Petőcz György 2015. január 6.

Nyomtatóbarát változat

Utólag írt előszó

Talán nem fölösleges leírni az alábbi személyes dilemmákat. A Jobbik ma számomra rosszabb színben tűnik fel, és egyben szellemi szempontból üresebbnek látszik, mint azt munkám megkezdésekor gondoltam. Hiszen a dolgozatra szóló felkérés éppen a Jobbik szellemi hátterének, gondolkodása „filozófiai” gyökereinek áttekintésére vonatkozott, s egy-két jobbikos parlamenti megnyilvánulással kapcsolatos emlékem, majd Vona Gábor Julius Evola később szóba kerülő kötetének magyar kiadásához írott előszava kifejezetten pozitív várakozásokkal töltöttek el.

A párt szellemiségében rejlő mélyebb tartalmak kihámozásának szándékával álltam neki a feladat teljesítésének. A liberális értelmiségi közhangulattal ellentétben a Jobbikkal, mint párttal kapcsolatban amúgy is a következők jártak a fejemben:

Kell-e, sőt, szabad-e a Jobbikkal párbeszédet folytatni? Ezt hibás kérdésfeltevésnek gondoltam (még most is így gondolom). Nem csak pragmatikus okokból tartottam hibásnak, vagyis azért, mert a párt a szavazók húsz százalékát képviseli. A kérdés képmutatónak is tűnt mindaddig, amíg a szalonokban és baráti beszélgetésekben gyakran azt halljuk, hogy „ebben speciel lehet, hogy igazuk van”.

Indokolt-e a Jobbikot a rendszerváltás demokratikus ideáljával szemben megfogalmazódó Gonosznak tekinteni akkor, amikor magunk is lépten-nyomon a demokrácia válságáról, a parlamentarizmus kiüresedéséről, voks-gépezetekről, tehetetlenségről, a pártok és a gazdasági érdekek összefonódásáról, a hatalmi ágak megosztását és egyensúlyát tételező elmélet korszerűtlenségéről, rejtett hatalmakról, a média rendszeren kívüliségéről, a globalizáció erőinek kontrolálhatatlanságáról, vagyis a demokrácia válságáról beszélünk?

Helyes-e a Jobbikot a második világháború előtti Magyarország és múlt nosztalgikus felelevenítésének vagy búvópatakként történő felbukkanásának tekinteni anélkül, hogy megvizsgálnánk, megszületése és gyors felívelése nem a rosszul megharcolt rendszerváltás és az azóta eltelt negyedszázad logikus, szinte kikerülhetetlen következménye-e?

Feltétlenül „jobboldali”-e az az ország, amelyik immáron másodszor – ráadásul a látható arányban – a jobboldalra szavazott? Vagyis, a felelősség nem a baloldalon keresendő-e?

A magyarországi baloldal és a liberálisok az ő hangjukat kirekesztő médiahelyzetről beszélnek, jogosan. Mégis felmerül két kérdés: volt-e lényeges mondandójuk az elmúlt huszonöt évről, a rendszerváltásról és a kiválasztott utak veszteseiről?; meghallgatták és értelmezték-e azt, amit a jobboldal radikalizálódó része állított vagy kifejezett?

„A rendszerváltás kudarca”: képtelen állítás-e ez?

Számos ilyen kérdést és problémát kellene felvetnünk magunknak ahhoz, hogy a Jobbikot mint politikai jelenséget megértsük. Munkám elején tehát úgy gondoltam, hogy a tisztánlátáshoz mindenekelőtt valamelyest méregteleníteni kell a témakört. Ha elfogadunk egy 21. századi, európai civilizációs politikai minimumot, aminek határait az alapvető morális normák, a rasszizmus elítélése, az erőszaknak a belső konfliktusok megoldásában való elutasítása, az alkotmányosság eszméje és az Emberi jogok egyetemes nyilatkozata jelölik ki, s azt, ami ezen tág határokon belül marad pozitív, s ami azon kívülre mutat, negatív elemnek minősítjük, akkor a Jobbik egészét tekintve nyilvánvalóan a határon mozog. Ezt mindig is tudtam. Számos, a fenti értelemben negatív elemre és epizódra tudunk rámutatni. Ezek nagyon szem előtt vannak, könnyen azonosíthatók és visszautasíthatók. Sokkal érdekesebbnek ígérkezett viszont a pozitív elem, vagyis annak megértése, hogy mi a Jobbik pozitív ajánlata, amennyiben van ilyen. Mert ez itt az érdekes: a Jobbik mondanivalóját tekintve akkor is releváns és originális-e a rendszerváltás utáni magyar politikán belül, ha megszabadul a Barikád szellemiségétől, Gaudi-Nagy féktelenségétől és Morvai Krisztina cinizmusától, az utcai köpködőktől, az antiszemita hangulatkeltéstől és a rasszista cigányozástól? Pontosabban: megáll-e a Jobbik politizálása ezen negatív jelenségek nélkül? Van-e más is?

Ugyanezt másképp megfogalmazva: mindenkinek igaza van, aki úgy látja, hogy a Fidesz és a Jobbik között igazi folytonosság található, és a kettő ugyanannak a valóság-látásnak és értelmezésnek csak stílusukban különböző megfogalmazásai. S ha ez így igaz, akkor ez újabb feladatot vet fel: a Fidesz tevékenységének újraértelmezését, mégpedig nem a hatalmi ügyeskedés, hanem a rendszerváltás tévútjai és azok szükséges korrekciója szempontjából. Mindenesetre tény, hogy a Jobbik politikusai alapvetően elismerően beszélnek a Fideszről, és a két párt programjai csak alig különböznek egymástól. Pontosabban, leginkább csak a szövegek radikalizmusában különböznek.¹ Mert a Jobbik egyelőre nem más, mint amit a fideszesek nagy része gyaníthatóan maga is szeretne, de kormányképes, felelős erőként nem engedhet meg magának: egyrészt a tiltott mondások, a pimaszság és provokáció öröme; másrészt egyfajta „ne félj Nemecsek!”, vagyis erő elhitetni akaró önszuggesztió.

Ezekkel a gondolatokkal kezdtem tehát neki a tájékozódásnak.² Mindezt e munka befejezése után is fenntartom. Egy jelentős különbséggel: ma már megengedőbb vagyok azokkal, akik cinikus gazemberségnek tartják a Jobbik-beszédet, és értik a drámát, hogy ugyan szóba sem szabadna állni a Jobbikkal, de ez ma már teljességgel lehetetlen. Hogy mi mondatja ezt ma már velem is, arról az írás legvégén esik majd pár szó.

I. Önbizalom

A Jobbik öntudatra ébredt jobboldali radikalizmus. Ez volt Vona Gábor talán legnagyobb hozadéka a tárgyunkat képező jobboldal számára. Csurkáék még az elnyomott és eltitkolt "magyar igazságot" képviselték, saját történelmi sérelmüket szólaltatták meg, és próbálták védelmezni a domináns antifasiszta közegben és kultúrában. Védekező, igazság-mentő, revíziós pozícióból indultak és vitatkoztak. A Jobbik nem vitatkozik, nem védekezik, nem magyaráz, hanem előáll. Olvassuk!:

„sokan arra számítanak, hogy fülünket, farkunkat behúzva lapulni fogunk és várjuk, hogy elüljön a vihar. Hogy most majd lehet szapulni a Jobbikot. Hogy indulhat megint a megélhetési antiszemitázás. A Jobbik pedig szégyenkezve bujdokol...De nem. Akik erre számítanak, azok nagyon-nagyon benézték a szituációt és nagyon félreismernek bennünket. Nácizhat itt az egész világ, kórusban mondhatják fel Izraelnek a leckét, nem nekünk van szégyenkezni valónk. Nem mi vásároljuk fel mások országát, nem mi tettük tönkre Magyarországot, nem mi nyomorítjuk meg az embereket. És, kedves antifasiszták, tudják mit? Köszönjük szépen a lehetőséget, amelyet átlátszó és beteges hisztériakeltésükkel a számunkra teremtenek.(Kiemelés tőlem – P.Gy.) Mert amíg önök gusztustalan módon felhasználják saját nagyszüleik halálát arra, hogy habozhasson egy kicsit a szájuk, addig mi kihasználva az önök butasága által generált figyelmet, védeni fogjuk leendő unokáink jövőjét. Nagyon szépen köszönjük. És igen: továbbra is követeljük, hogy hozzák nyilvánosságra, kik izraeli állampolgárok a jelenlegi és az elmúlt 20 év kormányaiban és országgyűlési képviselői közül. Talán ez fáj olyan nagyon? Ezért ez az izzadtságszagú igyekezet? A lényegi kérdés elől akarnak elfutni? Nem fogjuk hagyni.”³

A tartalom helyett ezúttal a hangnemre érdemes figyelni, ami az addig uralkodó közéleti értékrend és diskurzus teljes felrúgása. Csurkáék még belül maradtak, vagyis beszálltak ebbe a diskurzusban; Vonáék kivonulnak belőle. Csurkáék az uralkodó antifasiszta történetírással és egyfajta európai értelmiségi konszenzussal (ez az un. "balliberális véleménymonopólium") szemben akartak saját igazságot elfogadtatni úgy, hogy vitatkoztak. Vonáék viszont semmibe veszik a korábbi értelmiségi konszenzust. Lesöprik, mint értéktelent és érvénytelent, és önmaguk gátlásoktól mentes felépítésével és megfogalmazásával foglalkoznak.

Mindebből nem következik, hogy a Jobbik adott helyzetekben racionális vitára alkalmatlan. A felkészültség és szakértelem kifejezetten fontos érték a párt ön-képében, és ez is hatalmas különbség a MIÉP korosodó nosztalgikusaival szemben. A Jobbikot kevésbé vezérlik az emóciók, és jóval több helye van náluk az érveknek és a tényeknek, mint az önsajnáló MIÉP esetében volt.

Itt kell említeni az ideológiai emancipáció határozottan megfogalmazott igényét. Julius Evola-nak, az olasz újfasizmus legfőbb ideológusának Jobboldali fiatalok kézikönyve c., immáron magyar nyelven is megjelent kiadásához Vona írta az előszót. E kötet egy 1952-ben született írásában Evola kifejti, hogy a radikális jobboldal korabeli sajtóját „a vita, a támadás, a kritika tölti ki. Ez azt jelenti, hogy az erők nagy részét az ellenfélre való tekintettel mozgósítják: az ellenfél az elégséges okuk, és – hogy úgy mondjuk – az ellenfél hozza őket mozgásba.” ⁴ Vagyis, hiányzik az elmélyült ideológiai munka, a napi eseményeken való túlemelkedés, a mozgalom pozitív megfogalmazása. Annyira, hogy az ellenféllel való vitában az ellenfél után szaladnak, az általa kijelölt területeken küzdenek, tőle vesznek át fogalmakat és célokat.

Írásában Vona lelkesen csatlakozik Evolához. Mindenekelőtt az „űzöttség” tényére figyelmeztet. Arra tehát, hogy a jobboldal ne hagyja magát megfélemlíteni a „baloldali véleménymonopólium” által (a kiemelések a későbbiekben is tőlem származnak, és a Jobbik szótárában használatos, vagy oda átszármazott fogalmakat jelöl – P.Gy.) A jobboldal, írja, szereti nemzetét, történelmi örökségét, kultúráját, szimbólumait, emellett antikommunista, anitliberális, rendpárti. Viszont folyamatosan gyengülő helyzetben van a modernizmussal szemben. Önmagát csak ennek tagadásaként, kritikájaként, bizonyos elemeinek beemelésével képes megfogalmazni. Ez áljobboldaliságot, pontosabban : ellenbaloldaliságot eredményez, ahelyett, hogy autentikus módon, pozitívan foglamaznák meg magukat. Eleve vesztes helyzetből indulnak tehát. Pozitív önmeghatározásra van szükség, le kell küzdeni a kisebbrendűségi érzést. Tudatosítani kell magunkban, mondja, hogy a jobboldal értékei semmivel sem lebecsülendőbbek a baloldal modernizmusánál.

A cél Vona szerint egyértelmű : « az igazi jobboldalnak nem a baloldal egyre gyengébb és egyre fertőzöttebb visszahatásaként kell létrejönnie, hanem saját önálló akcióként. » S a feladat nagyságát és szépségét hangsúlyozza : «...A cél az egyetemes Hagyomány szellemi alapján álló, tiszta jobboldaliság. Ez pedig komoly szellemi elmélyedést igényel. Az igazi jobboldali tett nem spontán és kontrollálatlan akció, hanem valódi stratégiáját alapos gondolati és szellemi érdeklődésnek kell megelőznie.»⁵ A baloldal ebben a tekintetben, saját ideológiai munkáját tekintve szerinte előnyben van. Ennek oka, hogy a jobboldaliság, a hagyomány, a tradíció természetes. A társadalmak ezt a hagyományt természetesen élték, anélkül, hogy kidolgozott ideológiákra lett volna szükség. Ellenkezóleg: a hagyományt, tradíciót és hierarchiát támadó baloldal volt rákényszerítve önmaga igazolására. Ezért nekik van ideológiájuk, a jobboldalnak viszont nincs, és most kell behozni az elmaradt munkát. (A gondolatmenet iróniája, hogy egy mai baloldali, fordítva ugyan, de valószínűleg ugyanezt gondolja.)

A gyürkőzzünk neki, «dolgozni kell!» etikája nagyon erős a Jobbik, és különösen Vona frazeológiájában. S ezt kiegészíti a komolyságra való felszólítás is, az, hogy nem szabad beleveszni a mindannapi, olcsó média-csatározásokba az ideológiai ellenféllel, vagyis mindenekelőtt a baloldallal. Minden vita tulajdonképpen az ő elfogadásuk. A Jobbiknak és a jobboldalnak tekintélyt, méltóságot és önállóságot adhat a tartózkodás a mindennapi média-cirkusztól.

S ehhez a harci helyzethez, a jövőre való felkészülés feladatának vállalásához szorosan kapcsolódik egy váratlan önkép. Vona szerint «a szellemi nyitottság és vállalkozó kedv – a modern politikai filozófia közhiedelmével ellentétben – egyáltalán nem baloldali, hanem jobboldali beállítódás, amelyet ezért nyugodtan nevezhetünk előjobboldaliságnak, tekintve, hogy ha a helyes nyitottság párosul a megfelelő intellektussal, akkor a végeredmény kizárólag jobboldali szellemiség lehet.»⁶ Az ilyen önkép meglepő lehet egy magát konzervatívnak valló mozgalom részéről. Inkább a baloldalhoz szoktuk ezeket a tulajdonságokat társítani. S ez nagyon jelentős fordulat. Érdemes felfigyelni rá! Vona és a Jobbik igazi ajánlatot tesznek : érték-telítettség, nyitottság, jövő felé fordulás, aktivitás, keresés, komolyság, vállalkozókedv, akaraterő, harc. Olyan keverék ez, ami csábító lehet a korához és energiáihoz méltó feladatokat kereső ifjúságnak.

II. Szellemi előzmények

A Jobbik által megjelenített jobboldaliság fő szellemi tartalmának és tömegekre gyakorolt vonzerejének gyakran a nacionalizmust és a rasszizmust szokták tartani. Ez azonban durva leegyszerűsítés. Konkrét esetekben – akár a Jobbik esetében is – igaz lehet, miközben eltekint attól a ténytől, hogy az emócionális és szellemi gyökerek korántsem ezekben a kinövésekben keresendők, s nem is feltétlenül, és nem mindenkinél vezetnek el hozzájuk.

A mai magyarországi radikális jobboldal szellemi hátterét alapvetően a húszas–harmincas évek európai válság-irodalma és modernizmus-kritikája, ennek újraolvasása, illetve felmelegített, aktualizált olvasata és változata adja. Ez a kritika, mint a kor domináns áramlata, nagyon sokszinű volt, és a marxizmustól a Mein Kampf szélsőséges fajelméletéig terjedt. Ezúttal, vagyis a mai szélsőjobb törzse számára, ennek a hatalmas és sokszinű irodalomnak az a része jön számításba, amelyik a Kultúrának, az intellektusnak és általában az emberi tényezőnek – a Személyiségnek – tulajdonítja a vezető szerepet a világ és a történelem alakulásában. Vagyis, a marxista materialista, és a biologikus fajelméleti logika is alapvetően idegen tőle (ez nem zárja ki azt, hogy az olvasott szerzők és mai olvasóik gyakran a korábbi totalitarizmusok politikai gyakorlatával nagyon egyező következtetésekre jussanak).

A szóban forgó modernizmus-kritikához olvasandó szerzők névsora nagyon hosszú : Spengler, Carl Schmitt, Heidegger, Jünger, Donoso Cortés, Ortega, Evola, Guénon, Szabó Dezső, Németh László, Hamvas Béla, stb., stb.. S hogy a kép bonyolultabb legyen: ide sorolható az Auschwitzbe is elhurcolt Tábor Béla és Szabó Lajos, e két tagadhatatlanul baloldalinak számitó filozófus is. Ezzel csak azt a tényt akarom jelezni, hogy az alább röviden ismertetett történetfilozófia elfogadása számos politikai választáshoz szolgáltathat alapot. Ez is a radikális jobboldal árnyalt megközelítésének fontosságára figyelmeztet. A fejezet további részében három szerző egy-egy munkájára térek ki nagyon röviden, csak azokat az alapgondolatokat és fogalmakat kiemelve, amelyek néven nevezve visszaköszönnek Vona szövegeiben.

Az egyik legkorábbi, és mindenképpen leghatásosabb mű Oswald Spengler könyve, az 1918-ban (első kötet), majd 1922-ben (második kötet) megjelent A Nyugat alkonya. Az írás egy cikluselmélet. Fő állítása szerint a történelem során megjelenő kultúrkörök története nem lineáris fejlődés, ok-okozati végtelen láncolat mentén, hanem a születés, felemelkedés, hanyatlás és bukás egymásutánja. A Kultúra – a kultúrák sorsáról és életciklusáról van szó – erejét, eredeti eszméjét, dinamizmusát és tartalmát abból a területből, földből és korból nyeri, ahol és amelyben létrejött. A Kultúrának formát adó Civilizáció sorsa és fejlődés-ciklusa a Kultúra világi pályája. A Kultúra : mélység, bennsőségesség; a Civilizáció: felszínes terjeszkedés. Az út ez : a területen organikusan és szétszórtságában megszülető és létező kultúrát lassan koncentrálják a kis egységek, a városok, majd a nagyobb városok, végül a mind nagyobb egységek, a világváros. S mivé lesz a világ ? «A világváros a haza helyett a kozmopolitanizmust, a hagyomány és természetesség iránti tisztelet helyett a hűvös tényérzéket, az állam helyett a társadalmat, a természetes jogok helyett a kivívott jogokat, végül pedig a tudományos vallástalanságot mint a szív korábbi vallásosságának kövületét jelenti....» Az egész folyamatot a pénz közvetíti és irányítja. « A világváros nem a néphez, hanem a tömeghez kötődik.» A tömeg minden hagyománnyal szemben értetlen, s tulajdonképpen a Kultúra (vagyis a nemesség, az egyház, a kiváltságok, a dinasztia, a művészetekben a konvenciók, a tudományban pedig a megismerés lehetőségeinek korlátai) ellen lép fel. Ezzel le is zárul a Kultúra, vagyis létrejön az emberiségnek az az egészen új, késői és kilátástalan, egyúttal azonban elkerülhetetlen formája, amely ellenpólusát jelenti a vidéknek. »⁷

Spengler szerint a megérés majd lehanyatlás feltartóztathatatlan folyamat. Sorsszerűség. Mégis, a Sorssal szembeszálló heroizmus is értékes, mert bár eleve reménytelen és vesztes, de megnemesít.

René Guénon és Julius Evola sok szempontból egyetértenek Spenglerrel, ugyanakkor sokban különböznek is tőle. Bennünket ezek a részletek nem foglalkoztatnak, csak azt vesszük sorra, ami belőlük a Jobbikot is éltető szellemiséget formálta.

Guénon, majd az őt sok tekintetben követő Evola munkássága is modernizmus-kritika. A kultúrák történetét ők is, s így a nyugati kultúra fejlődését is, egyfajta ciklikus alakulásnak látták, ahol egy eredeti vagy kezdeti természetes vagy normális állapotból fokozatos torzulás nyomán haladnak a társadalmak a káosz, az elidegenedés, a teljes elanyagiasodás és szellemi elszegényedés felé. Mindkettőkjüknél nagyon jelentős egyrészt az ezotéria és mitológiák iránti érdeklődés, másrészt Nyugat és Kelet szembeállítása, és a Kelet példaként való felmutatása, mint ahol – és amennyiben – továbbra is őrzik a spiritualitás társadalomszervező erejét és hagyományait.

A kezdet vagy Aranykor „normális” társadalma egy mindent rendező elv, egy princípium jegyében szerveződik és működik. Ez a princípium nem más, mint a szelleminek, a spiritualitásnak az elsőbbsége és meghatározó ereje minden más létszférával szemben. Az örök és változatlan Igazság mindennek a viszonyítási pontja, ez a forgó kerék középpontja, mozdulatlan tengelye. A spiritualitás ezt az igazságot keresi, és az egész társadalmat áthatja. A spiritualitás felfelé, a Centrum felé tör, s persze vissza is árad, és az örök és végső szellemi rendnek – transzcendenciának – szolgálatában rendezi be a társadalmat.

Az Aranykor spiritualitással áthatott társadalma szigorúan hierarchikus felépítésű kaszt-társadalom. A kasztok az egyének eltérő természete és érdemei szerint létrehozott hierarchiát fejezik ki, szemben a később eluralkodott, és természetellenes egalitarizmussal. A kasztok tehát az emberi nemen belüli valódi és természetes különbségeket érvényesítik és ezek jegyében hoznak létre klasszifikációt. Ennek a klasszifikációnak a következménye és értelme a társadalmi funkciók megosztása. A legfontosabb és legfelső kaszt a szellem embereié, a papoké. Ezt követik az uralkodók és a vezérek, a földi hatalom birtokosai, akiknek uralmát a szellemi tekintély, a papi kaszt legitimálja. Majd következnek az alacsonyabb csoportok. Egy rendezett és harmonikusan működő tradicionális világban a kasztok viszonya is rendezett és meghatározott: vitán felül álló.

A tradicionális rendben és hierarchiában az Igazságosság elve nem az egalitarizmus emberi jogi elve alapján értendő. Ellenkezőleg: az igazságosság, vagyis a „kinek mit?” kérdésére adott válasz a Rend folyománya. A későbbi korok egyéni jogokon alapuló „társadalmi igazságossága” helyett a hagyományos társadalmai igazságosság a „mindenkinek a természete szerint járót, vagyis a magáét” jelenti.

A primordiális egység és rend állapotából a materializálódás mozdítja ki és hajtja a társadalmakat a hanyatlás ciklusába. A Szellem tekintélye és uralma csökkenni kezd. Előbb a papi rend vagy kaszt hatalma gyengül meg az uralkodók és vezérek, vagyis a világi hatalom lázadása és felülkerekedése következtében. A spiritualitás helyét átveszik a harciasság, a nemesség, a becsület értékei. De a folyamat nem áll meg ennyiben, mert ezt követően a nemesek, majd a polgárok, s végül a dolgozó kasztok lázadása jön. Senki nincs már az őt megillető helyen. Fokozatosan egy új princípium válik meghatározóvá: az egyenlőség. A Szellem és spiritualitás felsőbbségét az anyagi vágyak és az érdek uralma váltja fel. A minőség áldozatul esik a mennyiségnek.

Az európai középkor feudális társadalma volt a nyugati kultúra azon utolsó időszaka, amikor még a spiritualitás elsőbbsége, rendje és hierarchiája szabályozta az életet. Ennek a centralizált királyságok létrejötte, majd a protestantizmusban testet öltő szellemi és hatalmi szétesés vetett véget. S a romlás további fokozatai következtek. A nemzetek eszméje és kialakulása is e hanyatlás fázisa és megjelenése, hiszen a nemzet mint politikai egyesülés nem a spirituális princípiumok elsőbbségéből származtatja önmaga indokát. A középkor nem ismerte a nemzeteket, amelyek a szellemi időbeli és térbeli alávetettségét jelentik, és ily módon idegenek az európai politika legnemesebb hagyományaitól. Befelé elkerülhetetlenül egyenlősítők, kifelé pedig partikulárisak: ezek olyan jellemzők, amik szöges ellentétben állnak a spiritualitás és a Szellem hierarchikus – s egyben univerzalisztikus – elvvel.

A modernség tehát felforgatja szellemi és időbeli (térbeli) eredeti és „normális” sorrendjét; megszünteti a társadalmak „természetes” hierarchiáját; a Rend helyett Káoszhoz vezet. Ezt nevezik Guénon és Evola is a tradíció felmondásának. Vagyis a modernizmus – a modern Nyugat – anti-tradícionalista.

A felvilágosodás racionalista szellemétől hajtott nyugati civilizáció a „haladás” illúzióját kergeti. A Nyugatnak ez az útja azonban feladása Szellemnek, spiritualitásnak, közösségnek, Kultúrának, és emberi teljességnek, ami csakis az egyénnek a Szellemmel való összekapcsolódása érhető el, a közösség és Rend útján és közvetítésével. A haladást az anyagi vágyak hajtják és a pénz mozgatja. Csak anyagi haladásrol lehet beszélni, mert a haladás más összefuggésben értelmezhetetlen. Része és eredménye visyont a specializálódás, az Egész elvesztése, az Egész részekre szakadása.

A tradicionális jellegű civilizációkban mindennek a gyökerét az intellektuális intuíció képezi. Más szavakkal, a tiszta metafizikai doktrína a lényeg. Arisztotelésznél a fizika csak második volt a metafizika mögött. A modernitás viszont mindent töredékekre bont, specializál. Immáron képtelenségnek tűnik egy olyan tudomány, amely a természet egészével foglalkozik. S a modern kultúrák emberek nem érti, hogy azért lehetetlen számára a részletező tudás sokféleségének egységesítése, mert nem hajlandó magasabb princípiumhoz kapcsolódni: az alsóból, az egyediből kiindulva keresi az igazságot.

Az individualizmus ennek a nyugati liberális világnak a kultúrája. Az individualizmus már csak az egyént ismeri kiindulópontként és célként is. A princípium hiányának, a szupraindividuális szellemi horizontnak ez a kultusza a reneszánsz humanizmussal vette kezdetét, és a darwinizmusban, pszchoanalízisben, egzisztencializmusban találja meg kibontakozását. Elvész a tradíció, a közösség, és a metafizikai tudás jelentőségébe vetett hit. Az ember magából és magáért gondolkodik, ami egy tradícionális társadalomban képtelenség lett volna. « Egy tracicionális civilizációban tulajdonképpen elképzelhetetlen, hogy az ember mint sajátjára formáljon jogot egy eszmére… Ha az eszme igaz, egyaránt tartozik mindazokhoz, akik képesek felfogni. Ha téves, nem tarthat számot megbecsülésre. Az igazi eszme nem lehet új, mivel az igazság nem az emberi szellem terméke. »⁸

S az individualizmus társadalmának és kultúrájának adekvát megfelelője természetesen az általános szavazati jogon alapuló tömegtársadalom, a demokrácia, a manipulatív kisebbség által könnyen irányítható többség uralma. Ehhez a modern politika a tömeg anyagiságára, vagyis a nyers materializmusra apellálva éri el önmaga stabilitását.

Guénon és Evola írásai azonban nem a tömeghez, hanem egyfajta természetes – tehát nem születési vagy vagyoni alapon meghatározott – arisztokráciához vagy elithez szóltak. Azokhoz, akik érzik és értik a modernségben és haladás-kultuszban megmutatkozó süllyedést: az emberi minőség és az életminőség romlását. Ők azok, akik a tradícionális társadalmakban uralkodó helyes sorrendet, a szellem elsőbbségét felismerve, a spiritualitást, a Centrumot, a világot átszellemítő, egységesítő sugárzást keresik. Az intellektuális intuíció emberei, akik legalább saját életükben, szűk köreikben keresik a visszautat a spiritualitáshoz, a hierarchiához, a minőséghez, a hagyományhoz.

III. Néhány kiemelendő sajátosság

Érdemes a Jobbikkal, és általában a mai radikális jobboldalra gyakorolt hatással kapcsolatban ennek a történetfilozófiának néhány jellemző vonására külön is kitérni.

Az egész gondolkodást áthatja egy pesszimista heroizmus. Pesszimista, mert a Nyugat hanyatlását megállítani nem lehet: a nyugati kultúra és civilizáció kiürül és a végzete felé rohan. Ma már azt sem tudjuk, a Kelet nem túl fertőzött-e a Nyugat által. Viszont heroikus ez a gondolkodás, mert egy új elitet állít példaképül, amelyik elég elmélyült, messzire látó, önfeláldozó és bátor ahhoz, hogy az igazság hangján szóljon. Ők a vezetők, még akkor is, ha a mai tömegtársadalmakban csak a populizmus butító, vagy a polgárság elkényelmesítő hangját hallják meg az emberek. Harcukat a kortendenciák ellen folytatják, óriási túlerővel szemben, így sikerüket semmi nem garantálja. De nem is a siker reménye vezeti őket, mert ezek a vezetésre hivatottak a becsület lovagjai, a minőség aszkétái. Az igazság iránti belső késztetés tartja bennük a lelket.

