Skip to main content

Dánia második világháborús öröksége

Vissza a főcikkhez →


1940-es újévi beszédében Erik Scavenius dán külügyminiszter, későbbi miniszterelnök és a dán kollaboráció megszemélyesítője, kijelentette, hogy Dániát lehetetlen megvédeni. A németek 1940. április 9-én betörtek Dániába. Csak jelképes ellenállás fogadta őket: azon a napon Dániának 16 halottja és 23 sebesültje volt. Az akció tehát Occupatio pacifica, azaz békés megszállás volt, a dánok és a megszállók kölcsönös hallgatólagos megállapodásával, miszerint a németek azért jöttek, hogy „megvédjék” Dániát az angol–francia megszállástól. A dán kormány az első naptól kezdve együttműködött a németekkel, Dánia pedig nagyobb kíméletben részesült a megszállók részéréről, mint a többi ország, amelyeknek Németországgal közös határa volt. A fordulópont 1943 volt. Az ország egyes részein erősödött az ellenállási tevékenység, amit később erőteljes tiltakozások, sztrájkok és tüntetések is követtek. A megmozdulások ekkor kulmináltak. A fegyverszünetnek vége szakadt.

Mielőtt a kiterjedt és erősödő ellenállás 1943-ban elkezdődött volna, a dánok nagyon sokat nyertek a gyümölcsöző háborús üzleten. Tulajdonképpen ez volt meghunyászkodásuk egyik oka. Dánia lett a Harmadik Birodalom egyik legfontosabb éléskamrája: dán húshegyeket és egyéb javakat exportáltak Németországba, hogy etessék a Birodalom hadseregét. Mikor a németek megszállták a Baltikumot, a dán vállalatok a szó szoros értelmében kaptak egy szelet tortát az Ostraumból. A Baltikumban a dán cégek zsidó és cigány rabszolgákkal üzemeltették ipartelepeiket. 250 000 dán munkás járult hozzá a német hadigépezet működéséhez. A háború után ezeket az embereket kollaboránsnak bélyegezték, jóllehet a dán hatóságok bátorították a munkanélkülieket, hogy dolgozzanak Németországban.

Minden századik felnőtt dán a dán náci párt tagja volt 1938 és ’45 között. Majdnem 7000 dán lépett be a Waffen-SS-be. Az önkéntesek közül sokan részt vettek a zsidók, oroszok és szerbek legyilkolásában, és néhányan a haláltáborokban szolgáltak. Noha csak az 1990-es években derült fény a dán SS-önkéntesek igen magas számára és az általuk elkövetett bűnökre, egyes dán történészek hajlamosak úgy tekinteni, hogy a dán SS-önkéntesek a körülmények áldozatai voltak: a dán hatóságok bátorították őket, hogy harcoljanak a németek oldalán. A dánok mind a mai napig nem tudják, kik voltak azok a dánok, akik az SS-ben szolgálva tömeggyilkosságokat követtek el, amiért 1947-ben, Németországban felakasztották őket.

A dán hatóságok 1940–41-ben internálták a politikai menekülteket és a zsidókat. A dánok 1940-ben kezdték meg a tárgyalásokat a németekkel, hogy megszabaduljanak a Dániában tartózkodó nemkívánatos személyektől. A Dániából kiutasítottak között 21 zsidó menekült volt, köztük három gyerek. 1998–99-ben, amikor fény derült a zsidók elüldözésére, ádáz harcot kellett vívni a dán hatóságokkal, hogy a dán archívumokban hozzá lehessen férni a kiutasított személyek dossziéihoz.

Dániában még mindig heves viták zajlanak arról, hogy a második világháborús dán politikát úgy kell-e értelmezni, mint tárgyalást és szükségszerű együttműködést annak érdekében, hogy megmentsék Dániát és a dánokat a szenvedéstől és pusztulástól, vagy csupán színtiszta kollaborálásként, amelynek során a dán hatóságok meghajoltak a náci megszállók akarata előtt. Úgy tűnik, Dánia még ma sem egykönnyen néz szembe közelmúltjával.

A Dániának a második világháborúban játszott szerepét tanulmányozó nem-dán kutató meglepődve tapasztalhatja, hogy a dán történészek előszeretettel érvelnek úgy, hogy a dán háborús kormányok szükségszerűségből cselekedtek, és csak azt tették, ami a közérdeket a legjobban szolgálta. Hogy jobb volt szabad utat nyitni a dán bőségszaruhoz, és ebből hasznot húzni, mint kitenni Dániát a németek fosztogatásának. A dán „gyakorlatiasság” eme iskolájának követői a legjobb színben igyekeznek feltüntetni minden szégyenteljes cselekedetet, és úgy érvelnek, hogy Dánia büszke lehet második világháborús erőfeszítéseire. Még a hazátlan menekültek kitoloncolására is találnak magyarázatot a kutatók, akik meg vannak győződve arról, hogy Dániában nem volt antiszemitizmus, szemben más országokkal, és a kitoloncoltak száma eltörpül az 1943-ban Svédországba menekített 7000 zsidóé mellett.

A történelem e meglehetősen engedékeny felfogásának egyszerű magyarázata az, hogy a dán második világháborús történelmet olyan dán történészi iskola monopolizálta, amelyik fő céljának azt tekintette, hogy Dánia második világháborús szerepét a lehető legjobb fényben tüntesse fel. Ez a fajta értelmezés nemzeti értelemben igencsak egoistának tekinthető. A megszállókkal való békés, problémamentes együttműködést 1940 és 1943 között azért tartják dicséretesnek, mert a dánok szempontjából az volt a legjobb megoldás. Ezzel viszont egyes dán történészek a dán ellenállási tevékenységet becsülik le, pedig Dániát az mentette meg attól, hogy háborús szerepét kedvezőtlenül ítéljék meg. E történészek nézete szerint az ellenállás Dániában nem volt jelentős a háború kimenetelét illetően. A mintegy 2674 szabotázsakció a kollaboráló iparvállalatoknál, 1810 szabotázsakció a vasúton és a 10 000 robbantásos merénylet mindenesetre azt mutatja, hogy ez a történelmi feltevés nem egészen fedi az igazságot.

Jóllehet az ellenállási akciók későn kezdődtek, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Dánia a háború után a szövetségesek táborában tudhatta magát. A másik fontos tényező az volt, hogy 1943 októbere elején 7000 zsidót menekítettek Svédországba. A náci megszállás elleni akciókban 1500 dán vesztette életét.

Fordította: Hegedüs Judit


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon