Rádai Gábor

A nyár más, mint a többi évszak, a nyártól mindenki vár valamit.

(Ómolnár Miklós a Napfény Storyban, a Story, az Ötcsillagos Sztármagazin különszámában)

Például azt, hogy nehéz lesz idust írni. Mert ilyenkor nyaral a politika is. Aztán az idén valahogy úgy alakult, hogy mégsem így lett. Ez a nyár a választási kampány, a szavazatmaximálás jegyében telt. Mégpedig elsősorban a kormányoldal jóvoltából. Az ellenzék pártjainál kevés érdemleges történt.

Igaz, az MSZP például legutóbbi kongresszusán végre eldöntötte, hogy ki lesz jövőre a miniszterelnök-jelöltje.A sokak szemében nyilván roppant szimpatikus (l. politikusok népszerűségi listája), ámde előadóként kevés emlékezeteset produkáló Kovács László mellett (a Balatonra menet végighallgattam a 16 óra vele készült vagy félórás interjúját; hát mit ne mondjak, nem vetett szét az izgalom – hogy finoman fogalmazzak) megjelent a porondon Medgyessy Péter. Felállt tízfős csapata, adott néhány tucatnyi interjút (fő mondanivaló: új idők jönnek), meglebegtetett egy-két „ötletet” (parlament kisebben, két kamarában, visszahívható képviselőkkel; népszavazás) – aztán nagyjából ennyi.

Vagy vegyük az SZDSZ-t. Véget ért a kérészéletű Demszky-korszak (a főcsapás iránya: a négy égtáj), Kuncze Gábor visszatért a pártelnöki székbe, majd valószínűleg ez a párt is elment nyaralni. Igaz, egy-két ember addig is próbálta vinni az ügyeket, megindult tényfeltáró-kampányuk – a Tetthely sorozat – de tulajdonképpen itt is kevés olyan dolog hangzott el, ami ne szerepelt volna már részletesen a sajtó hasábjain.

Csak a történeti hűség – és a korrektség – kedvéért: kísérleteztek még közös produkcióban különféle parlamenti vizsgálóbizottságok felállításával is, jóllehet maguk is tudták, hogy ezek hamvukba holt nekifutások. Emellett az MSZP esetében a vájt fülűek érzékelhettek finom hangsúlyeltolódásokat (úgymint nyitás erre-arra).

De azért ez a nyár mégsem róluk szólt. (A jóindulatú interpretáció: annyira szólt róluk, amennyire bármi is szólhat az ellenzékről egy nem-működő parlament, kormányellenőrzött média és kevéssé agilis ügyészség mellett.) Hanem a kormányoldalról, amely igencsak belehúzott. Sok mozgás volt a kisgazdák háza táján (ők komolyan vették, hogy a nyár átigazolási időszak), és a MIÉP is talált alkalmat arra, hogy megmutassa magát. De igazán a Fidesz (na meg a kormány) volt elemében – egy manapság közkeletű hasonlattal: csak ők voltak a pályán (a kisgazda-meccset is ők rendezik alapvetően). Ami bizonyos értelemben jó hírként is értelmezhető. A fiúk ugyanis először megtisztították a pályát az ellenfelektől, őket is saját játékosokra cserélték. Sőt, igyekeztek lehetőség szerint mindenkit játéklehetőséghez juttatni. Csakhogy így hirtelen annyian lettek a pályán, hogy a nagy kavarodásban elkezdtek mindkét kapura játszani. Egy gól oda, kettő ide – a közvélemény-kutatási adatok jól dokumentálják, hogy mostanában inkább a saját kaput sikerül eltalálni. Bár ez önmagában örvendetes is lehet némelyeknek, azért talán nem ártana, ha lassan az ellenfél is feltűnne újra a pálya környékén.

---

Egy történet a parlamenti legendáriumból.


Egyik pártunk képviselője – nevezzük őket FKGP-nek, illetve Czoma Kálmánnak a sztori kedvéért – beszorult a Parlament liftjébe. Felhívta titkárnőjét.

–- Halló, itt Czoma Kálmán országgyűlési képviselő. (Képzeljünk ehhez egy bizonyos nagyon karakteres tájszólást, melyet írásban lehetetlen visszaadni!) Ibike, nagy baj van. Beszorultam a liftbe itt a Parlamentben. Kérem, intézkedjen.

– Képviselő úr, én az irodaházban ülök. Esetleg ha felhívná a Parlament gondnokságát.

– Ibike, kérem intézkedjen. Fogy a levegő!

Tíz perccel később újabb telefon.

– Halló, itt Czoma Kálmán országgyűlési képviselő. Ibike, kérem, sürgősen intézkedjen, mert vészesen fogy a levegő.

---

Ki tudja, igaz-e ez a történet. De legalább szellemes. Félő, hogy a jövőben el leszünk vágva az öröm ilyetén formáitól. Ugyanis Torgyán József és környezete egy újabb bombát hatástalanított a nyáron: a kisgazda-bombát. Ez alkalommal is Orbán Viktor Miniszterelnök Úrral karöltve. (Aki szokta nézni a Magyar ATV-n péntek esténként jelentkező és szombaton 11-től megismételt, Lovas István vezette sajtóklubot – vendégek, felváltva: Bayer Zsolt, Bencsik András, Járai Judit, Seszták Ágnes, Tőkéczki László –, az tudja, hogy ezt így, nagybetűkkel is lehet mondani. Sőt, csupa nagybetűvel – ami azért nem kis teljesítmény.)

Félő, hogy a jó svádájú egykori sztárügyvéd, aki az elmúlt hatvan-egynehány évben egy percig sem volt beteg, és így operettprimadonna feleségével annyi pénzt tudott félre tenni, hogy 46 millió banki kölcsönt vett fel házára, amit papírokkal is tud igazolni – ezt ő maga mondta, így, egy mondatban –, kiszorul a mérleg nyelvének olyannyira áhított szerepéből, sőt, még az sem kizárt, hogy egyenesen a parlamentből is. Ezzel együtt pedig kiszorulna sok más színfolt is – emlékezzünk csak például Gyimóthy Géza felejthetetlen alakításaira. És ami mindebben a legrosszabb: hogy ezt csak magának köszönheti – amint azt el is mondta egy interjúban szintén a Magyar ATV-ben. Előrelátható volt ugyanis, hogy belemenni a háromhetenkénti ülésezésbe, illetve megszavazni a kétéves költségvetést pontosan azt jelenti, hogy a Fidesznek semmi szüksége többé rájuk, és megkezdődhet a Kisgazdapárt ellehetetlenítése, illetve szavazóik elszipkázása – és ezt mára már Torgyán József is világosan látja. Sőt, az interjúban azt is elmondta: ő maga is látta ezt a veszélyt annak idején. De becsülete (a Becsület) nem engedte, hogy pártja ne szavazzon meg minden kormányjavaslatot – hiszen ezt ígérte a koalíciós szerződésben, márpedig a becsszó az becsszó. Hát, neki legyen mondva.

A konkrét történet azzal kezdődött, hogy hirtelen elszaporodtak a korrupciós ügyek a Kisgazdapárt körül (pontosabban fogalmazva: a korrupciós ügyek napvilágra kerülése lett egyre gyakoribb). Székely Zoltán – a húszdokumentumos ember – esete egyértelműnek tűnik, Torgyán Attiláé és a kazettáé már kevésbé. De az igazi nagy dobás az volt, amikor letartóztatták Szabadi Bélát, mert nem átszállójegyet lyukasztott, amikor a Parlamentből a Hősök terére utazott, hanem két teljes árú villamosjegyet, meg uszodabérletre is kicsit sokat költött – a közösből. Persze jön itt még majd több is – legalábbis az összebeszélés veszélyére hivatkozó előzetes letartóztatás erre látszik utalni. (Hacsak nem attól félnek, hogy Szabadi felhívja régi kollégáit, hogy „Te figyelj, ha arról a jegy-dologról kérdeznek, akkor mongyad má’, hogy aznap este együtt voltunk nálad otthon!” – ami kevésbé plauzibilis.) Nem szeretném prejudikálni a kérdést (l. az ártatlanság vélelme), de azért tényleg nehéz lenne elképzelni, hogy csak ennyit sikerül az ügyészségnek összehoznia.

Főként Korompai Nikolett miatt bízom ebben. Nem mintha kétségeim lennének: valószínűleg ő sem gondolta, hogy a látnoki képességekkel megáldott kisgazda elnök ránézésre meglátta 23 évében az istenáldotta tehetséget, a született közraktározó-virtuózt. Sejthette, hogy úgy jár, mint Pelikán elvtárs, az egyszeri gátőr – egyszer tőle is kérnek valamit (igaz, magyar bíróság egyszer már kimondta, hogy lehet az ilyesmit nem sejteni – mégpedig Tocsik Márta ügyében). És bár megint korai lenne ítélni (l. mint fenn), azt azért nehezen vizualizálom például, milyen kérdés juthatott eszébe, amiről feltétlenül Szabadi Béla sofőrjét kellett megkérdeznie, három dokumentumért bar auf die Hand – úgyhogy szerintem neki nehéz lesz kimásznia az ügyből. Ugyanakkor személy szerint azt is utálnám, ha a végén neki kellene elvinnie a balhét egyedül – esetleg az Agrárinnovációs Kht. vezetőivel együtt, akik szintén nem légüres térben dolgoztak.

A fejlemények mindenesetre megrendíteni látszottak Torgyán József pártbeli pozícióját is, így nem csoda, hogy az akcióban a miniszterelnök eztán partnerre talált számos, a helyzetet kevésbé átlátó, de a kisgazda elnök helyére lépni igyekvő egykori sameszban (jóindulatú fordításban: vízhordó; jelen esetben, tényszerűbben: vizesnyolcas). Akik, miután a puccs (értsd: hatalomátvétel) újfent nem sikerült tökéletesen, megkísérelték létrehozni a Kereszténydemokrata Szövetség kisgazda megfelelőjét, hogy legalább a Fidesz listáján bekerülhessenek a következő parlamentbe. Viszont mivel azzal a ténnyel is szembesülniük kellett, hogy legfeljebb egy ilyen csoport vezetőjének lehet valamelyes politikai súlya (l. Dávid Ibolya, illetve az MDF, vagy Surján László és az MKDSZ esetét), hirtelen elszaporodtak a jelentkezők – a szervezetek, illetve vezetőik – számban és személyben.

Meg kell vallanom, mivel nem kifejezett szakmám, én magam már nem régen tartom számon, hogy a követhetetlen számú, felváltva kisgazda és független képviselő éppen hány tömörülésben csoportosul – pedig látványos folyamatábrán lehetne ábrázolni az események menetét –, illetve hogy ki kivel készül fuzionálni, vagy kiknek a fúziója hiúsult meg „személyes ellentétek”, esetleg „egyesek túlzott ambíciói” miatt egy adott napon. (Ellentétben flekkdíjas belpolitikai újságíró barátommal, akit bár szintén nem izgat a dolog különösebben, legalább volt miből eltartania a családját a nyári uborkaszezonban. Tulajdonképpen a napilapoknak általában is roppant hálásnak kellene lenniük a kisgazdáknak, hogy nem kellett üres belpol-oldalakkal megjelenniük.)

Nem is beszélve arról, hogy valószínűleg másoknak is kezd elegük lenni a történet(ek)ből, hiszen a kisgazdák a legújabb közvélemény-kutatási adatok szerint
2 (kettő) százalék körüli eredményre számíthatnának, ha most lennének a választások. Mondhatnánk, hogy bevált Orbán Viktor számítása, hiszen a közvélemény-kutatási adatok mintha azt mutatnák, hogy a kisgazda-szavazók egy része tényleg az ő csapatának rajongótáborához pártolt.

Mindenesetre könnyen elképzelhető, hogy 2002 után a Kisgazdapárt eltűnik a parlamentből. Ami egyrészről értelmezhető úgy is, hogy sikerül még egy lépéssel közelebb kerülni a nyugati típusú demokráciákhoz, ahol sokféle párt működik ugyan, de a parlamentben speciel senki sem akarja kifejezetten és csak a „vidék” (the countryside?, das Land?) érdekeit képviselni. De ez előrevetíti annak rémét is, hogy még unalmasabbak lesznek az érdemi munkát amúgy sem nagyon végző parlament ülései. (És pont akkor, amikor Torgyán készült visszahelyezni a politikai palettára egy másik felejthetetlen és roppant színes szereplőt, bizonyos G. Nagyné Maczó Ágnest!) Ezért szerényen kérem a jóérzésű parlamenti pártokat: legalább a Gyimóthy Gézát vegye fel valaki a listára!

---

Egy történet a jog hatalmának korlátairól.


Egy barátom telektulajdonos Csillebércen. Pontosabban háromszázadmagával birtokol egy hatalmas, építési tilalom alatt álló területet, amelynek aztán a ráeső darabját telekként használja. Történt, hogy hasonló cipőben járó szomszédja – építési tilalom ide vagy oda – felhúzott egy kétemeletes házat a telkén. Majd annyira megtetszett neki a dolog, hogy a maradék részre felhúzott még egy négyemeleteset is. Amire barátom, aki nem feltétlenül szerette volna egy minilakótelep szomszédságában tölteni hétvégéit, elveit feladva az illetékes önkormányzathoz fordult, ahol jelezték: ennek bizony utánajárnak. Miután hosszasan nem érkezett visszajelzés, újfent telefont ragadott. Megtudta: az illetékesek valóban utánajártak az ügynek. Megkeresték az érintett szomszédot, aki közölte velük: a telek háromszáz ember közös tulajdona. Honnét tudhatná ő, hogy az éppen általa használt darabra ki épített házat? Azt meg senki nem nehezményezheti, hogy ha már ott talált egy házat, akkor beleköltözött – hiszen azt a darabot ő szokta használni. És a hivatal innét kezdve tehetetlen, mondták barátomnak. Ilyenkor azért elgondolkozik az ember: vajon tényleg igaz lenne, hogy ilyen esetben jogilag tehetetlen a hivatal, vagy csak kényelmesebb hülyének tettetniük magukat? (Ne adj' Isten, tényleg hülyék?)

---

A nyár igazi története a Fradi eladása. Bár talán egészen más hangsúlyokkal, mint az említődni szokott. Ugyanis szerintem – sokakkal ellentétben – egyáltalán nem az a baj, hogy Bognár képviselő úr – aki magyar és nem turista (csak miheztartás végett) – ennek kapcsán zsidózott egy kicsit. Illetve ez a hangsúlyon múlik. Ha a képviselő szón van a hangsúly, akkor az már kínos. Persze ez sem Bognár képviselő szégyene, hanem mindannyiunké – de erről részletesebben az alábbiakban.

Szerintem például egyáltalán nem kínos, hogy vannak, akiknek mindenről ugyanaz jut az eszükbe (ha nem szőrös, akkor sör). Vannak emberek, akiknek az élete (ezért vagy azért) nem sikerült valami fényesen – mégpedig nem is kevesen. Aki pedig így járt, az hajlamos – egy jól ismert pszichológiai reflex mentén – másra hárítani a felelősséget. És innét kezdve már felettébb esetleges, hogy a sztenderd kínálatból kit választ. Van, aki a kommunistákat vagy éppen a kapitalista multikat, van, aki a cigányokat, és van, aki a zsidókat hibáztatja mindenért – gyakran csomagban. És ezek az összeesküvés-elméletek igazi önigazoló elméletek. Vagyis aki keres, az talál. (A félreértések elkerülése végett: természetesen nem valós tényeket, hanem a tények elméletüket alátámasztó interpretációit – de ez már tiszta filozófia.) Így aztán az sem csoda, hogy minden országban vannak pártok is, amelyek ezt a réteget célozzák meg mondanivalójukkal – nincs az a fejlett nyugat, ahol ez ne lenne így. Bognár képviselő úr pedig véletlenül az egyik ilyen pártot képviseli, tehát nem is nagyon tehetett mást, mint hogy zsidózott egy kicsit.

Újfent félreértés az ügyben: a nyakkendős „nemzeti radikalizmustól” – tehát azoktól az emberektől, akik nem balsorsukban csapkodnak (szélső)jobbra-balra (mondjuk: Csurka, Franka, Hegedűs vagy éppen Bognár képviselő úr) – azért nekem is felfordul a gyomrom, de meg nem lepődöm a dolgon. (Anekdota ehhez: Torgyán József a Pepsi-szigeten tett kampánykörútja során – szemtanúk szerint: hatalmas siker – összefutott a Pannon Rádió riportereivel. Megkérdezte: „Maguk a PR riporterei?” Az igenlő válasz után pedig így folytatta: „Akkor elárulnák, hogy maguknak miből telik ilyen szép nagy autókra?”)

Éppen ezért számomra az sem különösebben meglepő, ha a dózsások zsidózzák a fradistákat. Nekik valószínűleg egyre megy, hogy éppen cigányoznak, zsidóznak vagy csak szimplán egymás anyját szidják. Aki látott már mostanság meccsközvetítésen vágóképet a B-középekről, az valószínűleg szintén nem lepődik meg.

Sokkal érdekesebbek ezen a ponton a reakciók. Például Megyebíró játékvezetőé, aki már fel sem kapja a fejét az ilyetén szurkolói megnyilvánulásokra, nemhogy eszébe jutna lefújni a meccset (mert a „játékra figyelt” – mint mondta). Vagy a biztonsági emberek főnökéé, aki kifejezetten szellemesnek tartotta az antiszemita transzparenseket – bár tényleg nehéz lehet az összehasonlítás a kissé monoton, és semmiképpen sem szellemes, dübörgő „Kurva anyád”-kórussal.

(Ezen a ponton megemlíteném, hogy szegény Dávid Ibolya belefutott a nyitott késbe – ahogy a német mondja. Ő ugyanis – akkor még nem ismervén Bognár képviselő úr nyilatkozatát – ominózus „Nem értek a focihoz” mondatával csak egy mellékesnek tűnő újságírói kérdést akart elhárítani – olvasat: nem érti mi köze lenne neki ahhoz, hogy valaki megvesz valamit –, ami akár ügyes parírozásnak is tekinthető, bármire is gondolt a kérdező. Viszont a híradásokban mindez már közvetlenül a Bognár-féle nyilatkozat után szerepelt, amitől a mondat nagyon más akusztikát kapott. Szóval így volt ez a történet, mint megtudtam. Ezt nevezem én pechnek.)

Miniszterelnökünk sem tett mást az ügy kapcsán (ami a Bognár-nyilatkozat, és nem az eladás ténye, amiről futballszerető emberként persze van magánvéleménye), mint megpróbált tudomást sem venni róla – de az ő esete számomra egyáltalán nem rejtélyes. Egyrészről már eddig is kiderült róla, hogy egyszerűen nem szeret elhatárolódni, valahogy ez nem fekszik neki. (Van ilyen. Én például porszívózni nem szeretek. Igaz, vannak helyzetek, amikor mégis porszívózok – ha elkerülhetetlen.) Másrészről viszont ő pontosan azt teszi, amit egy politikusnak tennie kell: készül a következő választásokra, szavazat-maximál. Ebben a logikában nem lenne bölcs dolog tőle, ha szemébe vágná azoknak az embereknek, akik így gondolkodnak – tehát akiknek mindenről pont az jut az eszébe –, hogy ők a Fidesz szemében szalonképtelenek. Legkésőbb a második körben ugyanis szeretné az ő szavazataikat is begyűjteni.

Nyugaton mégsem tenne ilyet egy magát a középhez képest elhelyező politikus. De ne gondoljuk, hogy azért, mert ők az etikát a szavazatmaximálás elé helyezik. Nem, egyszerűen csak arról van szó, hogy ott egy ilyen megnyilatkozás több szavazót taszít, mint amennyit hoz (a rév meg a vám), vagyis ott egy ilyen megnyilatkozás nem jó politikai befektetés. (Úgy van ez, mint a pázsittal: ennyit számít a háromszáz évnyi gondos ápolás.)

Nem biztos, hogy nálunk nincs ez így, de mint a tények mutatják, lehet ezt másképpen is gondolni. Márpedig ez az, amiről fentebb megemlékeztem: az igazi szégyen, ami ráadásul mindannyiunké. Nem csak azoké, akik beszavazták a MIÉP-et a parlamentbe, és nem csak azoké a pártoké, akik megpróbálják – fű alatti együttműködéssel – a maximumot kihozni a maguk számára az ügyből. A politikai kultúra színvonaláért igen is mindannyian felelősséggel tartozunk.

Egyébként még egy záró megjegyzés ehhez a témához. Magam sem értem, hogy Várszegi úrnak minek két magyar „élcsapat” (ezt először tévedésből idézőjelek nélkül írtam). Hiszen az MTK esete azt látszik mutatni, hogy nincs az a pénz, amiből szarral tojást lehetne festeni. Persze Várszegi úr nagyobb üzletember, mint jómagam, de valahogy mégsem tudom igazán elhinni, hogy üzleti befektetésnek szánta a Fradi megvásárlását. Egy gyengébb pillanatomban eszembe jutott, hogy esetleg elirigyelte Torgyán József dicsőségét, aki imádta a B-középpel ünnepeltetni magát – a Fradi megmentőjeként. Ha ez volt a szándéka – hát ez nem jött be. Igaz, ez a meccs nem volt igazán kétesélyes.

---

Egy személyes történet.

Valamikor néhány évvel ezelőtt egy német egyetemen dolgoztam. Történt, hogy elromlott egy számítógépes eszköz, amely arra szolgált, hogy a tanszék minden gépéről lehessen iratokat küldeni a nyomtatóra. A tanszéki értekezleten a tanszék vezetője felvetette a problémát, illetve hogy már intézkedett is az eszköz pótlásáról. Mire helyettese megkérdezte: jól tudja-e, hogy egy drága eszközről van szó, amely a költözés – az egyetem az eset után két hónappal költözött új épületbe – után feleslegessé válna? Mert ez esetben talán mindenki kibírja, hogy fájljait lemezen elviszi a printerre közvetlenül rákötött géphez, és arról nyomtat. Mire a tanszékvezető elszaladt megérdeklődni, így van-e ez. Visszatérvén mosolygós arccal közölte: bár kolléganőjének teljesen igaza van, mégis kár aggódni, mivel kiderült, hogy a technikai eszköz ára a számítástechnikai osztály költségvetését terheli. Így aztán nem is töröltette a rendelést. Mire helyettese magából kikelve zavarta vissza a telefonhoz lemondani azt. Ugyanis – mint azt a hölgy elmagyarázta – az a pénz, amit éppen kidobni készülnek az ablakon, akkor is az övé, ha éppen más zsebében csücsül; azok az ő adómárkái, amelyeknek felesleges elherdálása neki akkor is fáj, ha már neki közvetlenül nem fog hasznot hajtani. Magyar (származású) tanszékvezetőnk ezek után zsörtölődve indult a német hölgy „utasítását” végrehajtani, miközben látszott az arcán: egyáltalán nem érti, miről beszél az illető.

Ez a kis történet elsősorban akkor szokott az eszembe jutni, amikor a kormányzati roadshow – szabad fordításban: ámokfutás – újabb állomásáról hallok. Egyrészt annak kapcsán, hogy a tanszékvezető-helyettes milyen szerencsés helyzetben volt, amikor le tudta állítani adómárkái felesleges elköltését. Másrészt – és ez még sokkal fontosabb – maga az attitűd volt számomra annak idején fontos – és meglepő. Hogy valaki felelősséget érez olyan pénzek sorsa miatt, amelyek már kikerültek a zsebéből, és amelyek esetében semmi esély nincs arra, hogy saját közvetlen hasznára fordítódjanak. Ugyanis amennyiben nálunk is – köztudottan – ez lenne az általános hozzáállás, nem merné a kormány nyakló nélkül szórni a mi pénzünket saját propagandájára. Legalábbis nem ilyen szemérmetlen nyíltsággal. Például biztosan nem adná ki és juttatná el hozzánk a mi pénzünkön – adatainkat illegálisan beszerezve – ámokfutásának pontos dokumentációját Millenniumi Országjáró címen. Mert maga is belátná, hogy ez nem jó üzlet (rév és vám, mint fenn).

Vegyünk példának engem: nekem személy szerint sosem okozott álmatlan éjszakákat, hogy vannak olyan helységek az országban, ahol nem vagy csak alig állnak Szent István-szobrok, és bizonyosan sosem gondoltam arra, hogy szívesen hozzájárulnék anyagilag is ezen áldatlan állapot orvoslásához. Vagy mondjuk azzal a tudattal is tudtam élni, hogy vannak falvak, amelyek nem rendelkeznek millenniumi országzászlóval. Mint ahogy a vörsieknek is egészségükre kívánom a kihelyezett kormányülés keretében elfogyasztott gulyáslevest, de biztos vagyok benne, hogy nem tették félre annak az alig több mint tízmillió honfitársuknak az adagját, aki hozzájárultak a mulatság költségeihez, amelyre nem voltak hivatalosak. (Augusztus 20-án kérdeztem is a gyerektől, tetszett-e neki a tűzijáték. „Mert ezt a papa meg a mama fizette neked” – magyaráztam, csak hogy legalább ő tudja.)

Igaz, kormányunk lehetőség szerint kímél is minket a stressztől, amennyiben azt már nem osztja meg velünk, hogy egy-egy ilyen akció mennyibe is van pontosan. Sőt, néha egyenesen úgy tesz, mintha semmibe sem kerülne. Például akkor, amikor – augusztus 15-én, a korona ide-oda cipelése és Nagyboldogasszony napján – ajándékoz egy szabadnapot a köztisztviselők egy részének. Pedig amennyiben az adott hivatalok végeznek érdemi munkát, akkor az egynapos kiesés igenis pénzbe – pénzünkbe – kerül. (Hacsak nem úgy vannak ezzel, mint Kohn bácsi, aki köztudottan abból él, hogy szombaton zárva tart.)

Persze nem speciálisan a jelenlegi kormánypártoktól sajnálom én a pénzt választási kampányra. Csak úgy van ez nálam, mint a tolvajokkal: biztosan akad köztük olyan ember, aki tényleg nélkülöz, és akin magamtól is szívesen segítenék. Csak hadd döntsek ebben a kérdésben én! Azt nem szeretem náluk sem, hogy nincs beleszólásom, kihez jut pénztárcám tartalma, vagy kinek a javára kel el a mobiltelefonom.

---

„I’m gonna make him an offer he can’t refuse.”


Ezek Vito Corleone szavai a Keresztapa című filmben – minden idők harmadik legemlékezetesebb filmsora angol nyelvterületen egy tavalyi felmérés szerint. Csak információképpen a nyerő: My name is Bond, James Bond.

No, és ha már itt tartunk. Szegény kormányunk megpróbált egy nagyon jót – mondhatni támadhatatlant – húzni, aztán abból is csak a baj lett. Természetesen a Dunaferr-ügyről beszélek. (Prológus: egyáltalán nem kívánnám általában védeni a Dunaferr régi menedzsmentjét, hiszen egyes jelek szerint ők is a „jut is, marad is”-elv erős hívei, csakúgy mint a kormány. De itt most a konkrét esetről van szó.) Annak idején – még az előző kormány alatt – született egy vagyonkezelési szerződés bizonyos Acél XXI. Kft.-vel (amely azonos a Dunaferr akkori menedzsmentjével), hogy amennyiben sikerül életet lehelni az ottani vasműbe, akkor ennek fejében az ő zsebükbe is csurran-cseppen. A pontos deal úgy szólt, hogy amennyiben sikerül a vállalat akkori 36,9 milliárd forintos vagyonát – állami hozzájárulás nélkül – legalább nyolcmilliárddal növelni öt év alatt, úgy egymilliárd forint üti a markukat. Illetve, amennyiben nem teljesítik a vállalást, úgy ők fizetnek 500 milliós fájdalomdíjat. Ezt hívják a világban sikerdíjnak, ami egy jól bejáratott intézmény. (Igaz, azon el lehet morfondírozni, hogy vajon van-e ennek helye egy állami vállalat esetében, ahol a piac nem igazán működik értékmérőként. De mivel annak előtte a Dunaferr – és a hasonló helyzetű borsodi kohászati központ – csak nyelte az állami pénzt, lehet azért érvelni a szerződés mellett is.) Aztán kiderült, hogy a menedzsment teljesíteni fogja a vállalást – sőt, még rá is tesz egy picit – amit fel lehet fogni úgy is, hogy itt valaki valamit nagyon elrontott ezzel a szerződéssel.

Na mármost: számomra sem kétséges, hogy a teljesítésben némi könyvelési varázslás is szerepet kaphatott (más, mint könyv szerinti érték nem nagyon van egy nem nyilvános részvénytársaság esetében). Meg az is lehet, hogy akkoriban speciel még tartott az általános világgazdasági fellendülés, ami szintén nem sokban múlott a menedzsmenten. Csakhogy ez nem érv a szerződés felbontására. (A határidős tőzsdén sem fizetik vissza az ember pénzét, ha nagyon elkalkulálja magát. Hiába is hivatkozik arra, hogy akkor ő most nagyon rosszul jár. Egy határidős szerződést például akkor lehet felbontani, ha a bróker úgy hazardírozott ügyfele pénzével – mondjuk nem minden anyagi érdekeltség nélkül –, hogy tudta: az bizonyosan az ellenérdekelt félnél fog landolni. Azonban ez csalás, ami bűncselekmény, és amit bizonyítani kell – bár ez a való életben ritkán szokott sikerülni.) Viszont a kormány joggal érezte úgy, hogy ebben a kérdésben konszenzuálisan járhat el, ha megtámadja a menedzsment-szerződést, és kiebrudalja a túlzottan jól járó vezetőket – akik egyébként természetesen menedzserként (kideríthetetlen összegű, de bizonyosan nem túl alacsony) fizetést is vettek fel a Dunaferr kasszájából. A kiugró jövedelmek ugyanis mindenkinek szúrják a szemét. Ezzel szemben a szerződés utólagos felbontása legfeljebb azok szemében rosszpont, akik elvi alapon úgy tartják, hogy a szerződést akkor is teljesíteni kell, ha kiderül: sokba lesz az. De ők azért nincsenek olyan sokan.

Ami – számomra legalábbis – roppant meglepő módon, végül sikerült is. Ugyanis nehéz belátni, hogy az acélosok miben látták pozíciójuk gyengeségét. A kft. mindenesetre beleegyezett a szerződés felbontásába – annak fejében, hogy nem próbálják a zsebükből kibányászni, ami már belekerült (azért az sem volt kevés a maga 600 milliójával), illetve hogy maradhatnak még egy kicsit igazgatni a gyárat. Ez utóbbi persze komoly érv, de maguk sem hihették nagyon komolyan, hogy ez perspektivikus állás lenne (legalábbis nekik). A kormány hamarosan le is cserélte őket saját játékosokra, akikről ugyan nem tudni, hogyan fognak vagyont kezelni, de bizonyosan kevesebbe fognak kerülni. (Már első látásra. Ugyanis ha kiderülne, hogy bár kevesebb pénzért, de ugyanakkor sokkal kevésbé hatékonyan is kezelik a vagyont, akkor érdemes újraszámolni az egyenleget. Igaz, referenciacsoport nincs, így pedig nehéz az összevetés. Mint ahogy az azóta is folyó darabolós privatizálás nyertesei sem tutira mi vagyunk.) Ez tulajdonképpen huszáros tett volt – forintos passz, gólhelyzet.

Csakhogy – ezeket a szegényeket most már az ág is húzza – közbeszólt a sors. Pontosabban Orbán Viktor papája, meg a dolomit. Aki jelentkezett, hogy ő bizony olcsóbban tudná azt a dolomitot szállítani. Az acélművek vezetése – a régi – pedig hirtelen úgy érezte, hogy akkor is tőle kellene vásárolni, ha 2009-ig szóló szerződés áll fenn a Dunaferr és egy bizonyos Zarándok úr (Mészkő és Dolomit Kft.) között. (Természetesen ezen a ponton is megkérdőjelezhető, hogy gazdaságilag bölcs döntés-e tíz évre előre, fix áron leszerződni egy alapanyagra. Akkor az, ha biztosak vagyunk benne, hogy az árak a jövőben felfelé fognak mozogni. De mindez nem változtat azon a tényen, hogy a szerződés létezett.) Ezt a kérdést egyébként a menedzsment ügyesen rövidre zárta volna: elmentek Zarándok úr feleségéhez, és kérték, adná már ugyan oda férje példányát a szerződésből, majd ők vigyáznak rá. (Ezt Zarándok úr és felesége több helyütt is elmondta. Csakúgy mint azt, hogy az a „másik” dolomit nem egészen „úgy” olcsóbb, de persze ő mi mást is mondhatna.) És ami megint csak igazán érdekes a történetben: itt is kiegyezett a látszólag jogilag nyeregben lévő szereplő.

De ekkora már kiderült, hogy a forintos helyzet a saját kapu előtt alakult ki. Ugyanis innét kezdve az Isten se mossa le kormányfőnkről, hogy az egész ügy – a Dunaferr-menedzsment megregulázása – hátterében a papa dolomitja áll. („Figyelj, bazeg, maradhatsz főnök, de akkor a papától veszed a dolomitot!” – valahogy így.) Pedig könnyen lehet, hogy ez igazságtalanság: egyes hírek szerint a miniszterelnök egyenesen megkérte a papát, hogy állami vállalatoknak egy ideig ne áruljon dolomitot. (Ráadásul, mint azt Franka úr a Pannon Rádió műsorában, melynek magam lelkes hallgatója vagyok – igazi időkapu ez, szakszóval féreglyuk –, megmondta: azt még a kommunisták sem engedték meg maguknak, hogy így nekitámadjanak egy bányásznak, aki az arca verítékével, a föld alatt keresi a kenyerét. Amiben – ha eltekintünk az adott helyzettől, esetleg a magyar nyelv szavainak jelentésétől – teljesen igaza van.)

Csakhogy ez igazi csapdahelyzet: a papa Dolomit Kft.-je dolomitot árul (innen a név), ezt pedig elsősorban a nagy állami cégek (konzorciumok) veszik, így hát a papa mégiscsak őket kénytelen megkeresni az árujával. Arról pedig igazán nem tehet, hogy Orbán Győzőként kénytelen bemutatkozni – ha egyszer így hívják. Erről a névről viszont a vasárnapi családi ebéd jut a telefonpartner eszébe, meg az a jelenet, ahogy a papa elmeséli fiának a hét eseményeit, és ebbe mondjuk beleszövi, hogy „Képzeld el, ezek meg nem akarnak olcsó dolomitot venni tőlem.” Ha állami cég vezetője lennék – sőt, esetleg az is szeretnék maradni –, engem is kiverne a víz ezt a jelenetet elképzelve. És igyekeznék elkerülni, ebben biztos vagyok. Vannak ajánlatok, amelyeket nem lehet visszautasítani – ha egyszer elhangzanak.

(Ha már a visszafelé elsült forintos helyzeteknél tartunk. Szegény Orbán Viktor meg a fiúk még egy dologban mentek teljesen tutira: Kokóval. Szorgalmasan jártak bokszmeccsre, mutogatták magukat Kokóval – hátha rájuk is süt egy kicsit a nap. Erre jön valami nevenincs argentin, bizonyos Julio Pablo Chacon – aki azért persze 2. volt abban a pillanatban a WBO világranglistáján Hamed mögött –, és kiüti a mi fiunkat – ráadásul itt, Budapesten. Ők meg oldaloghatnak el szép csendben, nehogy ez is visszaüssön rájuk – mint a magyar futballválogatott kissé viszontagságos jelene.)

---

„Mindenkinek alkotmányos joga, hogy hülye legyen.”


Ezek Simicska Lajos szavai a való életből. Sok más mellett ezt a magvas gondolatot is neki köszönhetjük.

Ez pedig arról jutott eszembe, hogy pechemre a Beszélő nyári dupla számának lapzártája megelőzte a Pepsi-szigetet. Így aztán az a benyomás alakulhatott ki, hogy a Müller Péter Sziámival készített interjúban szó nélkül elmentem valami mellett, ami mellett nem lehet elmenni.

De kezdjük az elején. Adva van egy Tarlós István nevű budapesti kerületi polgármester, aki nagyon szeretne a jövő év őszétől is az lenni. Sőt, egy pillanatra még az is felrémlett a lelki szemei előtt, hogy a főpolgármesteri posztra is nagyon alkalmas lenne (vagyis hogy az MDF után esetleg az egész jobboldal felsorakozhatna a jelölése mögé) – mint azt maga mondta a Népszavában. Eddig már háromszor sikerült neki ezt elérni, amiben nem kis szerepe volt annak, hogy elhitette a helyiekkel: ő bizony nagyon képviseli az érdekeiket. Ugyanis az ő kerületében található a Hajógyári-sziget, ahol évről évre megrendezik a fesztivált. Így aztán éveken keresztül lehetett azzal tüntetni, hogy ő védi a kerületet a zajszennyezéstől. Jött-ment a decibel-mérőjével – a média meg a nyomában –, mért, betiltással fenyegetőzött. De az évek során ez a műsor lassan kezdett monotonná válni. Meg aztán most már a szervezők is tényleg nagyon odafigyeltek a hangszigetelésre, mert azért ők is unták az évről évre ismétlődő felesleges cirkuszt.

Ezt Tarlós is érezhette, hiszen az idén új ötlettel állt elő. Gondolkodott, kalkulált – mi hozhatna igazán szavazatokat –, és rá is jött a megoldásra: a buzik. Azokat a rendes ember nem nagyon szereti, sőt, kifejezetten örül neki, ha gyermekeit védik ettől a mételytől. Így hát gondolt egyet, és rácsörgött a fiúkra (Müller Péter Sziámira és Gerendai Károlyra, a Sziget Kft. tulajdonosaira): írnának már alá egy papírt, amelyben vállalják, hogy semmi néven nevezendő felvilágosító jellegű homoszexuális műsor nem lesz a Szigeten. (Az interjúból az is kiderült, hogy Tarlós az egészet valahogy úgy képzeli el, mint a vízisítanfolyamot: elmondják az embernek, hogy az milyen jó dolog, ő aztán rögtön ki is próbálja a helyszínen, és már rá is kapott.) Ők meg kerülni akarták a rendes évi huzakodást, és – mondván expressis verbis úgysem terveztek ilyen programokat – aláírták az erről szóló szerződést.

Ezen a ponton csak elismételhetem, amit a zsidózásról mondtam. El tudom fogadni, hogy vannak kevésbé felvilágosult emberek, akik szemében a homoszexualitás a leprához áll közel (amennyiben mindkettő fertőző betegség, amely ellen küzdeni kell). Még az sem különösebben zavar, ha az illető kerületi polgármester – amíg nem ad nyilvánosan is hangot nézeteinek, és azok nem szüremkednek be munkájába. Az viszont politikai kultúránk állapotát jelzi, hogy ez a valaki úgy gondolja, a homofóbok vannak többségben, és ezért azzal számol, hogy egy ilyen megnyilatkozás – intézkedés – szavazatokat hozhat.

Az pedig különösen siralmasnak tartom, amit a Sziget szervezői tettek ez ügyben. Ez a „Mi nem így gondoltuk”, meg „Úgyis az lesz, amit terveztünk, legfeljebb más néven” típusú sunnyogás bizonyos helyzetekben megengedhetetlen. Persze tényleg mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni, de azért vannak helyzetek, amikor ez – mondjuk úgy: erkölcsileg, vagy kevésbé fennkölten: a jóízlés okán – megengedhetetlen. Még szerencse, hogy a jóérzésű – magyar és nemzetközi – közvélemény egy pillanat alatt megmozdult, és ezzel ezt jelezte is. Bár egy pillanatig a széles körű bojkott réme is fenyegetett, a Sziget szervezői látszólag jól jöttek ki az ügyből: a „szerződést” felmondták, a rendezvényt megtarthatták, minden fellépő eljött, és a Sziget nézőcsúcsot döntött. (Csak a Tiger Lilly nevű együttes kavart kisebb botrányt – éppen az érintett Magic Mirror sátorban –, bár az nem teljesen világos, hogy az ügy kapcsán, vagy csak úgy általában a multik ellen. De ezzel nem nyerte el a közönség szimpátiáját. Ugyanis ha már eljöttünk, és felvettük a lét 75 százalékban, akkor nem elegáns dolog az ilyesmi.)

Azért én ennek ellenére is azt javasolnám az érintetteknek: az ez évi rendezvényt semmiképpen ne vegyétek fel az aranykönyvbe.

---

Egy szó mint száz, ez a nyár a szavazatmaximálás jegyében telt. Én magam csak reménykedni tudok benne, hogy a fent említett szereplők rosszul kalkuláltak. Hogy zsidózni vagy buzizni nem jó befektetés, hogy az emberek tisztában vannak azzal, hogy nem ajándékot kapnak, hanem szórják a pénzüket. Mint ahogy azt sem felejtik el, hogy Szabadi Béla ügyei nem derült égből villámcsapásként kerültek napvilágra (csinos kis képzavar), hiszen az ellenzék azért meglehetős rendszerességgel interpellált az ügyében. És az is világos számukra, hogy Sz. B. bizony nem légüres térben tevékenykedett. Voltak neki főnökei, akik vagy nem látták, hogy mi zajlik, vagy nem akarták látni – de ez egyik sem jó pont. És – mint már említettem – mintha az azóta megjelent közvélemény-kutatási adatok is éppen ezt jeleznék.

És ha már jelek: Ómolnár Miklós főszerkesztő úr (aki – mint tetszenek emlékezni – sokat várt a nyártól) számára is különleges volt ez az évszak. A Story magazin ugyanis pár darab híján elérte a 484 ezres példányszámot – vagyis a bőven egymillió feletti olvasót – Zámbó Jimmy és fiatalkori szerelme történetével. Hát ez sem éppen jó jel.

• Idusról idusra