A modernség, a demokrácia a nyugati ember elkorcsosulásához, a negyedik rend – a dolgozók – kollektivizmusához vezetett. Hiába is építenénk fel a legjobb államot, a legjobb intézményeket, ha selejtes az őket működtető emberanyag. Ezért kulcskérdés az, hogy sikerül-e kinevelni a jövő embereit, akik majd önfeláldozóan helytállnak a súlyos próbatételekben. Evola itt főként az ifjúsághoz szól, ami nem feltétlenül életkorban mérendő: azokhoz beszél, akik a lelkükben fiatalok. Ha a példakép és elit kapcsán a kommunista élcsapat-elmélete juthatott eszünkbe, a nép nevelése pedig az ember megváltoztatásának kommunista eszméjére emlékeztet, akkor ezúttal minden szó a „fényes szelek” korszaka és szelleme szól hozzánk (ami a korszellem jelenlétét mutatja, hiszen Evola az ifjúságról szóló könyvét 1952-ben írta). Az ifjúság jön számításba, amelyik tanul, és tudja, hogy csak lelkesedéssel és nagy belső fegyelemmel tud a magasabb minőség szintjére jutni. Először kinek-kinek magában kell rendet teremtenie. A jövő zálogát, a tudást mindenki csak önmaga legyőzése árán érheti el.

A baloldal a konzervativizmussal szemben mindig saját nyitottságát, az új jelenségek és a világ iránti érdeklődését, s általában a nagy problémák iránti érzékenységet hangsúlyozta. Ezúttal viszont Evola az, aki feladatként ezt a nyitottságot feladatként a jobboldali fiatalok elé állítja: „Azáltal mutassanak példát, hogy nem menetelnek együtt a tömegek demagógiájával és materializmusával, hanem az érzékenység és az érdeklődés különböző formáit ébresztik fel.”⁹ S ehhez ismételjük meg Vona már korábban is idézett szövegét: „véleményem szerint a szellemi nyitottság és vállalkozó kedv – a modern politikai filozófia közhiedelmével ellentétben – egyáltalán nem baloldali, hanem jobboldali beállítódás, amelyet ezért nyugodtan nevezhetünk előjobboldaliságnak, tekintve, hogy ha a helyes nyitottság párosul a megfelelő intellektussal, akkor a végeredmény kizárólag jobboldali szellemiség lehet”. Ez a jövőre és újdonságra nyitott szemlélet, mint gyakorlat, és egyben imázs, részben magyarázatot adhat a radikális jobboldal ifjúság körében gyakorolt hatására. Megmutatja, hogy a tradícionalitás, amit a radikális jobboldal meghirdet, nem konzervativizmus, hanem éppen ellenkezőleg, nagyon is felforgató, forradalmi gondolat. Egy baloldalról nézve paradox konvergencia tanúi vagyunk: a tradícionalitás és a forradalom összekapcsolódását tapasztaljuk. A felülről irányított és végrehajtott forradalom eszméjét látjuk kibontakozni. Egy olyan forradalomét, amelyik az állítólagos liberális káosz és egyenlősdi helyén a minőség hierarchikus társadalmát akarja újrateremteni.

A forradalom eszméje természetesen a radikalizmus imázsát is maga után vonja. A radikalizmus egyrészt a kor hamis dichotómiáinak teljes elutasítását jelenti: „radikalizmusunk megköveteli, hogy ne alkudjunk meg sem a szocialista ideológia valamelyik változatával, sem azzal, amit általánosságban a gazdaság rémálmának vagy démonjának nevezhetnénk. Arról az eszméről van szó, amely szerint mind az egyén, mind a közösség életében a gazdasági tényezőnek van tényleges, jelentős és meghatározó szerepe…A kapitalizmus és a marxizmus egyaránt ennek a zárt és sötét körnek a foglya….Le kell szögeznünk, hogy egy normális emberiség esetében mindannak, ami gazdaság és gazdasági érdek, … mindig is alárendelt funkciója volt, van és lesz. Ezen a szférán kívül kell körvonalazódnia a magasabbrendű politikai, szellemi és heroikus értékek rendjének… Ehhez viszonyítva kell meghatározni azokat a dolgokat, amelyekért élni és meghalni érdemes, ki kell alakítani a valódi hierarchiát, rögzíteni az új méltóságokat, a csúcsra pedig egy magasabb rendű vezetői, hatalmi funkciót kell helyezni.”¹⁰

Másrészt a radikalizmus magatartásforma, mentalitás, és viselkedés is. A hősöknek mozgalmi emberré kell válniuk. Ha ez ellentmondásnak tűnik, az csak pillanatnyi. Emlékezzünk: nem tömegmozgalomról, hanem a tömegek vezetésére hivatott élcsapatról van szó. A békében is a háborúban szokásos hadrendben kell állni. Hiszen a béke „csak átmeneti szünet, rosszul féken tartott zűrzavar”. A normális állapot tehát a hadiállapot! El kell sajátítani a legionárius szellemet: „Létezik egy szellemiség, amely mintául szolgálhat az ellenállás és a felemelkedés erőinek, s ez nem más, mint a legionárius szellem. Azoknak a hozzáállása, akik képesek voltak a legnehezebb utat választani, akik képesek voltak küzdeni akkor is, ha tudták, hogy a csata fizikailag már elveszett…”¹¹ S mindehhez hozzátartozik a kockázatvállalás merészsége, és a cselekvés kérlelhetetlensége.

S a hadiállapothoz az ellenség is hozzátartozik. Az antagonizmusokban fogalmazó ideológia nem lehet meg ellenségkép nélkül. Különösen, hogy Guénon és Evola az Aranykor spiritualitás által vezérelt, hierarchikus berendezkedését, kaszt-társadalmát « természetesnek » tekintették. Mi az az erő, amely a világot kibillenti természetes egyensúlyából? A kérdés megválaszolásához kell a bűnbak. Guénon szerint Nyugaton a világ jelenelgi állapotában senki nincs többé azon a helyen, amelyet saját természetének megfelelően normálisan el kellene foglalnia. Minden társadalmi hierarchia tagadása okozza a jelenkori teljes felfordulást. Egy álprincípium jegyében szerveződik minden : az egyenlőségében. A minőség teljesen feloldódik és feláldozódik a mennyiségnek. Egyenlőségi elméletek uralják a gondolkodást. Ennek jegyében akarnak teljes egyenlőséget rákényszeríteni a társadalom egyébként egyáltalán nem egyenlő, hanem minőségükben nagyon különböző tagjaira. S jelentősek itt a szuggesztiók. Ezek nélkül a természetellenes eszmék nem tudnák hatásukat a társadalomra kifejteni. A szuggesztiók készítik elő a talajt, és «nyilván pontosan emiatt működtetik ezeket oly lankadatlanul mindazok, akiknek valamiféle érdekük fűződik a felfordulás fenntartásához, netalán még fokozásához, illetve ez az, amiért egy mindennek a nyílt megvitatását követelő korban e témák sohasem kerülhetnek megvitatásra. »

A hangsúlyok nagyon fontosak. Vannak tehát valakik, akiknek érdekükben áll a természetes állapottól eltérítő eszmék elterjesztése, főként a verbalizmus, a média útján. A tömegek tudatára hatnak, manipulálnak. S ugyanezek a háttérből működnek, és megakadályozzák e témák felszínre kerülését, őszinte megvitatását.¹²

Ide tartozik a „kisebbségben”¹³ érzése. A modern korban mindent a balliberális véleménymonopólium sugall. A rendelkezésre álló tömegkommunikációs eszközök is jórészt az ő szolgálatukban állnak. Vagyis, egy kisebbség uralkodik az agyakon. A többség pedig valójában kisebbségben van. Ez egy elég kicsavart gondolat arról, hogy a többség, amelyik valamilyen normális életre predesztinált és méltó, képviselné a normalitást, csak – éppen mivel tömeg – nem tud elég óvatos és elővigyázatos lenni. Ezért van szükség a többség normalitását megjelenítő igazi elitre. Pontosabban arra, hogy ez az igazi elit, a tradicionalitást képviselő elit, ne szoruljon kisebbségbe a rombolás erőivel szemben. Egyszerre találkozunk tehát a többségi hivatkozással, a tracicionalizmussal és az elit-szemlélettel. Paradox módon szabályserű felvilágosítói, sőt, messianisztikus attitűd ez, csak konzervatív mezben, a baloldl és a modernség ellen megfogalmazva.

A tárgyalt jobboldali radikalizmus nyilvánvalóan tömegellenes, hiszen éppen az eltömegesítést, az egyenlőségi eszmét, a tömegek felé történő nivellálást, a tömegeknek hízelgő populizmust és demagógiát, a minőség elvesztését írja a demokrácia és fogyasztói társadalom számlájára. Proletárellenes, amennyiben nem osztályokban, hanem egyénekben gondolkodik, és „mentes minden demokratikus fertőzéstől és szociális agyrémtől… megveti a kollektivista, mechanikus szemléletű rendszerekre…jellemző semmitmondó köteléket. Szerintünk az igaz ember, az abszolút személyiség típusának minden területen heroikus és szellemi értékekkel kell önmagát meghatároznia.”Ezzel egy időben ez a gondolkodás polgárellenes is. „Megveti a jólét polgári mítoszát, a középszerű, szabványosított, konformista, megszervezett és átmoralizált életet.”¹⁴

Mindeközben nagyon erős értelmiségellenességet, az intellektualizmus és a „művelt ember polgári fétise iránti bizonyos megvetést”¹⁵ is tapasztalhatunk, mégpedig valamiféle egészséges és természetes szellemi önvédelemre hivatkozva. Az értelmiség eszerint tulajdonképpen a polgárság egy szerep-változata, akinek számára az eszmék, az ideálok ugyanolyan árucikkek, mint bármi más. A kapitalista társadalom értelmisége nem ugyanaz, mint a tradicionális társadalmak szellemi princípiumának letéteményese, a legfelső kaszt, a papság. A modernség értelmisége nem az örök és egységesítő szellemet keresi, nem a változatlant kutatja, hanem ellenkezőleg, mindennek az állításával és tagadásával szellemi árut állít elő az eszméknek a pénz által uralt piacára. Ettől az értelmiségtől és kulturális mérgeitől tulajdonképpen meg kell védeni az ifjúságot. Az alacsonyabb kasztoknak követniük kell a felsőbbeket és cselekedni. Az ideál számukra az „egészséges írástudatlanság” (Evola ezt Ernst Jüngertől idézi).

Korábban láttuk már, hogy a gazdasági fejlődés és a szociális kérdés korántsem elsőrendűen prioritások e jobboldal számára. Sőt, határozottan jelen van náluk a gazdaság valamiféle lenézése, manapság megszokott kiemelt szerepének negligálása. Úgy fogják fel, hogy éppen a gazdaság eluralkodása okozta a szellemi tekintély és struktúra által szervezett tradicionális társadalmak, hierarchiák és közösségek felbomlását. A transzcendentalitást kiszorította a materiális szempont, a szellem helyét elfoglalta a fogyasztás. A szociális igazságossággal és törődéssel ugyanez a helyzet: azt tolja előtérbe, ami az emberekben közös, nevezetesen, hogy fogyasztanak, viszont háttérbe szorítja azt, ami minőség, és különböző, vagyis a szellemi és jellembeli tulajdonságokat. A normát az első szabja meg, és ez okozza, hogy a modern társadalmak lefelé, a nívótlanság felé nivellálnak.

Erős ebben az irodalomban az elfogadott igazságokat megkérdőjelező indulat. Egy hamisnak tekintett (modernizmus), ugyanakkor uralkodónak érzett (véleménymonopólium) eszmerendszerrel veszik fel a küzdelmet. Igazi szellemi harci helyzetről van szó, a „hivatalos” ideológiákkal és történelemmagyarázatokkal szemben. Anti-pc, vagyis harc a politically correct ellen.

A radikális jobboldalhoz kívülről közelítő érdeklődő gyakran nem érti e mozgalmak vallásokhoz való viszonyát. Gyakran teljesen egyértelmű keresztény hivatkozásokkal és a kereszténységre apelláló politikai állításokkal találkozunk. A hagyományos hierarchiák iránti nosztalgia és a középkor idealizálása is ezt sugallják. Ugyanakkor nagyon gyakran találkozunk kifejezetten egyház-ellenes kijelentésekkel, a protestantizmust a hagyományos hierarchia és tekintély-struktúra lerombolásának, a nemzeti eszme eluralkodásának tekintik, a katolikus egyházban kiüresedett rituálét látnak, és gyakori a keresztény-ellenes pogányság és sámán-hagyomány pozitív felemlegetése. A látszólagos ellentmondás feloldása egy vallástól akár függetleníthető vallásosságban rejlik. „Elfogadhatatlannak tartjuk a klerikális vagy klerikális jellegű államot. A vallási tényezőre kétségkívül szükség van ahhoz a valóban hősies életfelfogáshoz, amelynek lényeges elemet kell képviselnie a mi hadrendünkben”, olvassuk Evolánál. „Evidenciának kell éreznünk, hogy e földi életen túl van egy magasabb lét is, mert csak az birtokolhat megtörhetetlen és elpusztíthatatlan erőt…”. Ehhez azonban gyorsan hozzáteszi, hogy „ennek a mieink számára oly fontos szellemiségnek nincs szüksége kötelező dogmatikus formulákra, előírásszerű vallásos gyónásra; nem a katolikus moralizmus életstílusát kell követni, amelynek az emberi lélek erényessé szelidítésén kívül nem sok törekvése van. Politikai szempontból pedig e szellemiség óhatatlanul bizalmatlan mindazzal szemben, ami szerves része a keresztény felfogásnak, mint például a humanizmus, az egyenlőség, a szeretet és a megbocsátás elve a becsület és az igazságosság elve helyett…. az egész felekezeti vallás egy középszerű, alapvetően polgári és parokiális szintre csúszott le.”¹⁶ Vagy, „Ami a papságot illeti, leglényegesebb funkciója az, hogy fenntartsa és továbbadja a tradicionális doktrínát, amelyben minden reguláris társadalmi szervezet megtalálja alapvető princípiumát; e funkció továbbá nyilvánvalóan független minden specifikus formától, amelyet a doktrína … magára ölthet…Ami igazán „szakrális” jelleggel bír, az valójában a tradicionális doktrína és mindaz, ami közvetlenül hozzá kapcsolódik, és e doktrína nem okvetlenül ölt vallási formát; a „szakrális” és „vallási” kifejezés semmi esetre sem egyenértékű…”¹⁷

Evola szerint a tradícióhoz visszatérni kívánó jobboldal természetes és alapvető előfeltétele egy magasabb rendű valóság elfogadása, amely normatív jellegű. De ehhez nincs feltétlenül szükség tételes vallásra. Elég a transzcendencia fogalma is. A transzcendencia, „mindennel szemben, ami pusztán emberi, fizikai, természeti és anyagi, de amely mégsem valami világtól elszakadt és absztrakt.” Olyan elvre vagy lelki beállítottságra – spirituális logikára – van szükség, amely nyitott a felülről jövőnek, és felfele visz.¹⁸ Bármit is jelentsen ez.

S végül, az olvasott művek minden sorából kitűnik egy alaphangulat, a Káosztól, a Rend és Stabilitás hiányától, a széthullástól való félelem. A Válság ebben a gondolkodásban nyilvánvalóan nem természetes állapot, szemben egy liberális szemlélettel. S ehhez jön a fogyasztói társadalom szellemi kiürülésének, felületességének, a környezet pusztításának, az elidegenedésnek a kritikája, amivel nyilván egyet lehet érteni. Sokszor úgy tűnik, hogy valójában nem az elemzés, hanem éppen ez a rossz hangulat és félelem van a nagy történeti apparátussal alátámasztott egész gondolati építmény gyökerében.

IV. Pozitív és negatív határán

A mai Magyarországon Bogár László a legjelentősebb folytatója az eddigiekben érintett irodalomnak. Ő maga a Fidesz és a Jobbik köreiben egyaránt fontos véleményformáló értelmiségi, ami szintén jól jelzi a két párt szellemi egy-gyökerűségét és politikai folytonosságát. Magyarország és a globalizmus című munkája a jobboldal alapolvasmánya, és tulajdonképpen hiba, hogy a baloldal erre a gondolatokban nagyon gazdag műre leginkább annak elhallgatásával reagált. Pedig e könyv ismerete mindenképpen alapvető, ha másért nem, legalább a jobboldal szellemi horizontjának megértése szempontjából.

Bogár ugyanarról a folyamatról beszél, amiről Guénon vagy Evola is: az emberiség dekadenciájának folyamatáról egy „létharmonikus” kezdeti állapotból a humanizmuson, felvilágosodáson és modernségen át, azzal a különbséggel, hogy a gondolatmenetet ő már a tőke-viszony által szabályozott globalizált világ, és abban a mai Magyarország elemzéséig is folytatni tudja.

A történetfilozófiai kiindulópont lét és létezés szétválaszthatatlansága, természet és ember fogalmi különválaszthatatlanságának konstatálása, egyfajta Isten teremtette és általa uralt kozmikus egységben, egészben, anyagiság és transzcendentalitás megszakítatlan folytonosságában. Az ideális – természetes – kiindulópont és egység felől nézve az ember, mint tudattal rendelkező és önmagát fenntartani és reprodukálni akaró lény története tulajdonképpen három nagy szakaszra bontható. Az elsőben elfogadja a létezés, a természet tőle függetlenül növekvő, könnyen elérhető ajándékait. Ilyen mondjuk a gyűjtögető életmód, amelyik teljes összhangban van a transzcendentális egység fogalmával. A második szakaszban az ember megismeri a növekedés természeti erőit, és elősegíti ezen folyamatok kibontakozását. Ilyen a növénytermesztésre és állattenyésztésre való áttérés fázisa. Ez már lét és létezés – természet és ember – egységének szétválasztása, és a természet felhasználása jegyében történik, de még mindig a természet tiszteletben tartásával. A harmadik fázis lét és létezés durva szétválasztása, a természetbe való goromba beavatkozás, a természetben benne rejlő lét átalakítása. Ez egy hosszan tartó dekonstrukciós és destrukciós folyamat, részben a természeté, de az emberi természeté is, mert az ember megfosztása természetes kapcsolataitól, közösségeitől, és – nem utolsó sorban – Istennel és a teremett világ egységével való szellemi-spirituális kapcsolatától. Ez a modernség középkor vége óta tartó folyamata.

A „létrontás”, hiszen erről van szó, az emberi akaratok és érdekek által vezérelt történelmi tendencia. A középkor volt az utolsó korszak, amelyik még a „létharmonikus” berendezkedés, Isten–közösség–ember–természet harmonikus egységének lehetőségét vagy ígéretét hordozta. Sajnos azonban az egyház csak a mezőgazdasági, a paraszti lét és a családi önellátó tevékenység teológiai értelmezéséig és gyakorlati befogadásáig jutott el. Az ipar, kereskedelem és pénz – vagyis a kapitalista cseretársadalom – teológiáját nem tudta létrehozni. Az univerzális szakralitás, a közösség, valamint a horizontális kapitalista modernizáció és individualizmus szöges ellentétei voltak és maradtak egymásnak. A társadalmak vezető rétegei kezdték az egyházon kívül kifejteni tevékenységüket, felhasználni tudásukat.

Az új létezési mód és felfogás kifejlesztői és fő hordozói jellemző módon nem a nagy földterülettel rendelkező országok és feudális paraszti társadalmak, hanem a kis területű kereskedő városok, Genova, Firenze, Velence voltak. Terjeszkedésük és gazdagodásuk médiuma a pénztőke volt. Nem termeltek, hanem inkább kereskedtek, hiteleztek, és egyfajta parazita életformát folytattak, összekötve az egyén–közösség–Isten hármasának végleges dekonstrukciójával. A vallásgyakorlás magánéleti üggyé vált, és az egyház, mint intézmény mindinkább akadályt jelentett: a keresztény intézményrendszer csak hátráltatta a térnyerést, terjeszkedést. Amíg ugyanis a természet és az ember a szentség védelme alatt álltak, addig nem lehetett őket puszta „nyersanyagkinccsé” és „munkaerővé” degradálni, és mint ilyeneket, korlátlanul és pusztító módon kihasználni.

A nyugati tőkés gazdaság útja a szabályozó intézmények, a hagyományos szellemi tekintélyek, a lokalitás tradíciói és a helyi hatalmak korlátaitól való megszabadulás, azok megtámadása, aláásása, lebontása, eltakarításuk a korlátlan terjeszkedés útjából: akadálymentesítés. A deszakralizáció és modernizáció útjának fő állomásai a reneszánsz, reformáció, felvilágosodás, földrajzi felfedezések és gyarmatosítás, ipari forradalom, gondolatszabadság és a francia forradalom eszméinek elterjedése voltak. Eközben végbement az országokon belüli gyarmatosítás, vagyis a paraszti társadalmak, helyi közösségek és a „családi mélyüzemek” szétverése, a földekről való elűzés, a lakosság városokba vonzása, gyökértelenítése, atomizálása, proletarizálása. Létrejött a város, mint az új életforma élettere és szimbóluma. Mindez az ökológiai környezet féktelen kizsákmányolásával, a monokultúrák bevezetésével és a biodiverzitás csökkentésével is járt. S a terjeszkedés harmadik dimenziója a világ többi területének elfoglalása, kizsákmányolása.

Mindezzel egy időben, sőt, a folyamatok forrásaként, a mítosz és a spiritualitás elsőbbségét felváltotta a Ráció uralma. Az ész uralma azonban csak látszat. Valójában éppen ennek nyomán, a szakralitás igazságaitól megszabadulva került az emberiség bizonyos elitek, többé vagy kevésbé nyíltan, esetleg kifejezetten rejtőzködve tevékenykedő hatalmak hálójába. A Francia Forradalom idejére alakult ki az a média és verbális hatalmi gyakorlat, amelyik a valóságot átírva, hamis valóságokat teremtve, tulajdonképpen illúziók rabjává tehette, befolyása alá hajthatta, tetszése szerint manipulálhatta a társadalmakat. A demagógia vált a polgári társadalmak politikai rendszerének hatóanyagává. A sajtó szolgáltatta a valóság tematizálását. Kialakultak a tematizációs és „véleményhatalmi” rendszerek, amelyekkel szemben a régi, a helyi, a tradícionális, a szellemi elitek védtelennek bizonyultak. A közösségek sem tudtak a nyomásnak ellenállni. A médiában előrenyomuló véleményhatalom az egyénre, az egyén véleményszabadságára és jogaira hivatkozott a közösség lassan már nem is értelmezhető jogaival szemben. Ez a diadalmasan előrehaladó racionalitás találta ki a „haladás” fogalmát is valamire, ami haladásnak nehezen nevezhető, hanem sokkal inkább létagressziónak, létrombolásnak. A Történelem, amit annak neveznek, semmi más, mint a győztes nyugati szellem önigazoló történetírása.

A leírt történelmi folyamat apoteózisa a bűnben fogant Amerika, a Nyugat létagressziójának kiteljesedése. Amerika természetesen Európa gyermeke, az ő terjeszkedése és folytatása. Mégis van köztük különbség. Európát több kudarc és pofon is érte az évszázadok során, pusztító háborúk, járványok, természeti katasztrófák, amelyek mindegyike a gőgös terjeszkedés következménye volt, és tanulságképpen bizonyos óvatosságot és szerénységet sugallnak. Vagyis, Európa óvatosabban bánik a természettel, és az emberi „erőforrás” kezelésében is tudatosabban alkalmazza a rekreációs, óvó technikákat (lásd. pl. jóléti állam), mint a szabad rablás ösztönével létrehozott, szélsőségesen individualista szellemiségű USA.

A tőke világméretű terjeszkedésének legutóbbi fázisa a globalizáció, vagyis a teljes földkerekség meghódítása. Bogár szerint azonban nem egyszerűen a tőkeviszony szemmel látható és nyilvánvalóan tapasztalható elterjedéséről van szó. A televízió, majd a média különféle nyilvános és rejtett csatornái és hálózatai révén kialakul a válóság értelmezésének egyfajta domináns változata, és monopóliuma is. Ez a tőke-terjeszkedés folyamatának előkészítője, kiegészítője, és feltétele. A „globalokrácia” uralmának elengedhetetlen eszköze és tartozéka. Kiragadják az emberi közösségek életteréből önmaguk létének értelmezését, lerombolják a független beszédközösségeket. Rejtett „beszélgetőközösségek” és véleményhatalmak globális hálózata szabja meg a tematizálást és közbeszédet. A globális véleményhatalomnak és a világlátásnak, a mesterségesen létrehozott tudati világoknak ez a rendszere kívül van a hatalmak megosztásának azon körén, amit a demokrácia-elméletek tárgyalni szoktak. S természetesen függetlenek a legitimitás minden kényszerétől is. Mindeközben viszont igazi hatalmak, amennyiben eldöntik, mi helyes, mi nem helyes, mi elfogadható, korszerű, haladó, igazságos, magasztos, stb., és ki bugris, tudatlan, korszerűtlen vagy felforgató. Ezen az illegitim – legitimitást nem kérő –, ámde tényleges hatalmon alapszik a fő aktor, a transznacionális vállalatbirodalom „békés” terjeszkedése és uralma.

A globalokrácia így tudta elhárítani az akadályokat a neoliberális doktrína útjából. Ez a doktrína vált a globalizáció vitathatatlan igazságává. Lényege, pontosabban ajánlata és követelménye az un. „Washingtoni Konszenzusban” fogalmazódott meg: privatizáció, liberalizáció, dereguláció. S betartását ugyancsak illegitim, a nemzetállamokat megkerülő, azoknál jóval hatalmasabb szervezetek, a Világbank, az IMF, a WTO és a hitelminősítők , a globalizáció felkéretlen rendfenntartói felügyelik.

A globalizáció sajátos hármas tagolású szerkezetet alakít ki a beszippantott társadalmakban. Felül van egy 5–6 százalékos kisebbség, a globalitás lokális társadalma, a „komprádor elit”. Alul van a globalitásból kimaradó, és a helyi kieső, „roncstársadalom”, azok, akik életvitelüket tekintve megrekedtek a modernitás, majd a globalitás által szétvert tradicionalitásban. S a kettő között van a heterogén középtársadalom. Ennek felső rétege olyan lokálisan piacképes teljesítménnyel bír, amit a globális piacon már nem, de a helyi piacon még eladhat a lokális komprádor elitnek. A középső réteg üzemelteti a még megmaradt történelmi családi mélyüzemet, és személyi utánpótlást, rekrutációs bázist jelent a felsőbb elitek számára. A középosztály alsó rétege viszont veszélyeztetett, frusztrált, helyzetéért retteg, és önfenntartása érdekében önpusztító módon kizsákmányolja önmagát.

Bogár külön kitér a globalokrácia által javasolt és kikényszerített egészszégügyi rendszer és nyugdíjrendszer kérdéskörére. Bemutatja, hogy a piacosított módon átszervezett rendszerek a fenti hármas tagolás drámaiságát élezik ki, ahelyett, hogy a társadalom rekultiváló, rekreatív rendszereiként a különbségeket csökkentenék, és a szolidaritást és a közösség szöveteit erősítenék.

Bogár a fent érintett folyamatok részeként elemzi a kelet-európai, s benne a magyarországi rendszerváltást. A történetet persze 1989-nél korábban kezdi, a hetvenes évek hitelfelvételeinél, majd az IMF-hez történt csatlakozásnál, amikor a Nyugat felé történő eladósodással Magyarország megkezdte a „szuverenitásgazda” cseréjét, az „impériumváltást”. A rendszerváltás valóságos kihívása ez volt: hogyan lehet a keleties berendezkedést nyugatosítani anélkül, hogy a többség ne legyen hosszú ideig – talán végleg! – kárvallottja az átalakulásnak. A feladatot sajnos nem sikerült teljesíteni. Sőt, még csak megérteni sem. Rövid ideig tartó küzdelem után győzedelmeskedett a nyugati globalitás neoliberális narratívája, a privatizálás, liberalizálás és dereguláció nyelvezete, amely úgy állította be, hogy az országban létező tulajdon kiárusítandó kacat, nem sokat ér, és az államtól lehetőleg mindent el kell venni, mert a legrosszabb tulajdonos maga az állam. Ezen globális bölcsességek elfogadása közben a helyi „tankönyv-közgazdászok” teljesen figyelmen kívül hagyták a térség történelmi hagyományait, és az ott élők valóságos helyzetét. Eljárásuk súlyos hatással volt az érintett társadalmakra.

A kommunizmus pusztításai után igazi „rekultivációra” lett volna szükség. Vagyis arra, hogy a tradicionalitás szocietális tereiben újrakezdődjön a szétroncsolt értékek és közösségek újrateremtése, aminek révén a meggyengült társadalmi kohézió lassan helyreállítható lett volna. A kívánatosnak épp az ellenkezője történt. A nyolcvanas években két út rajzolódott ki a magyarországi eliteken belül. Az egyik az Aczél György által elindított „liberokrata”, „globalokomprádor” stratégia, a másik pedig a Pozsgay Imre körül körvonalazódó, tradíciókra építő, ökoszociális kiegyensúlyozottságot helyreállítani akaró nép-nemzeti vagy nemzetstratégiai irányzat. Sajnos az előbbi kerekedett felül. A liberokrata tematizációs hatalom lehetetlenné tette, hogy a politika értelmezésében ne a jobboldal és baloldal szembeállása domináljon, hanem a „létminőség” helyreállításának feladata. Az igazi választóvonal ugyanis nem jobb és baloldal, hanem a globalokomprádor polgári társadalom és a nép-nemzeti társadalom felfogásai között húzódott volna.

A Bokros-csomag a globalizációs hatalmak végső győzelmét jelentette. A neoliberális doktrína Bogár szerint teljesen hamis elemzését adta a helyzetnek. A sokkterápia végső csapást mért a családi gazdaságokra, kiélezte a társadalmi egyenlőtlenségeket, a globalizáció veszteseire és győzteseire osztotta a társadalmat, miközben bizonytalanságba taszította, felhasította a szolidaritás megmaradt szöveteit, az átmenet terheit az alkalmazkodni nem tudó többséggel fizettette meg a kisebbség javára, és kiárusította az országot. A végeredmény: az uralkodó társadalmi valóságot generálni képes liberokrata elit végképp eloldott minden köteléket a nemzeti középtársadalomhoz és a roncstársadalomhoz. Az elit gyakorlatilag magára, a sorsára hagyta a társadalmat.

Ezek után idézzünk fel, az előzőeknél jóval kisebb terjedelemben, egy másik, a Jobbikhoz ugyancsak közel álló, és Vona Gábor által szintén magasztalt elméleti művet is. Dr. váradi és micskei Baranyi Tibor Imre A magyarság szellemi küldetése c. írásáról van szó. Az írás a magyarság szellemi missziójának történeti alakulásáról szól a legrégebbi időktől napjainkig.

A szerző szerint a keleti és nomád magyarságot a vezetők intuitív felismerése vezette Nyugatra, s vette rá a letelepedésre és a kereszténység felvételére. A változást valószínűleg a magyar őshagyomány kimerülése tette szükségessé és lehetővé. A folyamat nyilvánvalóan traumatikus volt, aminek utóhatásai még évszázadokig tovább éltek népünk körében. A jelenkorból nézve azonban a kereszténység és pogányság harcában a tradicionális szellemiség két különböző formája állt szemben, amelyek nagyon különböztek egymástól, egymás ellentéteinek tűntek, de a lényeget, az alapelveket tekintve korántsem végletesen összeegyeztethetetlenek. Mindkettőnek szerves tartozéka ugyanis a szakralitás, a tradicionalitás, és a hierarchia tisztelete. A későbbi korok felél nézve mindkettő egy oldalon áll, mint szöges ellentétei a hagyományt, szakralitást és hierarchiát tagadó racionalizmusnak, a reneszánsz által elindított, és a felvilágosodás által kiteljesített eszméknek. „A valóban kibékíthetetlen ellentét… a metafizikai „sötétséggel” azonos antitradicionalitás és a metafizikai „világosságot” megjelenítő Tradíció és tradicionalitás között feszül.”

A szerző az antitradicionalitás Nyugatról induló eszméjeként értékel minden dinasztia-ellenes népi vagy függetlenségi felkelést, mozgalmat, így Rákóczi szabadságharcát, vagy 1848-at is. S természetesen a nacionalizmus eszméje is ezen nyugati eszmék körébe tartozik. A középkorban, írja, de bizonyos ideig az újkorban is, a nemzet kizárólag a nemességet foglalta magában, nem pedig a birodalom vagy az ország minden lakosát. A közönséges nacionalizmus lényegében minden minőségi különbséget mellőzve egy ország valamennyi lakosát a nemzet tagjaként kezdi kezelni. Komolyabb méretekben, megerősödve először a reformáció útitársaként jelentkezett, majd nagymértékben kedvezett neki a „felvilágosodásnak” titulált fokozott elsötétedés. Innen már csak egy lépést kellett tenni lefelé az internacionalizmusig.

A magyarság, mondja a szerző, szenved ebben a „halálmenetben”. Szabó Dezsőt idézve: „A többi nemzetek haladva értek el a huszadik századhoz, külső és lelki életük összes bonyolultságával. Mi belepottyantunk, mint egy főnyereménybe. Ha nálunk akad ember, kiben a faj ereje bármely tehetségben felzsúfolódott: szerencsétlen és már az anyja méhében elítélt ember. Mert nincsenek megfelelő utak, ahol lezúgassa erőit, nagyszerű vállalkozásokba élje életét, hát bizarrságokba, szobatudományba, lumpolásba kell széjjel tékozolnia magát, hogy meg ne pukkadjon. A magyar különben temperamentumával, elátkozott királyfi-lelkével sem ért el a demokrata versenyig. Nézd meg, kik vezetnek a politikában, irodalomban, kereskedelemben, művészetben, kik a hivatalfőnökök, kiké az uralkodás, kiké az élvezet. Német, szláv és zsidó magyaroké. Mert ezek a versenyképes, erős, közepes emberek. Egy könyvet olvas, tíz könyvnyit ír belőle, száz könyvnyit beszél. A magyar a mélyére süllyesztett kincsekkel duzzogva kullog félre, mint egy orron ütött kutya. Erős akarat, középtehetség: ez a demokrata típus, kérges szívvel és kérges arccal. A magyarnak mindig kell valaki, aki szeresse, biztatgassa, elismerje, másképp elbitangol, elzüllik. Nincs magánosabb szomorúság a világon, mint egy magyar tehetség! Miénk a vér ömlése, a bezúzott homlok, a nehéz munka birkózása s hozzánk botlott kis ügyeseké a tejfel… Nekünk korán kell megvénülnünk, s halálunk után még sokáig kell virrasztanunk magunkat…”¹⁰

Az antitrad icionális elúttalanodás Baranyi szerint „nem is állhatott meg félúton, s a végzet minden hősies küzdelem ellenére 1945-tel beteljesedett. A második világháború kétségtelenül nem a tiszta tradicionális fény és a sötétség ütközete volt; mindazonáltal épelméjű ember előtt – a több mint fél évszázados monstruózus szuggerációval dacolva – nem lehet kétséges, hogy a Harmadik Birodalom és az úgynevezett szövetségi erők (értsd bolsevista–judeokrata és demokrata–judeokrata világösszesküvés) közül melyik fél képviselte kevésbé a felforgatást kiszolgáló erőket. A Magyar Apostoli Királyság mindkét világháborúban a szellemi szempontból pozitívabbnak (pontosabban kevésbé negatívnak) minősülő oldalon harcolt, s ez tökéletesen független attól, hogy az ellenséges, ám a jelen pillanatban teljes hegemónián lévő világpropaganda ezzel kapcsolatban mit tart lényegesnek a naiv emberekkel elhitetni.”

S ha végül „feltesszük a kérdést, hogy mi valójában a magyarság legmagasabb rendű szellemi küldetése”, akkor a válasz az, hogy a magyarság az egyetlen olyan nép a Nyugaton, amely egy nem túl távoli keleti eredetet és ezáltal egy látens keletiséget tudhat magáénak. Vagyis, a magyarságnak újra fel kell fedeznie keleti gyökereit, és Kelet és Nyugat közötti intellektuális hidat kell alkotnia.

Két írást láttunk. Az első teljesen elfogadható álláspont, a történelem sajátos, a liberálistól eltérő, de a baloldali kritikai elméletektől egyáltalán nem távoli vagy idegen szemlélete. A második szöveg viszont, a szabódezsős fajmagyarsággal és magyar karakterológiával, patetikus arroganciájával, a legitimista szemléletével és a világháborús magyar szerepvállalások felmagasztalásával, valamint a keleties küldetés-mitológiával, teljességgel elfogadhatatlan. Az első az írás elején említett pozitív tartományba esik, a másik a negatívba. Viszont mindkettő deklaráltan alapszöveg Vona Gábor számára. Vagyis, ő nem látja köztük a határátlépést, nem von közöttük cezúrát. Kérdés, hogyan lehetséges ez, és mi az, ami számunkra a két szöveget élesen elválasztja egymástól, míg az ő számára nem.

A válaszom kettős. Egyrészt, a jobbikos eszmeiségben és beszédben egyértelműen tetten érhető egyfajta szó szerint veendő féktelenség, és az indulat és első gondolat kimondásának szabadsága. Féktelenség, amennyiben nincs előzetes normarendszer, ami a mondásokat, az érzelem-kifejezést értelmi és erkölcsi korlátok és szabályok közé szorítaná, mederben tartaná. Sem a kereszténységre, sem egy emberi jogi rendszerre, sem a haladás eszméjére, sem az egyenlőség gondolatára, sem egy ideálisan elképzelt jövőre hivatkozva nem lehet állításaikat megmérni, és fix morális vagy elvi pontokkal konfrontálni. A jobbikos szellemiség – ahogy azt a két világháború közötti konzervatív elméleti irodalomból örökölték – tulajdonképpen nem tartalmaz ideált, vágyat, hanem inkább csak haragot, amiért az emberiség, és mi, a mi közösségünk kikerült a rend, hierarchia, közösség és spiritualitás hagyományos, stabil, minden egyén helyét meghatározó, de egyben helyet is biztosító és rendezett világából. Az Aranykor óta, vagy – a magyarok esetében – a Keletről való elvándorlás óta a történet kisebb-nagyobb megszakításokkal (középkor) csak dekadencia, a megállás és visszatérés különösebb reménye nélkül. A történelem a hanyatlás és romlás útja. Spenglernél, Guénonnál és Evolánál is láttuk, hogy a ciklus megállításának, a kataklizma elkerülésének semmi lehetősége sincsen. Az ellenállás és a harc inkább csak egyéni becsület kérdése. Amúgy pedig eleve vesztes, vagyis reménytelen: a túlerő, az erősek áldozatai vagyunk. Ennek az irodalomnak a mai olvasója ebből könnyen arra a következtetésre juthat, hogy igazán nincs okunk senkit megkímélni az igazság kimondása alól, vagyis ne fogjuk vissza az elkeseredésünket, a haragunkat, és a szavainkat. S ehhez járul, ha már úgyis mindegy!, a szókimondás, a provokáció, az általánosan és kegyesen elfogadott hazugságok és elhallgatások kimondásának öröme. Az indulatok kiélése, a lázadás, az anti-PC, legalább verbálisan.

