvös-kollegista a legnehezebb körülmények között is kap állást, és ha nem kap állást, kap külföldi ösztöndíjat, amit mindaddig megismételnek, amíg nem tudnak neki megfelelő állást biztosítani. A többi egyetemi hallgató – amint később megtudtam – nagyon csodálkozott azon, hogy van néhány évfolyamtársuk, akiket év közben soha nem látnak az egyetem óráin, vagy csak nagyon ritkán, vagy csak a nagyon fontos órákon, például a francia szakosokat Eckhardt óráin látták néha, a magyar szakosokat Horváth János óráin látták néha, de egyébként nem látogatták állandóan az órákat. Bejönnek, és sorra mind kitűnőre levizsgáznak.

Az Eötvös Collegiumba a Lajost maga a gim­názium igazgatója ajánlotta be, azonkívül egy tekintélyes család, ahol szintén egy vakációban tanította a fiukat. Az igazgató – néhai Mattyasovszky Kasszián – jó barátja volt Gombocz Zoltánnak, így azután a fiút behívták mindjárt az érettségi után, hogy megismerjék. Az írásbeli és szóbeli érettségi közben országos irodalmi tanulmányi versenyen első lett. Vagy egy önálló novellát kellett írni, vagy egy ismert regényből dramatizálni egy jelenetet. Lajos ezt az utóbbit vá­lasztotta, az Abafiból, Jósika Abafijából egy jelenetet dramatizált. És ezzel első díjat nyert. Az Eötvös collegiumi vizsgáztatás úgy történt, hogy először Gombocz Zoltán beszélt vele. Megkérdezte, hogy mik a kedves olvasmányai, milyen szakra szeretne menni. Ő a latin–franciát választotta. Azután sorban vizsgáztatták őt a latinprofesszor is, a franciaprofesszor is, aki Gyergyai Albert volt. Akkor még Szegő Albert néven a kollégiumnak volt a tanára. Úgy látszik, a vizsgák eredményei megfeleltek. Oda évente 12 fiú került. Ezeknek nagy része vidéki fiú volt, akik egyúttal teljes ellátást kaptak a kollégiumban, de egyébként a pestiek is bentlakásosak voltak. A kollégiumban keresztülment a szokásos gólyavizsgán, ami elég durva dolog volt, az angol kollégiumok mintájára. A felsőbb osztályosok különféle feladatokat adtak a gólyáknak, az elsőéveseknek, ezt úgy hívták, hogy gólyavizsga. Volt benne elég sok durvaság. Úgyhogy az én fiam elég elkeseredetten jött az első vasárnap haza, de tudta, hogy ezen keresztül kell menni. A gólyaság úgy történt, hogy a legkisebb szabálytalanságért „lehúzták”. Deresre fektették, és a fenekére vertek mindnyájan egyet. Nem tudom, hogy puszta kézzel-e vagy bottal, de elég kellemetlen volt. Egy időben a Gombocz Zoltán ezt a szokást fel is függesztette. Az történt ugyanis, hogy egy fiút felmászattak a háztetőre, ami nem volt egészen veszélytelen, úgyhogy már a Lajos ide­jében elég tűrhetőek voltak ezek a „lehúzások”. A beosztás olyan volt, hogy négy fiúnak két szobája volt, egy nappali és egy hálószoba. A hálószobában négy egyforma ágy volt, a nappali szobában négy egyforma íróasztal. A negyed­évesek voltak a családapák, a harmadévesek a családanyák, a másodévesek az első félévi vizsgáig gólyák voltak szintén. Őket is „lehúzták”, de ritkábban, mint a gólyákat, és a harmadik félévi vizsgák elvégzése után egy utolsó „lehúzást” kaptak. Attól fogva tanár úrnak szólították őket is.

A fiamnak az első családapja Uszkay Árpád volt, vitéz Uszkay Árpád magyar–német szakos. A családanyja Ortutay Gyula, nem a néprajzos Ortutay Gyula, hanem annak névrokona. Úgyhogy Ortutay Gyula, amikor egyszer ez a mi Ortutaynk publikált egy cikket, akkor megkérte, hogy más néven publikáljon. Ő fölvette az édesanyja nevét, úgyhogy az első regénye, ami sajnos az utolsó is volt, mert nagyon fiatalon meghalt, Lovass Gyula néven jelent meg.¹ Társa volt még Bognár József, aki egy ideig a bölcsészeten tanult, azután átment a közgazdasági egyetemre. Vidéki fiú volt, és egy gazdag családnál, egy nagyon gazdag zsidó családnál volt házitanító. Később elvette ennek a családnak a lányát. Bognár József az, akiről a Lajos úgy beszélt: ő az egyszerelmű ember. Soha semmiféle kapcsolata, már az Eötvös-kollegisták tudomása szerint nem volt senkivel. Ez volt az első szerelme, később is, remélhetőleg még mostani felesége. Kerékgyártó Elemér, az volt a kollégiumban a szépfiú. Nem tartották őt nagyon tehetségesnek, de olyan kimondottan ifjúsági elnök típus volt, olyan szépfiú. Szigethy Miklós egy rendkívül tehetséges és nagy reményekre jogosító fiatalember volt. Az Eötvös Collegiumba fölvették, dacára annak, hogy ő csak úgy tudott tanulni, hogy egy évet dolgozott és egy évig tanult. Az édesanyja, özvegyasszony, szegény mosónő volt, és őneki egyedül kellett az összes tanulmányai költségeit fizetni, sőt még az édesanyját segíteni. Nagyon tehetséges, nagyon becsületes, nagyon drága ember volt. Később, a fölszabadulás után az ÁVH-hoz került, és mint őrnagy ő ment igazolni a Lajost, mikor az igazolóbizottság előtt, nem tudom, többen vagy csak egyvalaki antiszemitizmussal vádolta. Ő csak annyit mondott: Én sokat jártam Mesterházi Lajos, akkor még Hoff­staedter Lajos családjához, ismerem a családi körülményeit, és igazán nyugodtan mondhatom, hogy ott az ő részéről antiszemitizmusról szó sem lehetett, már csak származásánál fogva sem. Nagyon különös, hogy nekem kell őt az antiszemitizmus vádjával szemben megvédeni.

A kollégiumból Lajos minden vasárnap hazajött, és akkor megmondtam neki, hogy nagyon szívesen látom, ha hazahozza egy-egy barátját ebédre, akinek nincs hova mennie vasárnap. Nem mintha a kollégiumban nem kaptak volna kitűnő ellátást, azt gondoltam, hogy egy ilyen vidéki fiú mégis szeretné az ilyen vasárnapot családi körben tölteni. Úgyhogy nekünk minden vasárnap volt egy vendégünk, néha kettő is. Sőt később uzsonnára hárman is eljöttek. Jól érezték magukat a mi körünkben, és én is nagyon szerettem a fiamnak ezeket a barátait. Később, már mikor az én fiam lett családapa, akkor az ő kis gólyája egy nyíregyházi tanárnak a fia volt, akinek a nagybátyja, Moravcsik latintanár volt a kollégiumban. Az ő gólyája Margócsy József volt, vagyis a Jocóka. Ez a Jocóka mint a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola rektora ment nyugdíjba. Sokat járt hozzánk Uszkay Árpád, Ortutay Gyula, Szigethy Miklós, Mikecs Laci, Makai Imre, Ángyán Pali és a Margócsy Jocó. Mást nem hívtunk meg. Akkor úgy nevezték ezt, hogy zsúr, szendvi­cseket csináltunk, süteményeket sütöttünk, és teát adtunk. A lányok közül Csák Veronkát hívtuk meg. Volt még egy kislány, Magdának a barátnője volt, aki egy osztállyal lejjebb járt. Az egyetemi évek is szépen teltek, az alapvizsga letétele után a Lajos Németországba került, ott kapott ösztöndíjat, Tübingába, azután a szakvizsga letétele után kapott egyéves ösztöndíjat Franciaországba. Ott ismerkedett meg későbbi feleségével, Ditrói Zsófikával, aki szintén ösztöndíjjal volt ott.

Első nagy szerelme a Csák Veronka volt. Ez adódott is, mert a Veronka mamája nekem jó barátnőm volt. Ő igen ökonomikusan gondolkodott, és mivel olyan vastagon a pénz nem állt nála, meg nálam sem, úgy határoztunk, hogy a némettanárnőt közösen fizetjük, közösen tanulnak a gyerekek, és később a franciatanárnőt is. Így lett nagy barátság Veronka és a Lajos között. Egyszer én hazautaztam Székesfehérvárra egy tavaszi napon, hogy a beteg édesanyámat meglátogassam, és mikor hazaértem, a Lajos elém jött a villamoshoz, és azzal fogadott, hogy anyukám, eljegyeztem Veronkát! Ő lesz a feleségem! Mire én azt mondtam: Kisfiam, még sok víz fog addig lefolyni a Dunán, amíg te nősülhetsz. A választásoddal nagyon meg vagyok elégedve, én a Veronkát nagyon szeretem, és tudom, hogy jól választottál. – Úgyhogy évekig már a baráti kör és a rokoni kör is úgy nézte a Veronkát, mint aki a Lajosnak a felesége lesz, sőt nyolcadikban eljött az osztályfőnöke hozzánk látogatóba, egy vacsorameg­hívást elfogadott, direkt azzal a céllal, hogy a Veronkát megismerje. Az iskolában Lajos mesélt róla, az osztályfőnöke volt egyúttal a lelki atyja, gyóntatója, tudott róla. Akkor kifejezte az aggodalmát az osztályfőnöke, Szegedi Tasziló, hogy a Veronka már olyan nagy nő a Lajoshoz képest, valószínűleg nem fogja megvárni, hogy a Lajos házasságképes legyen, s ez a Lajosnak nagy bánata lett. Holott ennek az ellenke­zője történt. Veronkának a szülei is nagy örömmel fogadták a tervet, úgy érezték, hogy jobb vőt nem is kívánhatnának. Veronka igen hűségesen és nagyon nagy szerelemmel szerette az én Lajoskámat, ő viszont nem érdemelte ezt meg. Vasárnaponként, ha hazajött, később már nem hozott barátokat, mert terhére lett volna, mert ebéd után mindig átment a Veronkáékhoz. Ők a másik házban laktak, volt nekik úgynevezett zenegépük, ahogy akkor mondták, és táncoltak és beszélgettek. Az egyetem alatt még tartott, némi intermezzókkal. Volt neki lánytanítványa, aki nagyon tetszett neki, és volt neki különösen egy barátnője, a tanítványának az unokatestvére, akik szintén nagyon jó barátsággal és szeretettel fogadták a Lajost, mert tanította a Juditot franciára. Azután volt egy másik lány is, akivel foglalkozott, szóval nem volt a hűség mintaképe az én fiam.

Mielőtt elment Párizsba az ösztöndíjjal, volt egy tragikus nagy szerelme. Kosarat kapott. Emiatt egy napon azt mondta: anyukám, nem jövő héten utazom, hanem holnap utazom, rögtön készíts nekem mindent össze. Én persze nagy bajban voltam, mosni, javítani, gombokat fölvarrni, minden, egész éjjel ébren voltam. De hát mit csináljak, ha ilyen nagyon sürgős neki az elutazás, hát nem akartam útjába állni. Reggel nyolc órakor kimentem vele a pálya­udvarra, és akkor már ott volt az illető hölgy, aki a szívét megtagadta. Persze a Lajos mindjárt azt mondta, anyukám, egy kicsit vonulj félre, hogy én a Cicától még elbúcsúzhassak. Hát nem álltam a szerető szívek útjába, félrevonultam. Nem is tudom, miért kísértem ki a fiamat, mert csak akkor láttam újra, és tudtam vele pár szót beszélni, mikor már a vonat lépcsőjén állt. Mikor hazamentem, fölhívott telefonon egy barátnőm, és azt mondta: Lenkém, te el merted ebben a szörnyű lelkiállapotban a Lajost engedni Párizsba? Nem félsz, hogy történik vele valami? Mondtam, Arankám, én nem félek. Az én fiam ki fogja heverni ezt a tragikus nagy szerelmet. Sőt, nagyon hamar bele fog esni egy másik nagy szerelembe. Azt hiszem, már az első levele is erről fog szólni. Hát nagyon csalódtam, mert a második levele szólt arról, hogy anyukám, most megismerkedtem az igazival. Okos, mint a Judit, szép, mint a Veronka, jó, mint a Magda. Ezt megtaláltam egy személyben, nagyon szeretem őt, ez egy örökös szerelem lesz. Ezt a levelet Veronkának nem mutattam meg, de az édesanyjának megmutattam. Mert nem akartam, hogy ők hiú reményeket tápláljanak. Egy napon az édesanyja azt mondta: – Nézd, Lenkém, én látom, hogy a Lajos már nem érzi azt, amit kezdetben érzett a Veronka iránt. Az úgyszólván egy gyermekszerelem volt. Most van a Veronkának egy kérője. Igaz, hogy már harminc év körüli, tehát a Veronkánál jóval idősebb, de önálló férfi, akinek saját nyomdája van, a fivérével együtt társban, intelligens ember, olyan ember, aki bármelyik percben nősülhet, és tudja a feleségét eltartani. Mit gondolsz erről? Én azt mondtam: Ha a Veronkának nem ellenszenves, és a Veronka úgy érzi, hogy összekötheti vele az életét, akkor én azt ajánlom, hogy menjen hozzá, fogadjátok el kérőnek. Így is történt. Veronka férjhez is ment, persze nem rögtön, hanem akkor, miután már a Lajos megnősült, rövid idővel azután férjhez ment. Lett egy kislánya, közben – míg terhes volt a kislánnyal – letette az egyetemen a német–francia tanári vizsgát, és azt tervezték, ami sajnos nem valósulhatott meg, hogy a férje mint nyomdász, könyvkiadó is lehet, és a Veronka fordítani fog majd németből, angolból, franciából, és ő kiadja azokat a könyveket. Ez nagyon szép terv volt: Kispesten egy nagyon jól fölszerelt nyomda volt, de közbejött a ’44-es év, a németek bevonulása, a nyomdát bezárták. A nyomda és a lakás a saját házukban volt Kispesten, úgyhogy nem kellett külön gettóba menni, hanem az ő házukat kijelölték mint zsidó házat, ott maradhatott a Veronka az édesanyjával, édesapjával, anyósával, aki özvegy volt, a kicsi lányával, a sógornőjével, a fia­talabb Faragó nejével és annak a kisfiával. Így voltak heten együtt, és így vitték hetüket Auschwitzba, ahonnan soha többé egyik sem jött vissza. A két férfi – a két Faragó – akkor munkaszolgálatos volt, azok haza is jöttek. Most már az ő emléküket csak egy tábla őrzi a kispesti zsidó templomban, ahová a nevük föl van vésve, Csák Gábor és Csák Gáborné Lenkey Szeréna, Csák Veronka Faragó Imréné, Faragó Ju­lika. Ez őrzi az ő emléküket. A Csák Gábornak volt egy nőtestvére, zongoratanárnő, aki a Sas-hegyen lakott egy magányos villában, ami az ő tulajdona volt. Március 19-én, amikor a németek bejöttek, küldött egy táviratot a bátyjának. „Jöjjetek ki mindnyájan hozzám!” Én akkor mondtam a Szerénának, hogy Szerénám, menjetek oda ki. Erre ő azt mondta: – Ott engem senki nem ismer, nem tisztel, én ott csak egy ismeretlen zsidó asszony leszek. De itt a telepen én voltam a legelső tanítónő. – Amikor az első iskola fölépült, őt Máramaros megyéből, ahol ő a magyarosításáért külön díjat kapott, onnan elhelyezték jutalomképpen ebbe a Wekerle-telepi iskolába. Itt tanított harminc évig. Volt olyan család, ahol a nagymamát, a mamát és a gyereket is tanította. Ha mentünk sétálni a parkba, alig győztük a köszönéseket fogadni. Azt mondta: – Nekem itt bajom nem történhet, mert engem itt mindenki ismer, tisztel és szeret. Én itt maradok, ezt érzem az én otthonomnak, innen én nem mozdulok! – Arra nem gondolt, hogy ez a haza és a háza az Endre László körzetébe tar­tozik, aki nem tűrt meg az ő körzetében egy zsidót sem. Volt egy olyan család – a Főtéren laktak szintén –, ahol az apa teljes jogú keresztény volt, az apának a fivére bencés pap volt, az asszonynak az édesapja katolikus volt, az édesanyja zsidó volt. Ő 18 éves korában áttérhetett volna katolikusnak, mert a szülei nem kötöttek reverzálist, ő zsidónak született, de 18 éves korában azt mondta: – Ha én eddig jó voltam zsidónak, és a férjem mint zsidót vett el, nem térek át! Megmaradok zsidónak. – Elvitték őt is a monori téglagyárba, ahová a többi megyei, Endre László körzetébe tartozó zsidót vitték. A svéd követségből kiküldtek érte, ő a törvény szerint is kereszténynek számított, illetve keresztény jogú zsidónak. Haza is vitték, azután egy éjszaka bementek a nyilasok, kivitték őt a parkba, és agyonlőtték. Ott maradt a férje egy tízéves kisfiúval.

Magduskám hatodik gimnazista volt, amikor elmentem, és engedélyt kértem az osztályfőnöknőjétől és az igazgatótól, hogy a kislányomat beírathassam az Eötvös Collegium tánctanfolyamára. Erre iskolai engedélyt kellett kérni. Öt óra után kísérő nélkül még nyáron sem szabadott az utcán tartózkodni. Mozi­látogatásra, színházlátogatásra is engedélyt kellett kérni. Akkor hosszú tanakodás után az osztályfőnöknője, Emília nővér, akit mai napig is nagyon nagy szeretettel és tisztelettel emleget a Magda, már meghalt, azt mondta: – Majd beszélek az igazgató úrral. – Az igazgató úr Lajosra való tekintettel megengedte, hogy vihetem a Magdát az Eötvös Colle­gium tánciskolájába. Nem mondhatom, hogy ott az én Magdámnak olyan rendkívüli nagy sikerei lettek volna, de mivel kollégistának volt a húga, mindenki táncoltatta. Ugyanakkor az ugyanolyan idős Huszti kislány, a Husztinak a legkisebb lánya is járt, ezeket a kislányokat a kollégisták maguk között „pisisnek” hívták. Három „pisis” volt: az egyik, a nevére nem emlékszem, egy antropológus professzornak volt a kislánya, az is gimnazista kislány volt, a másik a Huszti kislány, és a harmadik a Magda. De azért táncoltak, és megtanultak táncolni. A táncvizsgán hosszú ruhában jelent meg a Magda, világoskékben, 16 éves kislány az mindig csinos. Hetedikben újra kértünk engedélyt, újra mehetett a Magda, akkor már nagyon nagy sikerei voltak. Akkor a Lajos Párizsban volt, és az ő barátai, főleg Rákosi Zoltán úgy vigyázott Magdára, mintha az ő húga lenne. És a Szigethy Miklós is. Szóval akkor már csinosodott a Magda. Volt neki egy fekete bársonyruhája, Amerikából kapta a nővéremtől, fehér csipkegallérral, volt egy sötétkék taftruhája is. Egyik táncostól a másikhoz repült. A táncosai között nagy nevek voltak, mai nagy nevek. Makai Imre, Lőrincze Lajos, Csató János, Wéber Antal, Julow Viktor. Szóval az én Magdámnak nagy sikerei voltak. Volt egy nagyon szép fiú, az Ángyán Pali, ez egy kanizsai fiú volt. Latin–francia szakos. Az volt az én Magduskámnak a nagy szerelme. Ezzel a szegény Án­gyán Palival utoljára a Magda 1944 karácsonyán találkozott. Akkor már a Magda asszony volt. Kérdezte, hogy hova megy. Azt mondta: – Megyek a Galga mentére, ott várnak a fiúk, kell mennem. – Azt mondta a Magda: – Pali, ne menjen! Jöjjön el hozzánk, a férjem ad majd magának civil ruhát. Ez egy olyan reménytelen dolog. Miért akar maga bevonulni? Az én férjem is katonaszökevény. Olyan írást kap maga tőlünk, és civil ruhát, hogy nyugodtan hazautazhat akár Kanizsára a szüleihez. – Azt mondta az Ángyán Pali, hogy nem megyek, mert várnak a barátaim, és elhatároztuk, hogy a legelső alkalommal átállunk az oroszokhoz. Nem akarok tőlük elmaradni. – Hiába kapacitálta a Magda. Nem volt hajlandó maradni. Ő volt az egyetlen az évfolyamtársai közül, aki elesett. Ebben az utolsó, értelmetlen, komisz csatában elesett. Még ma is sajnálja a Magda. Mert egyébként ez az évfolyam megúszta.

1940-ben a fiam bejelentette, hogy nősülni akar. Magam részéről semmi akadályát nem láttam, de a kislánynak már korábban, mikor tudtam, hogy ők Párizsban megszerették egymást, írtam egy levelet, hogy nagyon gondolja meg magát, az én fiamnak a gyógymódját eddig nem ismerő, de örökölhető betegsége van, és ő mint orvosprofesszornak a lánya százszorosan kell hogy meggondolja magát, hogy ilyen jövő mellett, ilyen kilátások mellett összekösse-e az életét az én fiaméval. Ezt különben a fiam is már megmondta neki előzőleg. A kislány erre a levelemre nem is válaszolt, de amikor a fiam hazajött, bejelentette, hogy ő vőlegénynek érzi magát, és ő elveszi Ditrói Zsófiát. Hát mondtam, hogy ez már a te dolgod, fiam, és ő el is ment az anyakönyvvezetőhöz bejelenteni a házasságát, az pedig azt mondta, hogy ehhez, mivelhogy vegyes házasságról van szó, illetve nem fajtiszta keresztény a vőlegény, engedélyt kell kérni, az alispáni hivatalba kell neki elmenni. Endre László volt Pest megye alispánja. Az én fiam elment hozzá, engedélyt kérni a házasságához. Endre László azt mondta, hogy én ezt az engedélyt nem adom meg. A fiam megkérdezte, hogy milyen alapon. Erre azt felelte, hogy az alispánnak diszkrecionális joga egy házassághoz az engedélyt megtagadni. Az én fiam – ez abban az időben volt, mikor a lengyeleket a németek megszállták –, elment hivatalosan lánykérőbe apósához, Ditrói Gáborhoz². Az azt mondta neki: – Fiam, milyen alapon akarsz te a lányommal házas­ságot kötni? Neked semmi állásod, semmi egzisztenciád! – Csak magántanítványa volt neki ak­kor. Erre azt mondta az én fiam: – A varsói polgármesternek a fia két héttel ezelőtt még ragyogó partinak számított, minden varsói lány boldog lett volna, ha ezzel a fiúval házasságot köthet. Ma már nem tudom, hogy hol van ez a fiú, és hogy mit jelent társadalmilag az ő helyzete. – Persze Ditrói Gábor, mint apa és mint orvos is, próbálta a lányát lebeszélni erről a házasságról, ami nem sikerült neki, és minthogy Kispesten nem esküdhettek meg, az akkori szegedi polgármester, igen liberális, igen becsületes ember volt, szépen összeadta a fiatalokat. Házasságuk után hozzánk költöztek. Én adtam nekik egy szobát, főztem nekik, gondoskodtam róluk. Akkor a fiam magántanítványokból és az Állami Gépgyárnak végzett olasz levelezésből tartotta fenn magát. De közben készült a doktorátusára. Már én akkor gépeltem a disszertá­cióját. És akkor a Zsó, aki távoli rokonságban volt Quandt Richárddal, a Nemzeti Bank akkori elnökével,³ elment hozzá, és kérte, hogy szerezzen a férjének állást. Tekintve, hogy perfekt német, francia és olasz, egész biztos, hogy ilyenre szükség van, mert az Állami Gépgyár, amely Olaszországgal a repülőgépgyártásban van kooperációban, az olasz leveleit úgy íratja az ő férjével, hogy egy házban lakó tiszt­viselő hozza ki a leveleket és viszi el a leveleket, mert a gépgyár területére be nem léphet, pedig az apja ott 32 évig nagyon hűséges, nagyon elismert, becsületes munkát végzett. Azért nem léphetett be, mert ellenségnek tekintették, nem megbízhatónak. Küldték ki a pénzt, nagyon jól megfizették, csak be nem léphetett a gyárba. Ott repülőgépeket, hadieszközöket gyártottak. Quandt Richárd írt ajánlólevelet az Angol–Magyar Banknak, de azt mondta, engedje meg, Zsófika, hogy megjegyezzem, hogy egy Ditrói Zsófiának másképp kellett volna férjhez menni. Erre a Zsófikám azt felelte: – Engedje meg, hogy én ma­gam döntsem el, kit választok az életemben társul. – Megköszönte az ajánlólevelet, és így jutott be a fiam, később a Zsó is az Angol–Magyar Bankba mint idegennyelvű levelező. Elég szépen kerestek, úgyhogy az egzisztenciájuk meg volt alapozva.

Közben már útban volt Marcikám, készítettük neki a kelengyét, és akkor szóltam én a Zsókám mamájának, hogy most már ideje lenne a gyerekeknek lakásról gondoskodni, mire meglesz a kisgyerek, legyen nekik lakásuk. Énnekem van 500 pengőm, én ezt erre a célra odaadom. Az annyi volt, hogy a Zsó mamája is adott 500 pengőt, és 1000 pengőért egy öreg házaspár lakásának a bérletét megvettük a Logodi utcában. Ők a gyerekeikhez költöztek, és akkor már lelépést kellett adni a laká­sért. 1000 pengő lelépésért megkapták ezt a Logodi utcai lakást. A lakást nagyrészt én rendeztem be, de a Zsó is kapott bútorokat hazulról. Közben megszületett a kisfiú, még akkor nálam laktak, nálam pihenték ki a szülés fáradalmait. Mikor már kicsit megerősödött, akkor már Magdával és a Lajossal szépen berendeztük a lakást, és akkor már a kisfiúval kész lakásba költöztek.

Hoffstaedter Lajosné szavait Lenkei Júlia jegyezte le.

A második részt a májusi számunkban közöljük.

Jegyzetek

1          Lovass Gyula életében megjelent regénye a Honfitársnőm, Micheline (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1942). 1973-ban a Magvető Kiadó megjelentetett egy kötetet Lovass Gyula írásaiból, Kilenc hős visszatér címmel, Rónay György bevezetőjével, utószóként Fodor József Vigilia-beli 1943-as nekrológjával. A kötet tartalmazza a címadó regényt, valamint Lovass Gyulának folyóiratokban és egyebütt megjelent novelláit és esszéit.

2          Ditrói Gábor (1884–1950) szegedi szemészprofesszor, Ditrói Mór unokaöccse.

3          Quandt Richárd nem elnöke, hanem vezérigazgatója volt a Nemzeti Banknak. Később az „Aranyvonat” históriájában, a Nemzeti Bank Nyugatra hurcolt aranykészletének kalandos visszaszerzésében tüntette ki magát.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges