Tatár Babett 2016. február 28.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Kedves Gábor!

Amikor a Wesley-re átjelentkeztem, nálad kellett elsőként különbözeti vizsgát tenni. A téeszesítésről kérdeztél, azt hiszem. Makogtam valamit, talán nálad még nem is olyan vállalhatatlanul, de aztán a Győri Péter jött, azt mondta, értelmezzük majd nyugodtan tágan a húzott tételt. Már nem emlékszem, mit húztam, de az biztos, hogy a Dzsumbujnak semmi köze nem volt hozzá. Én meg csak arról tudtam beszélni. Mondtam is neki, hogy nagyon tágan értelmeztem a tételt, mert én csak erről tudok beszélni, és slussz. Kerekedtek a szemei (nagyon látványosan tud Péter csodálkozni), de azért hagyta: hát, ha azt tudom, mondjam azt. Aztán valahogy egy nagy asztal mellett ültünk már mindannyian, Lengyel Gabival együtt, aki arról faggatott, hogyan nézett ki az a hajléktalan férfi, akivel a veszprémi vasútállomáson interjút készítettem: milyen ruha volt rajta, és milyen szatyor volt a kezében… Ekkor már végképp nem értettem, hogy mi az ördög történik itt, és mit akartok tőlem hallani, belőlem látni! Mindezt egy Dankó utcai bérház földszinti lakásaiból kialakított tanáriban. Annak ellenére nem tudtam, hogy egy főiskola működik ott, pedig a kapujával szembeni házban lakott a nagymamám, akihez igen gyakran jártunk. Amikor bementem érdeklődni, hogyan jöhetnék át ide, hosszú percekig kóvályogtam az üres házban úgy, hogy nem találtam senkit, majd a lépcsőházban, az első emelet fordulójában egy víztől csöpögő, törülközőbe csavart srác jött szembe (nem tudtam, hogy az már a gangon ott a kollégium…), és Bacilushoz (!) irányított. Ő volt tehát az első „hivatalos személy”, akivel az egykori Wesley dolgozói közül találkoztam. A teljesen szürreális élményt Simonyi Kati tompította kábé egy órával később, tőle tudtam meg, mit kell tennem, ha tényleg itt akarok tanulni.

A nem túl fényes különbözeti vizsga ellenére felvettetek, és ez életem erősen meghatározó döntésének bizonyult. Hatással volt, nemcsak mindarra, ami ezek után történt velem, de érdekes módon azokra is, amiket korábban megéltem:

Nagyapám görög katolikus kántor volt egy szatmári kis faluban, Csegöldön. („Az ország legkeletibb részén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, a Szatmári-síkságon, az északi szélesség 47,9 és a keleti hosszúság 22,6 fokának találkozásánál, részben a Szamos folyó jobb partján terül el Csegöld község. Határos: Szamossályi, Hermánszeg,
Jánkmajtis, Császló, Csengersima, Szamosbecs és Szamostatárfalva községekkel. A község utcáinak száma: 7, együttes hosszuk: 4,3 km, szilárd burkolattal ellátva.”) Nagyapám magas, szikár, ősz férfi volt. Kalap nélkül nem lépett az utcára. Minden reggel ugyanazt ette: friss tejbe aprította a kenyeret, pléhbögréből tejeskávét ivott mellé.

Emlékszem a tenyerére: nagy volt, és meleg, szorosan fogtam, míg másik markomban a fa hűvös tapintása rémlik – a kis tejeskanna füle. Nekem is volt saját tejeskannám. Azzal jártunk a téeszistállóba tejért. A kövesúton nagyon messze lett
volna, ezért keresztül kellett vágnunk a „mocsáron”. Valami árokféle lehetett, vagy egykori patak az utca végében végigfutó keskeny erdősávban. Vagy tényleg ott maradt mocsár, hisz a templom is egy nagy nádas tóból emelkedik ki egy kis szigeten, a falu közepén. „Egyszer egy biciklist is elnyelt, vigyázni kell, ahogy a pallón átmegyünk!” Fel a dombra, és már érezni a tehénvizelet és a szalma egyvelegének meleg istállószagát. Az első pohár tejet én kapom: még meleg, habos – soha életemben nem ittam vagy ettem ennél jobbat!

Egyszer apámmal „kirándulni” mentünk – sétálni a semmibe. Úgy emlékszem, eltévedtünk – bár gyanítom, az eltévedős mesét ő találta ki, hogy érdekesebb legyen a séta, hisz nemigen volt mit nézni a sárga, szinte kiégett határban. Nagy,
lapos sárgaság mindenütt – a levegő remegett felette a melegtől. Az alföldi nyárban nincs semmi néznivaló két gyereknek: meleg és por mindenütt. Az eltévedés némi izgalmat csalt a napba. Szenvedtünk öcsémmel: melegünk volt, fáradtak voltunk, és nagyon szomjasak. Belebotlottunk a kérődző csordába egy gémeskút mellett. Apám vizet akart nekünk merni, hogy igyunk, de az öreg tehénpásztor, Miku bácsi azt mondta, ne igyunk abból a vízből. Pálinkát vett elő, megkínálta apámat, ő is meghúzta még utoljára, majd kiöntötte a földre a maradékot, hogy tejet fejjen nekünk az üvegbe helyette.

Emlékszem még az almáskertre: végtelennek tűnt. Amikor felnőve viszontláttam, nem értettem, hogyan érhetek ilyen gyorsan a végére. Folyton fára másztunk, csak rügyfakadáskor volt tilos: leverhettük volna a gyenge hajtásokat, és odalett
volna a termés. A kis zöld almákra is nagyon kellett vigyázni. A fák hol lakások voltak, hol hajók: egyiken én laktam, másikon valamelyik unokatestvér, aki épp ott volt, vagy szomszédgyerek… nem tudom, rájuk nem emlékszem.

Nagyanyámat látom: ül a padon, a kiskonyha előtt, és a koca füle tövét vakargatja. A tarkóján szorosra kötött kendő takarja gyér szőke haját, bőre fehér, szeme világító kék, két arca gömbölyű, pirospozsgás, mint két mosolygó alma a kertből. Olyan hatalmas, hogy az ember szinte nem is érti, hogy bír megülni a keskeny deszkapadon.
Bensőséges viszonyban volt mindig az épp aktuális anyakocával. Beszélt hozzá, miközben vakargatta, az meg jólesően visszaröfögött neki. Estefelé, amikor végzett a konyhában meg a kertben, kiengedte a kocát az ólból, maga mellé intette,
együtt ballagtak át súlyos léptekkel a csupasz udvaron, hogy letelepedjenek: nagyanyám a padra, a koca a lába elé, és pihengettek.

Az udvar mögötti kert maga volt a paradicsom: az almafák sora között borsó, bab, répa, uborka, tök és dinnye nőtt, hátul embernyi magas kukoricák álltak sorfalat kerítés gyanánt – minden bujazöld. Ezzel szemben az udvar szinte olyan csupasz
volt, mint a kiskonyha döngölt földpadlója. A tyúkok mindent elpusztítottak, bármi eltévedt gaz dugta volna ki a fejét, nem volt esélye. Nagyanyám megtanította, hogy kell elaltatni őket: ölbe véve a fejüket a szárnyuk alá dugta, és ringatni kezdte. „Óvatosan, ne csináld túl sokáig, nehogy megdögöljön…” A tyúkok ilyenkor lassan elernyedtek, és ha óvatosan letettük őket a földre, úgy maradtak, mozdulatlanul. Értelme ugyan nem sok volt: de félelmetes izgalommal töltött el, ahogyan éreztem verdeső szívét megnyugodni, az izmokat elengedni: hatalmam volt felette. Ha együtt csináltuk többen, néha sikerült a baromfiudvar csaknem teljes állományát sorba rakni az udvaron. Mint tollas csomagok hevertek a porban… 

Egyszer nekemjött egy nagy, hamis kakas. Fellökött, és kikapta a kenyeret a kezemből. Nagyanyám azonnal levágta.

A mosásra emlékszem még. Olyankor mindenhol folyt a víz. Az ágynemű fateknőben és fehér zománcos lavórban ázott az udvaron. Mi is ezekben pancsolhattunk máskor, ha már nagyon melegünk volt. Van rólam egy kép: két copffal vigyorgok
egy lavórból a világra, a háttérben a fehér Zsiguli, amivel anyám levitt minket. Csak neki volt jogsija, apám nem tudott vezetni. Az út hosszú volt, többnyire éjjel mentünk. Az ülések közé pakolták a csomagokat, kitömve a lyukat, szabályosan
megágyaztak nekünk, hogy tudjunk aludni, míg leérünk. Odalent a tiszta házban aludtunk. Nem tisztaszoba volt, hanem egy egész ház, amit nem használtak. Felépítették, hogy jó lesz majd valamelyik gyereknek, de egyik sem akart otthon maradni. Gyökértelenül vergődtek egész életükben a fővárosban. Csak akkor aludtak a nekik épített, teljesen berendezett házban, ha az ünnepekre vagy nyárra hazamentek. Nagyapámék soha nem laktak benne, maradtak a régi kis házban. Ez szoba-konyha volt. Döngölt padló, a szobában egy ágy, rajta magasra tornyozott dunyhák, középen asztal, székekkel, a sarokban heverő. Nagyapám ezen szunyókált délutánonként, és ezen ülve pipázott a tata, ha átjött. Ő a falu másik végében lakott, hosszú tornácos parasztházban. A hátsó épület eresze feletti dúcokban galambokat tartott. Létrára mászva meg lehetett simogatni a meleg, pelyhes fiókákat, de kivenni őket nem volt szabad. Időnként kitekerte négy-öt galamb nyakát, és hozta levesnek. Talán ezért féltem tőle, miközben imádtam erős dohányszagát. Sose láttam pipa nélkül.

Apám is a heverőn töltötte az éjszakáit abban az időben, amikor több mint tíz év után, nem sokkal a halála előtt viszontláttam. A heverő a kis házzal együtt lett semmivé abban a tűzben, amit ő maga okozott: valószínűleg elaludt dohányzás közben. A kis ház konyhájában sparhelt állt a szobával közös falon. Télen ezen főzött nagyanyám, és ezzel fűtöttek. Volt palackos gáztűzhely is, nyáron inkább azt használta, de sütni a sparheltben sütött. Nagy vájlingban a diós piskótát, mert olyan sokan voltunk, hogy egy tepsi semmire nem lett volna elég. Aztán kiborította az asztal közepére, a gyúródeszkára a hatalmas, remegő piskótahalmot, és még melegen törtük, csak úgy magában.

A szoba ablaka az utcára, a konyháé a disznóólra nézett. A bejárat a konyhába nyílt, vele átellenben a falon zöld konyhaszekrény. A keskeny ajtós felében tartották a kenyeret az olajosbödön mellett. Mert itt nem zsír volt a bödönben, hanem napraforgóolaj, nagyapám kapta az olajat a téesztől. Benne libatoll, azzal kentük a kenyérre, sóztuk és úgy ettük, mint máshol a zsíros kenyeret szokás. Anyám azt mesélte, gyerekkorában olajos cukros kenyeret is ettek. Egyszer kóstoltam, utálatos volt.

A templomban nagyapám helye a karzaton volt, 1960-tól ő látta el a harangozóságot és a kántorságot. Amikor énekelt, zengő hangja úgy lebegett a hívek felett, mint Isten kegyelme, vagy dörgött, mint a Mindenható haragja – mikor mire volt
szükség. Kicsit félelmetes is volt, hogyan tudja betölteni jelenlétével az egész templomot. Nagyon büszke voltam rá. Mise után vitt az atyához, kalapját levéve mutatta, mennyit nőttem tavaly óta.

Legjobban a húsvéti miséket szerettem. Olyankor kis kosárban én is kaptam hímzett terítőbe takart keresztes kalácsot, sonkát, kolbászt, főtt tojást és sárga túrót. Vittük szenteltetni. A templom körül állt az egész falu, mindenki kezében kaska, tömjénfüst szállt, és ének. Mise után volt az ünnepi lakoma, a megszentelt étel morzsáit nagyanyám a terítőbe összefogta és az állatok elé szórta.

Nagyapám nemcsak a templomban énekelt, hívták esküvőkre is. Sátoros lagziba. Apám tangóharmonikázott. Volt, hogy magukkal vittek: az asztalon énekeltem, én, a szöszi pesti pulya. Szerettek nagyon: eltelt több mint tíz év, mire újra a
faluban jártam, mégis többen utánam köszöntek, felismertek: „Babuci, te vagy?” Én nem emlékeztem senkire.

Te, ti – az általad vezetett iskola – tanítottatok meg rá, hogy mit jelentenek az emlékeim. Szerencsés vagyok: két különböző iskolában tanulhattam szociális munkát. Veszprémben nagy volt a képzésben a pszichológia, az önismeret súlya. Megtanítottak rá, hogy merjek emlékezni. Ti segítettetek, hogy helyre rakjam őket, hogy megértsem, miért fontosak nekem, és miért fontosak mindenki másnak a sajátjai.

Most ebből adtam neked néhányat. Boldog szülinapot!

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges