Vilhjálmur Örn Vilhjálmsson

Vissza a főcikkhez →

1940-es újévi beszédében Erik Scavenius dán külügyminiszter, későbbi miniszterelnök és a dán kollaboráció megszemélyesítője, kijelentette, hogy Dániát lehetetlen megvédeni. A németek 1940. április 9-én betörtek Dániába. Csak jelképes ellenállás fogadta őket: azon a napon Dániának 16 halottja és 23 sebesültje volt. Az akció tehát Occupatio pacifica, azaz békés megszállás volt, a dánok és a megszállók kölcsönös hallgatólagos megállapodásával, miszerint a németek azért jöttek, hogy „megvédjék” Dániát az angol–francia megszállástól. A dán kormány az első naptól kezdve együttműködött a németekkel, Dánia pedig nagyobb kíméletben részesült a megszállók részéréről, mint a többi ország, amelyeknek Németországgal közös határa volt. A fordulópont 1943 volt. Az ország egyes részein erősödött az ellenállási tevékenység, amit később erőteljes tiltakozások, sztrájkok és tüntetések is követtek. A megmozdulások ekkor kulmináltak. A fegyverszünetnek vége szakadt.

Mielőtt a kiterjedt és erősödő ellenállás 1943-ban elkezdődött volna, a dánok nagyon sokat nyertek a gyümölcsöző háborús üzleten. Tulajdonképpen ez volt meghunyászkodásuk egyik oka. Dánia lett a Harmadik Birodalom egyik legfontosabb éléskamrája: dán húshegyeket és egyéb javakat exportáltak Németországba, hogy etessék a Birodalom hadseregét. Mikor a németek megszállták a Baltikumot, a dán vállalatok a szó szoros értelmében kaptak egy szelet tortát az Ostraumból. A Baltikumban a dán cégek zsidó és cigány rabszolgákkal üzemeltették ipartelepeiket. 250 000 dán munkás járult hozzá a német hadigépezet működéséhez. A háború után ezeket az embereket kollaboránsnak bélyegezték, jóllehet a dán hatóságok bátorították a munkanélkülieket, hogy dolgozzanak Németországban.

Minden századik felnőtt dán a dán náci párt tagja volt 1938 és ’45 között. Majdnem 7000 dán lépett be a Waffen-SS-be. Az önkéntesek közül sokan részt vettek a zsidók, oroszok és szerbek legyilkolásában, és néhányan a haláltáborokban szolgáltak. Noha csak az 1990-es években derült fény a dán SS-önkéntesek igen magas számára és az általuk elkövetett bűnökre, egyes dán történészek hajlamosak úgy tekinteni, hogy a dán SS-önkéntesek a körülmények áldozatai voltak: a dán hatóságok bátorították őket, hogy harcoljanak a németek oldalán. A dánok mind a mai napig nem tudják, kik voltak azok a dánok, akik az SS-ben szolgálva tömeggyilkosságokat követtek el, amiért 1947-ben, Németországban felakasztották őket.

A dán hatóságok 1940–41-ben internálták a politikai menekülteket és a zsidókat. A dánok 1940-ben kezdték meg a tárgyalásokat a németekkel, hogy megszabaduljanak a Dániában tartózkodó nemkívánatos személyektől. A Dániából kiutasítottak között 21 zsidó menekült volt, köztük három gyerek. 1998–99-ben, amikor fény derült a zsidók elüldözésére, ádáz harcot kellett vívni a dán hatóságokkal, hogy a dán archívumokban hozzá lehessen férni a kiutasított személyek dossziéihoz.

Dániában még mindig heves viták zajlanak arról, hogy a második világháborús dán politikát úgy kell-e értelmezni, mint tárgyalást és szükségszerű együttműködést annak érdekében, hogy megmentsék Dániát és a dánokat a szenvedéstől és pusztulástól, vagy csupán színtiszta kollaborálásként, amelynek során a dán hatóságok meghajoltak a náci megszállók akarata előtt. Úgy tűnik, Dánia még ma sem egykönnyen néz szembe közelmúltjával.

A Dániának a második világháborúban játszott szerepét tanulmányozó nem-dán kutató meglepődve tapasztalhatja, hogy a dán történészek előszeretettel érvelnek úgy, hogy a dán háborús kormányok szükségszerűségből cselekedtek, és csak azt tették, ami a közérdeket a legjobban szolgálta. Hogy jobb volt szabad utat nyitni a dán bőségszaruhoz, és ebből hasznot húzni, mint kitenni Dániát a németek fosztogatásának. A dán „gyakorlatiasság” eme iskolájának követői a legjobb színben igyekeznek feltüntetni minden szégyenteljes cselekedetet, és úgy érvelnek, hogy Dánia büszke lehet második világháborús erőfeszítéseire. Még a hazátlan menekültek kitoloncolására is találnak magyarázatot a kutatók, akik meg vannak győződve arról, hogy Dániában nem volt antiszemitizmus, szemben más országokkal, és a kitoloncoltak száma eltörpül az 1943-ban Svédországba menekített 7000 zsidóé mellett.

A történelem e meglehetősen engedékeny felfogásának egyszerű magyarázata az, hogy a dán második világháborús történelmet olyan dán történészi iskola monopolizálta, amelyik fő céljának azt tekintette, hogy Dánia második világháborús szerepét a lehető legjobb fényben tüntesse fel. Ez a fajta értelmezés nemzeti értelemben igencsak egoistának tekinthető. A megszállókkal való békés, problémamentes együttműködést 1940 és 1943 között azért tartják dicséretesnek, mert a dánok szempontjából az volt a legjobb megoldás. Ezzel viszont egyes dán történészek a dán ellenállási tevékenységet becsülik le, pedig Dániát az mentette meg attól, hogy háborús szerepét kedvezőtlenül ítéljék meg. E történészek nézete szerint az ellenállás Dániában nem volt jelentős a háború kimenetelét illetően. A mintegy 2674 szabotázsakció a kollaboráló iparvállalatoknál, 1810 szabotázsakció a vasúton és a 10 000 robbantásos merénylet mindenesetre azt mutatja, hogy ez a történelmi feltevés nem egészen fedi az igazságot.

Jóllehet az ellenállási akciók későn kezdődtek, nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Dánia a háború után a szövetségesek táborában tudhatta magát. A másik fontos tényező az volt, hogy 1943 októbere elején 7000 zsidót menekítettek Svédországba. A náci megszállás elleni akciókban 1500 dán vesztette életét.

Fordította: Hegedüs Judit

• Befejezetlen jelen