2007. június 12.

Nyomtatóbarát változat

Jan Werner Müller az Eurozine internetes újságban megjelent, Gondolkodás nélkül töltött gondolkodási idő? című cikkében azt veti az európai elitek szemére, hogy az Európai alkotmány francia és holland elutasítását követően meghirdetett gondolkodási időt gondolkodás nélkül töltik, pedig a jelenleg egymással versengő három európai jövőkép előnyeit és hátrányait érdemes lenne megvitatni.

Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök már 2005-ben úgy vélekedett, hogy a szünetet [a ratifikációs folyamatban] látja, de sok gondolkodást nem. E tekintetben a mai napig nincs nagy változás: noha 2006 közepén az európai politikai vezetők még egy évvel meghosszabbították a maguknak adott gondolkodási időt, eddig nem vázoltak fel új jövéképet az európai polgároknak Ugyanakkor egy szándékosan víziótlan pragmatizmus mellett is vonakodnak elkötelezni magukat. Oka lehet a gondolkodási idő gondolatszegénységének az a tény, hogy az Európa-koncepciókról folytatott tudományos viták zsákutcába jutottak, és ennélfogva nem szolgálnak új intellektuális táplálékkal sem a polgárok, sem a politikusok számára? Müller szerint nem feltétlenül. Ha nem is állnak össze koherens egésszé, van három elméletileg különböző Európa-vízió, melynek töredékei néha a politikai vitákba is beleszivárognak.

Először is van még néhány híve „nemzetállamok állama” koncepciójának. E koncepció hívei – akiket némileg pontatlanul föderalistáknak szoktak nevezni – az alkotmányt mindig az európai szövetségi állam felé tett nélkülözhetetlen lépésnek tekintették. Egy ilyen szövetségi államot többféleképen is lehet igazolni. Tudatosan erkölcsi alapon azzal az érvvel, hogy a klasszikus nemzetállam morális szubsztanciáját háborúskodó múltja mélyen kompromitálta; vagy mint gyakorlati megelőző intézkedést, amely a konfliktusra hajlamos nemzetállamokat kordában tartja. De az európai szuperállam megteremtésének gondolata egy teljesen másfajta, a fentivel bizonyos értelemben ellentétes nézőpontból is igazolható. Glyn Morgan sokat vitatott, The Idea of a European Superstate című munkájában azt igyekezett bebizonyítani, hogy a páneurópai biztonság robusztus felfogása megköveteli a páneurópai államot. Morgan szerint egyszerűen felelőtlenség az európai elitek részéről, hogy biztonságban érzik magukat az Egyesült Államoktól való tartós stratégiai függőség állapotában. És természetesen mindig elővehető az az érv is, hogy csak egy erős EU mentheti meg az „európai szociális modellt”.

Csakhogy Európának szinte nincs olyan állama, melynek polgárai támogatnák az európai szövetségi állam megteremtését. Ennek oka alighanem az, hogy a föderalisták érvei alaposabban megvizsgálva elég kétes érvényűek: nincs például egyetlen európai szociális model.

A második Európa-kép a „nemzetek fölötti multikulturalizmus” eszméjén alapul, amely az utóbbi években a szövetségi állam álmának tudatos alternatívája lett. E koncepció szerint az EU fő feladata a diverzitás és a különbség elismerése és megőrzése. Ez az Európa a „különbözőek közössége” vagy Joseph Weiler befolyásos jogtudós kifejezésével élve a „people of Others” lenne, a legfőbb európai erény pedig a tolerancia. E koncepció hívei nem tekintik gyengeségnek, hogy az EU-nak csak szövetségi törvényei lennének, szövetségi állama viszont nem. Az európaiaktól csak elvárnák, hogy engedelmeskedjenek az EU törvényeinek, de kényszerítenik nem lehetne őket. Az „Európa népeinek nevében” hozott tövényeknek való engedelmesség a lelkekben lakozó nacionalista kordában tartásának és a tolerancia gyakorlásának eszköze lenne. Csakúgy mint a föderális modell támogatói, végsősoron e nézőpont képviselői is az erkölcsök iskolájaként tekintenek az Unióra., De szerző felveti a kérdést, mennyire hitelesen lehet támogatni ezt a fajta szupranacionális multikulturalizmust olyan politikusoknak, akik belpolitikai szinten kíméletlenül ostorozzák a naív multikulturalizmus állítólagos illúzióit. További azt a másik kérdést is, hogy a különbségek elismeréséről folytatott magasztos beszéd nem a nagyon is prózai nemzeti szabályok és normák elismeréséről szól-e. Elvégre a franciák kétségkívül szívesen elismernék a közmondásos lengyel vízvezetékszerelő kulturális különbözését – ha nem Párizsban akarna bidéket javítani.

A szupranacionális és multikulturális Európa számára a fő modell Kanada. Kanada az egyetlen olyan állam, amely bevándorló ország is, multinacionálisan tarka is, és melynek alkotmánya tartalmazza a multikulturalizmus elvét. Kanadai szempontból az alkotmányszerződés kudarca nem tragédia: ők is hiába próbálnak már húsz éve alkotmányos megegyezésre jutni. Az eredménynél fontosabb a folyamat – vagy a beszélgetés, ahogy gyakran hívják. És ez a véget nem érő alkotmányozó beszélgetést  bizonyítéknak tekintik arra, hogy vannak. Mintha mindannyian Gadamer-tanítványok lennének.

A harmadik Európa-vízió valójában nem vízió, hanem a létező brüsszeli bürokrácia igazolása. Ebből a technokrata szempontból Brüsszel jelenleg olyan funkciókat lát el, amelyek ellátásával a nemzetállamok egyébként is nem választott intézményeket szoktak megbízni –  a jegybankok a klasszikus példák. A technokrata álláspontot képviselők szerint az állampolgárok szempontjából legfontosabb politikai területek a tagállamok irányítása alatt maradtak, ezért Brüsszel nem egy keletkezőben lévő kormány, hanem merőben szabályozó hatóságok együttese, amely kézzelfogható előnyöket nyújt az európai fogyasztóknak. Ráadásul ezek a hatóságok olyan nemzeti és nemzetek fölötti fékek és ellensúlyok részei, amelyek minden esetleges brüsszeli despotikus tendenciát leállíthatnak. Tehát az Unió állítólagos demokratikus deficitjéről folytatott vita álvita.

Érdemes erről a három vízióról vitatkozni – egyik sem tükrözi teljesen tévesen az EU jelenlegi vagy jövőbeli valóságát. A föderális állam a távoli jövő víziója, de a politikai beszédekben továbbra is ez maradt a cél, mintha mást el sem lehetne képzelni. A technokratákat minden eltelt nap megerősíti abban, hogy az állítólagos legitimációs válság valójában nem válság, hiszen az EU nyilvánvalóan működik. Végül a multikulturalista vízió egyre több támogatóra talál a tudományos életben – nem utolsósorban azért, mert hajlamosak a status quo-t úgy igazolni normatívan, hogy minden opciót nyitva hagynak. Müller számára egyértelmű, hogy az Európa jövőjéről folytatott vitának túl kell lépnie a „Mennyi Európát akarunk?” elnagyolt kérdésén. Először is olyan világos kritériumokra van szükség, amelyek alapján az Európa-víziókat objektíve meg lehet ítélni. Sőt, föl kell tenni egy ennél is sokkal mélyebb kérdést: páneurópai konszenzusra lehet-e jutni abban a tekintetben, hogy egyáltalán mi a politika. Ha nem lehet, akkor a pragmatizmus melletti elvszerű elkötelezettség a nagyszabású víziók legbecsületesebb alternatívája. A klasszikus bicikli- vagy cápaérv – az EU-nak mozgásban kell maradnia, hogy ne essen el, illetve ne pusztuljon el, empírikusan nem tartható. Bármennyire is frusztráló az EU mélyítésében bekövetkezett szünet a föderalisták számára, azt bebizonyította, hogy a megtorpanó EU nem szükségszerűen adja ki a lelkét.

Az összefoglalót Piroska Balázs készítette.

• Fénytörés

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges