Mink András

2001 szilveszterén lezárult a hosszúra nyújtott, 2000. augusztus 20-ától 2001. december 31-éig tartó millenniumi szentév. A sajátos magyar kontextusnak köszönhetően (Szent István, ezeréves államiság) így a magyarok egymás után három ezredfordulót is a magukénak mondhattak. A két évvel ezelőtti szilveszter ezredfordulókénti beállítása még illeszkedett a világszerte megfigyelhető marketingkampányba, amely az ezredvég várakozásait és lázát igyekezett a pőre anyagi fogyasztás iránti vágy fölcsigázásába csatornázni: vegye meg az elmúlt ezer év utolsó porszívóját, legdögösebb slágereit! A tavalyi szilveszter volt a valódi ezredforduló, idehaza akkor átléptünk a jövő kapuján, és aki akart, elkezdhetett nagy erőkkel álmodozni. Az Országimázs Központ azonban most sem hagyott bennünket cserben: ez volt az új évezred első szilvesztere. Simai Mihály akadémikus úgy három évtizede figyelmeztetett arra a sajnálatos körülményre, hogy ezredfordulóra viszonylag ritkán, mintegy ezerévente kerül sor.[1] Így érthető, hogy ha mégis itt van, azt nem árt alaposan kihasználni.

Történész Corvin-láncon


A millenniumi ünnepségsorozat végeztével alkalmunk van gyors mérleget vonni, mire is ment az ország a maga ezer évével. Hogy miről szól ezer esztendő története, az nagyjából attól függ, melyik ezer évet választjuk. A választás ez esetben kézenfekvő volt: azt, amelyik ezertől kétezerig tartott. Keveseket lephetett meg, hogy ez az ezer esztendő 2000-ben a kereszténységről szólt. Közelebbről arról, hogy a magyarok lélekben mindig is elsősorban keresztények voltak, már akkor is, amikor még pogányok voltak. Nemeskürty István millenniumi kormánybiztos egy konferencián tartott alkalmi történelmi eszmefuttatásában, amit a millenniumi megemlékezés-sorozat amolyan vezérfonalának vagyunk kénytelenek értelmezni, azt mondotta[2]: „Tudniuk kellett [mármint a pogány magyaroknak] a kereszténység létezéséről, ... ismerhették a keresztény hit alapjait. (...) Amikor Géza fejedelem – tekintélyes küldöttséggel képviseltetve magát és népét a keresztény Európa hitbéli, szellemi egységét létrehozni vágyó fejedelmi csúcstalálkozón – megkeresztelkedett, ... akkor a magyarság a maga pogány mivoltában már befogadásra készen állt a kereszténység tanítására.” A kereszténység felvétele körüli ismert konfliktusok jelentőségét (úgymint pogánylázadások, fölnégyeltetések, fülbe öntött forró ólom) ennek megfelelően Nemeskürty lefelé kerekíti: ezek futó, és csak az elitet érintő trónharcok, amit az is bizonyít, hogy az egyszerű nép a „pogánylázadások” ellenére állhatatosan és buzgón kitartott a keresztény hit mellett. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy lélekben már előtte is az volt. Ebből következtet a millenniumi kormánybiztos azután arra, hogy a honfoglalás tehát „Isten akaratából és útmutatásával történt”, a szövegösszefüggésből pedig napnál világosabb, hogy ez már csak a keresztény isten lehetett, bár ez a honfoglalás idején még nem volt hivatalosan bejelentve (ami sajnálatos félreértéshez vezetett, úgymint Lech mezeje). „Valószínű, hogy a honfoglalás előtti ősi magyarságot is sajátos, misztikus kapcsolat fűzte Istenhez... A pogány magyarságnak semmi esetre sem a keresztény hitelvekkel gyűlt meg a baja, mert ezek számára ekkor már érthetőek és elfogadhatóak voltak” – idézte Nemeskürty Deér József egyik 1938-as (Szent István halálának 900. évfordulója, ekkor rendezték Budapesten az eucharisztikus világkongresszust) írását (Pogány magyarság, keresztény magyarság). A millenniumi kormánybiztos arra is magyarázatot lelt, hogy a pogány magyaroknak honnan lehettek beható ismereteik a keresztény tanításról. „Feledni szokás, hogy a honfoglalás előtt és idején a nesztoriánus kereszténység messze Indiáig, Kínáig terjedt, és különösen az ázsiai puszták lakosait hódította meg. Mivel a 431-ben tartott efezuszi zsinat Nestorius püspököt eretnekké nyilvánította, történettudományunk ügyet sem vet a nesztorianizmus felmérhetetlen ázsiai hatására.”

Nestorius püspökről Szántó Konrád katolikus történetíró azt írja: „... jóhiszeműségében nem kételkedhetünk, és egyéni hibái ellenére sem láthatunk benne megátalkodott eretneket.”[3] Az általam megnézett egyháztörténeti enciklopédiák tudni vélik, hogy Nestorius konstantinápolyi püspök (428–431) tanításainak valóban nem sok közük volt ahhoz a nevét felvevő mozgalomhoz, amelyet a halála után a VI. századtól Edessában majd Nisibisben működő perzsiai missziós egyházként ismertek. A nesztoriánus egyháznak a X. században 15 püspöksége volt a Kaszpi-tengertől a Perzsa-öbölig fekvő térségben, noha az iszlám térhódítása ekkorra már igencsak behatárolta a hatókörét és befolyását. Egy oxfordi vallástörténeti enciklopédia másfelől megemlíti, hogy a nesztorianizmus monofizista (egylényegűség)[4] tana, amiért az eretnekség bélyegét sütötték rá, hatást gyakorolt a formálódó iszlám tantételekre. Az egyház valóban missziós tevékenységet folytatott Turkesztánban, Mandzsúriában és Szibériában is. A tevékenységének Timur Lenk támadása vetett véget a XIV. század második felében, noha Indiában a megérkező portugál hajósok 1500 körül még találtak egy fennmaradt közösséget.

Az említett művek fontosnak tartják kiemelni, hogy a nesztoriánus térítő misszió viszonylagos sikere a térségben azzal függött össze, hogy a keleti keresztény egyház eme renegát irányzata soha nem azonosította önmagát semmilyen világi politikai hatalommal. Ugyanezek a művek sajnos nem tesznek említést arról, hogy a nesztoriánus térítők magyarokkal is találkoztak volna, bár ezt nem lehet kizárni. Ha találkoztak, akkor a magyarok az első ismereteiket a kereszténységről éppenséggel egy eretneknek nyilvánított mozgalomtól szerezhették be. Amikor az útjaik keresztezhették egymást, úgy a VI–VIII. század környékén, hiszen a térítők Kelet, a magyarok pedig éppen Nyugat felé tartottak, akkor a magyaroknak már más egyistenhitű (tehát nem pogány) tanokkal is esélyük lehetett megismerkedni: egészen pontosan az iszlámmal, amely akkoriban futótűzként terjedt, és a zsidó vallással is, amely a hírek szerint a kazár birodalomban, amelynek társaságában a magyarok huzamosabb időt töltöttek akkoriban, kvázi államvallásként működött. Nemeskürty István arra nem tér ki, hogy ez utóbbi felekezetek vajon milyen hatást gyakorolhattak, ha gyakoroltak egyáltalán, a kereszténység befogadására kész magyarságra, de a kétezredik év távlatából nézve ez már nyilván teljesen érdektelen és marginális szakkérdés. Mindenesetre, amikor a nesztoriánusok eljutottak az ázsiai puszták távolibb zugaiba, az már inkább a X. század táján lehetett, amikor a magyarok viszont már nem a térségben, hanem a Kárpát-medencében tartózkodtak, vagyis itt, ahol vagyunk. A szakkönyvek tehát magyarokról egyelőre nem tudnak, de kétségtelenül van egy pusztai nép, amelyet említenek, mint amelyikre ha nem is átütő, de érzékelhető hatást gyakoroltak a nesztoriánus térítők: ezek pedig a mongolok. A XIII. században az utolsó elképzelés a Szentföld visszahódítására (úgymint keresztes háborúk) éppen arra épült, hogy a keresztény Európa a mongolokkal szövetségben fogja harapófogóba a Szentföldet bitorló iszlám hatalmat. A terv terv maradt, de a mongolok – akiknek a nesztoriánusok révén tehát már tudniuk kellett a kereszténység létezéséről, és ismerhették a keresztény hit alapjait – időközben, a század közepe táján azért tettek egy rövid látogatást Magyarországon (úgymint tatárjárás).[5]

Kötésig


Nemeskürty előadásának többi elemére – hogyan stilizálódik Géza megtérülése amolyan (keresztény?) európai uniós konferenciává, vagy hogy miért is szabadította volna rá a keresztény isten a pogány magyarokat a keresztény Európára a honfoglalás aktusában, vagy ha a magyarok akkor már csak álpogányok voltak, akkor mióta, és akkor miért lett szent pont István – itt nincs mód kitérni. A kormánybiztos a rá jellemző boszorkányos ügyességgel és gátlástalansággal hord össze hetet-havat. Ezt mintha maga is tudná, mert előadását így zárja: „Tudom, hogy az elő-adottak a történetírás szempontjából, de még egy Istent nem hívő művelt ember [kiemelés tőlem, M. A.] számára sem tekinthetők meggyőző érveknek.” Ez azonban a legkevésbé sem zavarja őt a végső konklúzió levonásában: „Elengedtük Isten kezét, de nem ő küld minket emiatt vesztünkbe, hanem magunk sodródunk végzetünk felé. Még nem késő!”

Ezen a ponton az expozé menthetetlenül merő idiotizmusba fullad. Mit akart azzal mondani, hogy a történettudomány, de még egy nem hívő művelt ember számára sem meggyőző!? Vagy a „de még” azt akarja jelenteni, hogy a művelt ateista reménytelen eset, de a hívő történettudósnak talán még van esélye? Mihez nincs késő?

Őszintén szólva nincs kedvem röhögni. A szédelgésből pontosan kivehetők az ezredvégi népi fogyasztásra szánt kulcsmotívumok: aki magyar, keresztény. Hitét mintha már a génjeiben hozta volna magával a Kárpátok közé, az Isten tudja, honnan. Aki meg nem, az nem (magyar). A kormány(biztos) bibliai küldetése a millennium alkalmából pedig a térítés. Észre sem veszi, hogy ezzel azokat a honfitársait is megszégyeníti, akik „az átkosban” sem engedték el az Úr kezét, amit a millenniumi térítők többsége akkoriban legföljebb otthon, bezárkózva és titokban szorongatott, ha egyáltalán.

Egy nemzeti hagyomány, kultúra erejének és változatosságának, magyarán virágzásának kulcsa többek között az önreflexióra való képessége. Ennek a kormánybiztosság és kapcsolt részeinek szponzori tevékenysége esélyt sem adott. A 2000–2001. évi magyar millennium jó pénzünkért változatos kultúra helyett giccset, alkotások helyett zsebre dugható zászlót, semmibe meredő egyenszentistvánokat, történelem helyett silány minőségű díszleteket, eszmék helyett zanzásított kurzuspropagandát ajándékozott a magyar népnek.[6]

Nemeskürty előadását megalázó lehetett végighallgatniuk a részt vevő (hívő és ateista) történészeknek, vallástörténészeknek, etnográfusoknak, ha ilyeneket egyáltalán meghívtak az eseményre. A szélesebb publikumnak címzett millenniumi vircsaft a magyar kultúrát, történelmi hagyományt és a magyar népet alázta meg. „A Horthy-kor politikai kultúráját Szekfű egykor neobarokknak nevezte. Az augusztus 20-i ünnepség megrendezésében ez a neobarokk született újjá. (...) A barokk ellenreformáció kultuszvilágához tartozik a körmenet is. A Horthy-korban az István-kultusz vallási részének központi ceremóniája a Szent Jobb körmeneti felvonultatása volt – nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is. (...) a Szent Jobbot erre a célra alkotott állami instrumentum, az Aranyvonat hordozta körül az országban. (...) A barokk, neobarokk vízi parádé a hatalom fenségét mutatja meg, s alattvalói készséget, úrtiszteletet sugall. A mostani vízi felvonulás leglátványosabb darabja a történelmi kosztümös csónak volt, a mesebeli István-maskarával. (...) Mi jön ezután? Árpád apánk, Bendegúz, Attila, s a végén a bükki ősember – mint rendszerünk legitimálói. Amikor 1916-ban IV. Károlyt koronázták, a koronát papírral kellett kitömni. Lötyögött az új király fején...”[7] Ezeket a sorokat a tavaly elhunyt történész, Szabó Miklós 1988-ban vetette papírra, az akkor még szamizdat Beszélő 25. számában. Akkor a pártállam a végromlás szélén többek között Szent István alakja mögé bújva próbálta menteni a menthetőt. A Centrális Galéria 2001. december 31-én nyílt millenniumi kiállításán golyóbiztos vitrin alatt látható a most szilveszterkor lezárult millenniumi ünnepségsorozat méltó jelképe, a színes kartonból kivágható és hajtogatható papírkorona. A kiállításon látható az a film is, amely a korona útját mutatja be Esztergomba és vissza.[8] A koronát szállító hajót, amelynek tetején egy rikító színekben pompázó, gigantikus koronamakett virított – a gyönyörű Lánchidat csúfító pléhmonstrum méltó párja –, fehér ingbe, nyakkendőbe és sötét szövetnadrágba öltözött férfiak üdvözlik, zászlót lengetve, derékig vízben állva. A kazetta hátsó borítóján is látható a kép, a mellékelt szövegből pedig megtudhatjuk, hogy ők nem fizetett statiszták, akik egy hibbant rendezői utasítást követnek, hanem a part menti települések polgármesterei. A magyar nép választott tisztségviselői így bizonyítják, hogy ha kell, ők bizony vízbe mennek őseik hitéért. Meglehet, hibbant rendezői utasításra. Meglehet, önszántukból. Döntse el az Olvasó, melyik a rosszabb verzió.

Átalakuló „státus” quo


A tavaly december közepétől idén január közepéig tartó időszak legfontosabb belpolitikai fejleménye, hogy megfordult az egy éve tartó trend: a legfrissebb közvélemény-kutatási eredmények szerint a Fidesz és pártszövetsége megtorpant, az MSZP ismét följött. A január közepi állapotokat tükröző felmérések szerint a négy jelentős közvélemény-kutató cég közül három a biztos pártválasztók preferenciái alapján az MSZP előnyét mutatta, a Mediánnál 45–40, a Szonda-Ipsosnál 44–38, a Századvég–Tárkinál 45–43 arányban. Egyedül a Gallup hozta ki azt, hogy a Fidesz–MDF-lista még mindig nagy fölénnyel vezet (49–38). Az SZDSZ mind a négy cég szerint befutó helyen volt, 5-6 százalék körüli eredménnyel, a MIÉP viszont csak a Szonda-Ipsos szerint ugrotta volna meg az 5 százalékos parlamenti küszöböt. Ha a választásokat most tartották volna, akkor a legvalószínűbb végkimenetel szerint az új parlamentben három párt lenne. Tordai Csaba számításai szerint ezen adatok alapján a Gallupnál a Fidesz–MDF-lista szerezné meg a parlamenti mandátumok abszolút többségét, a Mediánnál az MSZP. A Tárki eredményei szerint nyitva maradna a matematikai lehetőség, hogy az SZDSZ döntsön, melyik nagy párt alakít az ő csatlakozásával kormányt. A Szonda-Ipsosnál csak MSZP–SZDSZ-koalíció lenne lehetséges, leszámítva azt a még matematikaibb lehetőséget, hogy a két nagy összeáll, ami természetesen mind a négy esetben fönnáll. Fidesz–MIÉP-koalíció viszont ha lenne, se lehetne: A Fidesz akkor jut a legkevesebb mandátumhoz, ha a MIÉP is bekerül, és kettejük együttes eredménye sem lenne elég a kormányalakításhoz – a Szonda eredményei szerint.

Nem tudni, hogy ki nyeri a választásokat. Afelől viszont semmi kétség, hogy a közvélemény hangyányit változott. Mivel ennek az időszaknak az egyetlen újdonsága a szokásos cvikipuszik és gyomrosok közepette a kedvezménytörvénnyel (státustörvény) és a magyar-román egyetértési nyilatkozattal kapcsolatos vita kirobbanása volt, kézenfekvő, noha korántsem bizonyos, hogy a közvélemény rokonszenvének változása ezzel van összefüggésben. Ha ez igaz, akkor viszont a jelenlegi kormány leváltásának szurkoló magyar polgári erők öröme nem lehet felhőtlen. A pártok betonbiztos szavazótábora alig változott. A Fidesz nem vesztett sok szavazót, és ha mégis, azok nem a liberális pártot erősítették. A legvalószínűbb magyarázat szerint az MSZP tábora a bizonytalan szavazók köréből gyarapodott, akikre hatottak az egyetértési nyilatkozat aláírása utáni kampány kellően egyszerű hívószavai: Idejön! Román! Elveszi![9]

Négy évvel ezelőtt az MSZP biztos nyerésre állt. Akkor minden jel szerint a nagymarosi vízlépcső megépítéséről a szlovákokkal kötött Nemcsók-féle megállapodás volt az, ami megfordította közvélemény hangulatát, és végül a Fidesz győzelmét hozta. Könnyen lehet, hogy az Orbán–Nastase-megállapodás lesz a mostani kormány Bős–Nagymarosa. Orbán Viktor előbb kínos külpolitikai vereséget szenvedett. Ennek önmagában még semmilyen hatása nem volt a magyar közvéleményre. Ám a külpolitikai fiaskó váratlanul csúfos belpolitikai vereséggé dagadt. Ráadásul a számukra legkedvesebb terepen, a „nemzetpolitikában”, ahol a legkevésbé sem számítottak arra, hogy a nemzetből az utóbbi három évben finoman kitessékelt ellenzék egyáltalán labdába rúghat.

Négy éve az ellenzék a magyar érdekek elárulásával vádolta a kormányt a közvélemény számára rendkívül fájó ügyben: akkor a szlovákok végleg elvenni látszottak a Dunát, és sokaknak úgy tűnt, hogy ezt csak a kormány leváltásával lehet megakadályozni. Azóta tudjuk, hogy a Duna ügyében semmilyen érdemleges előremozdulás nem történt. Az ellenzék akkori kampánya talán őszinte volt, talán nem, de kibogozni ők sem tudták a csomót.

2001-ben a kedvezménytörvény ügyében egyedül a szabad demokraták képviseltek őszinte és következetes álláspontot. Bauer Tamás a törvény tavaly tavaszi vitájának idején számos írásában figyelmeztetett arra, hogy a törvény vagy porhintés, vagy pedig végrehajthatatlan, és kezelhetetlen nemzetközi konfliktusba fog torkollni. Az SZDSZ, egyedüli pártként a parlamentben, nem szavazta meg a jogszabályt, amiért kapta a képibe azt, amit egyébként is mindig kap: nemzetidegen, nemzetáruló, satöbbi. A tiszteletbeli liberális Tamás Gáspár Miklós a törvény elfogadása után így írt: „A hírhedt státustörvény az átlátszó szemfényvesztés tipikus példája. A törvény simán alkalmazható intézkedéseiben nincsen semmi új, a nagy garral beharangozott kedvezmények többsége – amelyekhez nem kell magyarigazolvány – eddig is zömmel megvoltak... A többi privilégiumhoz valóban igazolás kellene, amelynek a kiállítása nemzetközi jogot sért...

A státustörvény szemfényvesztés. Senki és semmi nem akadályozza meg a budapesti kormányzatot abban, hogy baksis helyett átlátható közalapítványi rendszerben támogassa a kisebbségi magyar kultúrát... A kisebbségi magyar kultúrák elszakadása a magyarországitól nemsokára befejezett tény lesz, hiszen arról senki nem gondoskodik, hogy olcsó magyarországi könyv, folyóirat, hanglemez, videokazetta álljon az utódállamok magyarságának rendelkezésére. De miért is terjesztené Erdélyben a magyarországi jobboldal azt a kultúrát, amelyet gyűlöl?

Nem hihető, hogy a budapesti külügy ne tudta volna, hogy a státustörvény végrehajthatatlan... De evvel Orbánék aligha törődtek. Ha a dolog »bejött” volna, akkor jó píár lett volna. Ha nem sikerül, a kialakult konfliktus miatt fölkorbácsolt soviniszta közhangulat hasznos lesz a jövőre esedékes magyarországi választásokon.”[10]

Ez utóbbiban TGM tévedett. Senki nem láthatta előre, legkevésbé a Fidesz kampánystratégái, hogy a románellenes, xenofób közhangulat feltámadása nem a törvény román elutasítására lesz reakció, hanem Orbán és Nastase év végi megállapodása fogja fölkorbácsolni, és nem a Fidesz, hanem az MSZP malmára fogja hajtani a vizet. Jobban mondva arra nem számítottak, hogy a törvény életbeléptetéséhez az eredeti tervekkel ellentétben mégis meg kell állapodni a szomszédokkal. A kedvezménytörvény beterjesztése és keresztülverése többszörösen hibás politikai számításon alapult. A Fidesz vezetői elszámították magukat a nemzetközi diplomáciában. Úgy gondolhatták, hogy a NATO-tag Magyarország le tudja nyomni a NATO-ba csak áhítozó szomszédok torkán azt, hogy a magyar állam kvázi jogviszonyt teremt Magyarország és a szomszédos országokban élő magyarok között. Az ötletért nyugati szövetségeseink eleve nem lelkesedtek, rosszalló tartózkodást tanúsítottak, de szeptember 11-ét sem Orbán, sem Németh Zsolt nem láthatta előre. A helyzet ugyanis akkor drámaian megváltozott. Az USA és a nyugati államok szorosabbra zárták a soraikat, mindennél fontosabbá vált a szövetség és a stabilitás biztosítása. Kelet-Európa nem NATO-országai is fölértékelődtek a terrorizmus elleni nemzetközi koalíció összekovácsolásában. Ebben a helyzetben a nyugati hatalmak még kevésbé lehettek elnézőek az Európa hátsóbb udvarában zajló viszálykodás iránt. A román diplomácia azonnal lépett. Elsőként jelentkeztek csapatfelajánlással a terroristaellenes koalícióba (ezt ugyan nem vették igénybe), és azt is megérezték, hogy a még nyáron az Európai Bizottsághoz beterjesztett kérelmük a magyar kedvezménytörvény véleményezésére nagyobb nemzetközi támogatásra számíthat.

A „velencei bizottság” október 22-én közreadott jelentése a kedvezménytörvény minden lényeges passzusában elmarasztaló volt. A jelentés kizárta, hogy az anyaország és a kisebbségi polgár között a különleges kedvezményeket biztosító törvény politikai jellegű kapcsolatot, kötődést hozzon létre, ezzel az anyaország joghatóságát burkoltan kiterjessze egy másik ország polgárára. Kifogásolta, hogy a határon túli magyar szervezetek véleményezési jogköre a magyarigazolvány kiadásában tisztázatlan, és kizárta, hogy bármely ilyen szervezet kvázi-joghatóságként járjon el egy ország nevében egy másik szuverén ország területén. A diszkrimináció lehetőségét, vagyis a különleges kedvezmények nyújtásának lehetőségét elvben nem vetette el, de azt kizárólag azokra a területekre korlátozta, amelyek a nemzeti kisebbség és az anyaország közötti kulturális kapcsolatok erősítését, illetve a kisebbségi identitás megőrzését szolgálják. Tehát a kultúra és az oktatás területére. A munkavállalásra nem. A kitétel annyira szigorú, hogy a pozitív diszkriminációt még az oktatásban sem engedi, ha olyan tárgyról, szakterületről van szó (gondolom, itt például a mérnök- vagy orvosképzésre gondoltak), amely nem köthető közvetlenül a nemzeti, nyelvi és kulturális identitáshoz.

A jelentés legfontosabb alapszólama az állami szuverenitás tiszteletben tartása, az érvényben lévő nemzetközi jogelvek és kétoldalú szerződések betartása, a jószomszédi viszony fenntartása, és a tartózkodás az egyoldalú lépésektől azokban a kérdésekben, amelyek a fentieket érintik. Minden olyan rendelkezés, amely túlmegy a fenti kereteken, csak kétoldalú megállapodásban, az érintett ország kifejezett beleegyezésével lehetséges – szögezték le a bizottság szakértői. A jelentés tehát sem a törvény tartalmát, sem az eljárást, ahogyan hozták és alkalmazni kívánták, az érintett kormányokkal nem egyeztetve, nem tartotta elfogadhatónak. Mellesleg éppen ezek voltak azok a pontok, amelyek alapján a Szabad Demokraták Szövetsége nem szavazta meg a törvényt.

A velencei bizottság jelentését a magyar kormány elengedte a füle mellett. Csak akkor kaptak észbe, amikor a jelentésre alapozva a november eleji uniós országjelentés sokkal keményebben és határozottabban ítélte el a törvényt. De idehaza még akkor sem merték beismerni a vereséget. November közepén a kormány képviselői határozottan tagadták azt a nyilvánvaló tényt, hogy a törvényt módosítani kellene ahhoz, hogy alkalmazható legyen, holott a velencei bizottság által kifogásolt pontokat nem lehet végrehajtási rendeletekben átkozmetikázni. Az ellentmondásokra és a kormány sumákolására Bauer Tamás már akkor fölhívta a figyelmet, ám minden észrevehető hatás nélkül.[11] És hiányzott a szomszéd országok beleegyezése. Ám a törvény bevezetésének jelképes aktusa az előírt időpontra, hogy kiadhassák és fölmutathassák az első magyarigazolványt, mindennél fontosabb volt. Így szaladt bele a kormány a december 21-i magyar–román egyetértési nyilatkozatba.

Minden jel szerint Orbán Viktor afféle karácsonyi ajándéknak gondolta a megállapodást. Az ellenzéki bírálat a nyilatkozat aláírása előtt főképp arra vonatkozott, hogy a kormány olyan nemzetközi konfliktusba sodorja az országot, ha nem jut megegyezésre a szomszédokkal, és hozzájárulásuk nélkül kezd hozzá a törvény végrehajtásához, amely uniós csatlakozásunkat komolyan veszélyezteti. Nos, itt van nektek a megállapodás – gondolhatta a miniszterelnök. Kétségtelen, hogy a magyar–román megállapodás minden fontos kérdésben pontról pontra akceptálja a velencei bizottság kifogásait. Az ellenzék tehát akár elégedett is lehetne, a román kormány pedig teljes joggal beszélhet diplomáciai győzelemről. Kivették a törvény hatálya alól a nem magyar hozzátartozókra vonatkozó rendelkezéseket, rögzítették, hogy a kisebbségi szervezetek „ajánlása” a jogosultságra semmiféle hivatalos érvénnyel vagy jogerővel nem bírhat, és megszüntették az etnikai különbségtételt a munkavállalás terén. Más kérdés, hogy a nyilatkozat pontjai tételesen ellentmondanak a törvény betűjének.

Vegyük először azt a pontot, amely számomra érthetetlenül eddig semmiféle vihart nem kavart. A törvény 18. paragrafusának első bekezdése így szól: „A Magyar Köztársaság támogatja a szomszédos államokban élő magyar nemzeti közösségek céljait elősegítő – valamely szomszédos államban működő – szervezeteket.” Ha jól tudom, a magyar kormány ilyen-olyan csatornákon keresztül eddig is támogatott határon túli magyar szervezeteket. Ellenben az egyetértési nyilatkozatban ez olvasható: „A Magyar Köztársaság nem nyújt támogatást a romániai magyar politikai szervezeteknek, kivéve a román hatóságok előzetes értesítésével és hozzájárulásával.” Ez hatalmas pofon, még akkor is, ha sejtésem szerint ezt a passzust azzal a hátsó gondolattal írták alá, hogy különböző úton-módon majd ki lehet játszani. De éppen erről van szó: ezután már csak kijátszani lehet, azaz a románoknak sikerült egy olyan pontot beszúrni, amely alapján bármikor beleköthetnek a magyarokba.

Az igazi vihart a munkavállalás kérdése kavarta: a törvény 15. paragrafusa a munkavállalásról így szól: „Az engedélyezési eljárás során a külföldiek magyarországi foglalkoztatásának engedélyezésére vonatkozó általános szabályokat azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy az engedély naptári évenként összesen három hónap időtartamra a munkaerő-piaci helyzet vizsgálata nélkül adható ki.” [Kiemelés tőlem, M. A.] Ez a kedvezmény a törvény értelmében kizárólag a magyarigazolvánnyal rendelkezőkre érvényes. Az egyetértési nyilatkozat 2. pontja viszont úgy szól: „Minden román állampolgár, származásra való tekintet nélkül, a Magyar Köztársaság területén érvényes munkavállalási engedély alapján ugyanazokat a munkavállalási feltételeket és elbánást élvezi.”

Az MSZP némi tétovázás után elsöprő kampányba kezdett arról, hogy a megállapodás megnyitotta a magyar munkaerőpiacot az olcsó román munkaerő előtt. Megfordult a felállás. Addig az ellenzék azt hangoztatta, hogy a törvény blöff, úgysem lesz érdemleges hatása. Most azzal rémisztget, hogy dehogyisnem. A kormány viszont azzal védekezik, amit mindvégig tagadott: nem kell megijedni, a törvény valóban blöff volt, úgysem lesz semmi hatása. Az emberek, akik a várakozásokkal ellentétben kevésbé fogékonyak az össznemzeti szolidaritás nemes eszméjére, és inkább a kenyerüket féltik, a jelek szerint egyelőre az MSZP-nek hisznek inkább. Január elején az újságok címoldalára került a nemzetgazdaság új húzóágazata, a hagymapucolás, amelyet súlyosan veszélybe sodor a beözönlő olcsó román idénymunkaerő. Az SZDSZ következetes és racionális álláspontot képviselt, hatástalanul. Az MSZP kampánya álságos és szemforgató, de hatásos. „A szocialisták nem veszik tekintetbe – nem is vehetik, hiszen eredeti igen szavazatukat teszik nevetségessé –, hogy a külföldiek munkavállalására vonatkozó, rendkívülien szigorú szabályok a »státustörvénytől« függetlenül érvényben vannak, tehát a romániai (...) munkaerő tömeges betódulásának állítólagos veszélye: papírtigris. (...) A Fidesz-MPP–MDF viszont nem cáfolhatja nagyon hangosan a románok betódulásának rémhírét, mert (...) akkor azt is be kellene vallania, hogy ezek a jogszabályok az erdélyi magyarok tömeges magyarországi munkavállalásának is útját állták volna, tehát az ún. »státustörvény« kezdettől fogva és mindvégig blöff volt.”[12]

Az MSZP ijesztgető kampánya egyáltalán nem kockázat nélküli. Az eredeti törvény nem sok kedvezménnyel kecsegtetett, de diszkriminációs jellege miatt azokat sem lehetett összeegyeztetni a nemzetközi jogi normákkal. A magyar-román egyetértési nyilatkozatban, ha pontosan olvassuk, viszont nem az történt, hogy a kedvezményeket a romániai román munkaerőre is kiterjesztették, hanem fordítva: sutyiban a romániai magyaroktól is megvonták. A dokumentumban szó sem esik arról a három hónapról, amely időre a magyar hatóságok a „a munkaerő-piaci helyzet vizsgálata nélkül” adhatnak ki engedélyt. A kormány képviselőinek a fölzaklatott közvélemény megnyugtatására szánt nyilatkozatai ezt az értelmezést erősítik: azt általánosan bevett és szigorúan korlátozó eljárás szerint, a munkaerő-piaci helyzet mérlegelésével fognak kiadni engedélyeket ezután is. Az MSZP nehéz helyzetbe kerülhet, ha továbbra is fönntartja azt az álláspontját, hogy a törvény eredetileg jó, tehát „igen” szavazata helyes volt, csak a diplomáciai egyeztetés elmulasztása okozta a galibát. Ha sor kerül a törvény módosítására, márpedig előbb-utóbb ez elkerülhetetlen, akkor színt kell vallania: vagy azt az álláspontot képviseli, hogy a kedvezményt, immáron megkülönböztetés nélkül, ki kell terjeszteni minden romániai (szlovákiai, ukrajnai, jugoszláviai) munkavállalóra, vagy nincs más hátra, mint törölni az egészet, vagyis kivenni belőle azt a kedvezményt, amit a törvény leglátványosabb újdonságának szántak.
A munkavállalási privilégium lett volna az a szimbolikus elem, amely valódi különbséget hozott volna a kisebbségi magyarok státusában, amelytől valóban úgy érezhették volna, hogy többségi honfitársaikhoz képest kiváltságos helyzetben vannak, a gazdagabb Magyarországhoz tartoznak. Mert afelől nem lehet kétségünk, hogy a törvény elsősorban erről a szimbolikus üzenetről szólt, odakint és idehaza egyaránt.

Trianoni konyec

A szánalmas történetnek vannak messzebbre mutató tanulságai. A Trianon utáni magyar területi revíziós álmoknak a második világháborúval végleg befellegzett. Akik 1989 után azt állították, hogy Jugoszlávia, a Szovjetunió és Csehszlovákia fölbomlása azt jelentette, hogy elvileg lehetőség nyílt a határok megváltoztatására, ezért a magyar államnak a szomszédos országokkal kötött alapszerződései, amelyek garantálták a jelenlegi határokat, hazaárulásnak minősülnek, vagy cinikusan hazudtak, vagy nem láttak az orruknál tovább. Az említett, eredetileg formálisan is szövetségi államok valóban felbomlottak, de szigorúan a belső határaik mentén. Határmódosításra sehol nem került sor, Horvátország visszakapta Krajinát, a nemzetközi közösség inkább fönntart egy műállamot Boszniában, minthogy belemenne a köztársaság formális feldarabolásába, Koszovó nem válik ki Jugoszláviából, Macedónia egyben marad. A példákat folytathatnánk Ukrajnával, a balti államokkal. A második világháború utáni, és azóta is változatlanul érvényes nagyhatalmi konszenzus az, hogy a határokat Európában nem tologatják sehová. Most kiderült, hogy a nemzetközi közösség a határok virtuális tologatását sem tolerálja. A velencei bizottság sűrű hivatkozása a szuverenitásra, a jószomszédságra, a nemzetközi szerződések, egyeztető mechanizmusok mindenek fölötti elsőbbségére, mint az európai biztonság és stabilitás zálogára, világos üzenet: az egyes országoknak a kisebbségi, nemzetiségi problémákra a határok és az állami szuverenitás tiszteletben tartása mellett kell megoldást találniuk. Ebből számunkra az következik, hogy Trianon revíziójára az egyetlen megoldás a kontinens egységesülése és a határok átjárhatóvá tétele. Nemcsak a hazafijjas kebel dagadhatott a korona hurcolászásának láttán: magyar birodalom, államalkotó nemzet, ezeréves államiság. A szlovákok és a románok is elértették a célzást, hogy mit jelent a millenniumi év megkoronázásaként kiadandó magyarigazolvány fedlapján a korona. És beledörgölték az orrunkat a sárba.

Végezetül van még egy tanulság, amivel most már nem árt szembenézni. Nem szabad úgy tenni, mintha csak a közönyös és önző nagyhatalmak diktálta realitások kényszerű tudomásulvételéről lenne szó. Szokás azt mondani, hogy a határon túli magyar kisebbség ügye közös nemzeti ügy, és nem szabad, hogy a belpolitikai csatározások kérdésévé váljon. Ez azonban illúzió. A magyar nemzeti kérdés a XIX. század közepétől égető ügy. A megoldására leegyszerűsítve két recept kínálkozott: az egyik, amelyik a belső modernizációra alapuló lassú evolúciós folyamatként képzelte el a megoldást, a másik a nemzet politikai megteremtésére, a politikai eszközökkel ösztökélt, erőszakolt asszimilációra alapozva. Az előbbi középpontjába a modern demokrácia megteremtése, a társadalmi és politikai reformok, a szabadság kiterjesztése került. Utóbbi az ezeréves keresztény-nemzeti ideológia és a historizált nemzetkép rajzolgatásába fogott. Mondanom sem kell, hogy szerintem melyik a helyesebb és a célravezetőbb.

Trianon abban hozott változást, hogy voltaképpen mindkét opciót megnehezítette. Elvileg a liberális politikai filozófia egyetlen alaptétele sem zárja ki a határok megváltoztatásának lehetőségét a nemzeti egység megteremtése érdekében. A Trianon utáni rezsim hivatalos ideológiája az ország feldarabolását a liberalizmus (és 1918–19) nyakába varrta. Így a magyar politikai fejlődésben a területi revízió eszméje összekapcsolódott a dualizmus kori liberális állam- és nemzeteszme, közelebbről a jogegyenlőség elvetésével. A két háború közötti rezsim ennek jegyében a revíziót mindenekelőtt a megmaradt csonka országban kezdte a numerus claususszal. A nemzeti és revíziós szempontból soha nem látott katasztrófához vezető ténykedését a zsidótörvényekkel, a deportálásokkal, az ország romba döntésével fejezte be.

A magyar nemzeti kérdés megoldására kínált receptek szorosan kötődnek ahhoz, hogy a politikai-ideológiai táborok mit gondolnak a nemzet mibenlétéről és a politikai közösség helyes alapelveiről. Márpedig ez, ha tetszik, ha nem, a legalapvetőbb belpolitikai ügy. Az összefüggés nem magától értetődő, de történetileg és a mai magyar politikában túlságosan is jellemző: Trianon területi revízióját, a magyar nemzeti felsőbbrendűséget, a magyar birodalmi öntudatot, a szomszéd országokkal szembeni erőpolitizálást kilátásba helyező, lebegtető vagy megcélzó magyar jobboldali nacionalizmus általában hajlamos kétségbe vonni az alkotmányos rendszer és a demokrácia legitimitását. A szabadságjogokat, a jogegyenlőséget, a hitbéli és világnézeti sokszínűséget nemzetellenes és nemzetgerinc-roppantó mételynek véli, hajlamos az antiszemitizmusra, és a nemzetet olyan etnikai közösségként definiálja, amelyet hivatott vezetőknek kell új dicsőségre emelni.

A státustörvényre magára mindezeket nem lehet ráhúzni. Ám a körítés, a törvényt beharangozó, fölvezető propaganda ennek a nacionalista, trianonozó szubkultúrának is kacsintás volt. Vagy inkább, mint kiderült: nekik is szánt gumicsont. De azokkal, akiknek ezt a gumicsontot szánták, a modern magyar demokrácia hívei nem azonosulhatnak. A határon túli kisebbségi magyarok érdekeinek képviselete, ami a Magyar Köztársaság alkotmányos kötelessége, nem kapcsolódhat olyan politikai ideológiákhoz, amelyek az alkotmányos rendet és a szabadságjogokat kérdőjelezik meg. Ebben nincs és nem is lehet össznemzeti konszenzus.

Jegyzetek


[1] Simai Mihály: A harmadik évezred felé. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972, 9. o.

[2] Nemeskürty István: Küldetéstudatunk bibliai öröksége. Elhangzott az „Európai magyarság – magyar európaiság” című konferencián, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Budapest, 1999. november 19-20. A továbbiak is innen valók.

[3] Idézi Nemeskürty: Szántó Konrád: A katolikus egyház története, 177. o.

[4] Bővebben: Madách Imre: Az ember tragédiája, III. szín, a homousion-homoiusion vita. Legközelebb bemutatja az újonnan épült Nemzeti Színház idén március 15-én.

[5] Encyclopedia of Early Christianity. Ed. Everett Ferguson. Garland Publishing Incorporation, 1990. The Oxford Illustrated History of Christianity. Ed. John McManners. Oxford University Press, 1990.

[6] Aki nem hiszi, saját szemével is meggyőződhet róla. A kulturális, képzőművészeti felhozatalról átfogó képet ad a Centrális Galéria „A millennium” című, kommentár nélküli kiállítása. Budapest, Nádor u. 11.

[7] Szabó Miklós: A magyar neobarokk új korszaka. Beszélő, 25-ös szám, 1988/3. In: Beszélő Összkiadás, III. Szerk. Havas Fanny. AB-Beszélő Kiadó, 1992, 504. o.

[8] A Szent Korona útja. Műsoros videokazetta. Rendezte: Koltay Gábor. Szabad Tér Kiadó, 2001.

[9] Kedves barátom leleménye.

[10] Tamás Gáspár Miklós: A magyar külpolitika csődje. Népszabadság, 2001. június 30.

[11] Bauer Tamás: Európa és a magyar státustörvény. Magyar Hírlap, 2001. november 17.

[12] Tamás Gáspár Miklós: A „státustörvény” bukása. ÉS, 2002. január 11.

• Idusról idusra