Másrészt, Guénonnál és Evolánál már láttuk a Bűnbak szerepét és szükségszerűségét az elméleti konstrukcióban. Bogár történelemszemlélete teljesen hasonló. Nem a gazdasági és technikai fejlődés, az osztályok és osztályérdekek egyének fölötti, és egyéni akaratoktól független erői a történelem mozgatói, hanem minden esetben konkrét egyéni döntések és akaratok, vagy adott közösségek adott érdekei kapcsolódnak össze és határozzák meg a történéseket. Vagyis, a kialakult helyzet és a káros folyamatok kőkemények, mindent meghatározók, kívülről már visszafordíthatatlanok, de ugyanakkor felelőseik is vannak. Ezek nem mások, mint a haszonélvezők, a rejtett hatalmi struktúrák urai, a közbeszéd tematizálói, a történelem írói, a tömegek manipulálói: a háttérből mozgató elitek. Vagyis, a történelem mögött mindig keresd a Gonoszt, keresd az összeesküvést. A leleplezés, az elfogadott igazságok megkérdőjelezése feltétlen része, már-már önálló célja ennek az eljárásnak. Ismét az anti-pc, de ezúttal nem annyira a szókimondás örömét, hanem inkább az igazság megtalálását szolgálja. S persze a keresésben, mint minden keresésben, előfordulhatnak tévedések. Megtörténhet, hogy tévedünk a bűnösök kilétét illetően. Lehet, hogy olyan sejtetésekkel élünk, vagy olyan sejtésekre adunk alkalmat, amik alaposabb utánanézés esetén hamisnak bizonyulnak. De ez mellékes körülmény: a keresést nem szabad tabukkal előre lehatárolni.

V. Az elmondottak a jobbikos publicisztikában

Miről beszél a Jobbik valójában? Miket mond? A szellemi háttértől immár a napi politikai beszédek vagy publicisztika gyakorlatához közeledve, a kép egyrészt nagyon zavarossá, másrészt (el)borzasztóan egyszerűvé válik. Zavaros a kép, mert egy politikai pártba és mozgalomba természetesen rengeteg különféle gyökerű és szándékú ember nyomul be, ezért a pártoknak számos arcuk van. A Jobbikban is egymás mellett jelen él a legtárgyilagosabb szakszerűség, a disztingvált kritikai stílus és politikai meggyőződés, a Tilos az A és a régi Narancs hagyományait folytató alter-kultúra (a néhai Molnár Tamás), a polgárpukkasztó indulat, az odamondogatás, a történelmi nosztalgia, a revizionista indulat, a nacionalista elkötelezettség, a lemaradók és kiesők elkeseredettsége, a győztesekkel és hatalmasokkal szemben megnyilvánuló plebejus igazságérzet, a rasszizmus, az antiszemitizmus, a gátlástalan értelmiségi cinizmus (Morvai Krisztina), a sima karrierizmus, a műveltség és a műveletlenség. A felsoroltak mellé egyáltalán nem lenne nehéz neveket állítani (a két említett néven túl is). Nagyon nagy koherenciát ebben a nyelvi zűrzavarban nemigen lehetne találni. Inkább csak a domináns hangnem megragadására van lehetőség. S ezt alapvetően a pártot kétségtelenül és karizmatikus módon irányító Vona Gábor szövegeiből próbálom rekonstruálni. Ha pedig azt mondtam, hogy (el)borzasztóan egyszerű is a képlet, az éppen Vona szövegeinek olvastán, az olvasottak lényegének és logikájának utólagos tisztázását követően – tehát nem egy előítéletes kiindulópont utólagos megerősítéseként! – lett világos a számomra.

A Jobbik 2003-ban tulajdonképpen az elviselhetetlenül avítt, sértett és anakronisztikus MIÉP helyére törekedve, modern és fiatalos radikális jobboldali pártként született. A párt honlapján megjelenő első és bemutatkozó szöveg szerint a mozgalomnak annak idején azért kellett megalakulnia, mert a kormányzó Fidesz „sorsára hagyta a stratégiai fontosságú pozíciókat, mint a kultúrát, az oktatást, és legfőképp a médiát.”¹⁹ Úgy látták, hogy a közép-jobb Fidesz hagyta, hogy a baloldal formálja továbbra is a tudatot. Ehelyett ők szerettek volna a nemzeti, keresztény gondolkodású ifjúságnak politikai fórumot teremteni, és egyúttal párbeszédet kezdeményezni az idősebb korosztályokkal. „Egyfajta élő lelkiismeretté kívánunk válni a jobboldalon.”²⁰

A Fideszt a Jobbik vezetői és publicistái „akusztikus jobboldaliságnak” tekintették,²¹ és szemére hányták, hogy a tettekben nem lép fel elég keményen a baloldali ideológiai túlsúly, és az EU-ban megjelenő globális hatalom ellen, Trianon emlékének felelevenítésére, és a nemzeti jelleg és érdekek védelmében. Korrupcióról írtak, és „kétszer kifosztott országról”.²² Nagyon hangsúlyozták a mozgalom fiatalságát, tisztaságát, és igyekeztek kidomborítani a szakmai felkészültséget, komolyságot. Az időszak vezető publicistája, Molnár Tamás maró gúnnyal és a gonzo-újságírás hagyományait folytatva kritizálta a rendszerváltást lebonyolító eliteket, az MSZP–SZDSZ-összeborulást, s nagy élvezetet talált a „szadizás”-ban. Ez nála nem volt rejtett zsidózás, legalábbis erre a szövegekben semmi jel nem mutat. Volt viszont igazság-megmondó patetizmus, nagy adag önsajnáltatás, gúny, irónia és kellő verbális agresszivitás. (Az első burkolt zsidózásra 2004 júniusában került sor.²³) S 2006-ig a honlapon alig volt cigányozás, egyáltalán, a téma is alig került elő. Mindezzel nem azt akarom állítani, hogy a Jobbikban a rasszista előítéletek kezdettől fogva nem voltak jelen. Csak azt állapítom meg, hogy a honlapon ilyen szövegek nincsenek, és ez a tény azt mutatja, hogy vagy nem voltak erősek ezek a tartalmak, vagy a társaság legalábbis más arcot akart mutatni a nyilvánosság felé. Mindenesetre, e dolgozat fő állítása, vagyis az, hogy a mai Jobbik alapvető tartalma az anti-PC és a tudatosan provokatív radikalizmus, erre a korai időszakra még nem mondható el.

Egy 2007-es szöveg jelzi jól a fordulatot. „A MIÉP leszálló ágba került, a Jobbik pedig egyre fennebb szárnyal. …bátran felvállalja a társadalom azon problémáit, melyeket az eddigi politika folyamatosan tabuként (kiemelés tőlem – P.Gy.) kezelt: cigánybűnözés, Árpád-sávos zászló …, Trianon, deviancia-ellenes önvédelmi mozgalom, a Magyar Gárda felállítása, stb. … Rendet!-akar.” S a Fideszről szólva hozzáteszi: „Félreértés ne essék: senki nem vitatja a Fidesz eredményeit! Hatalmas munkával elérték, hogy a nemzet kezdte felemelni a fejét. Mertünk magyarok lenni! Igyekeztek egyszerre lelkileg és gazdaságilag is felemelni az országot. …De az mégis csak furcsa, hogy a Fidesz ennyire elnéző, ennyire kulturált, ennyire visszafogott, ennyire óvatos egy ennyire nemzetellenes kormánnyal szemben!”²⁴ Ebben benne van minden, amit a borzalmas 2006-os év hozott. Kisejlik belőle a MIÉP-ről való végleges leválás, az önállósulás, a tabu-döngetés vállalása és öröme, a radikalizmus vágya, és a Fidesszel való tudatos kettősség: a folytonosság és szakítás együttese.

A megváltozó hangnem és tematika nyilvánvalóan nem független Vona vezetővé válásától. Ettől kezdve ő lett a meghatározó. S nem csak a szervezetépítésben, amit nagy elszántsággal és tehetséggel végzett (helyi körök, népfőiskola, Magyar Gárda). Előtérbe kerülésével a stílus is megváltozott. „Új radikalizmus kell”, írták a honlapon 2006 augusztusában. „Be kell verekednünk magunkat a médiába”.²⁵ S ehhez több minden tartozott. Részben a felkészültség, a magas szakmai színvonal. Másrészt a tradíció és a modernség ötvözete. De része volt ennek a feltűnés, a hangoskodás, a tabudöntögetés is. „There is no such thing as bad publicity”, mondta Vona már jóval később, egy londoni utazását követően. S megjelentek az azóta állandóan jelenlévő nagy témák. A „cigánybűnözés”: „ne csak akkor legyen fontos a hovatartozás, ha cigány állampolgár ellen követnek el bűncselekményt, hanem fordítva is! Elég volt a kettős mércéből! A Jobbik már többször felhívta a magyar társadalom figyelmét a cigánybűnözés létezésére. Hiába. Válaszok helyett az SZDSZ ügyeletesei kezdtek rasszistázni.”²⁶

Állandó motívum lett a világ elnyomó hatalmai közé sorolt zsidóság: „Élceitekkel vegyétek célba korunk liberalizmusának szent teheneit? a világ diktátorát, az Egyesült Államokat, a palesztin szabadságot taposó Izraelt, a magyarságot gyalázó Kertész Imrét, a földünkre éhes Európai Uniót. És akkor talán megtapasztaljátok, nem a kereskedelmi csatornák puha, meleg foteljeit, hanem a valódi március 15-ét.”²⁷

S ekkor jelennek meg a kifejezetten a politikai rend felforgatására célzó utalások is. „Szükségünk van egy „Attilára”, akinek nemcsak ereje, de bátorsága is van ahhoz, hogy a rendszer elsöprésével új hazát teremtsen nekünk”, olvassuk a honlapon.²⁸ S ugyanerről Vona, már valamivel később: a fideszesek „ne legyenek büszkék arra, hogy semmi közük nem volt 2006-ban az utcához. Ez inkább szégyellnivaló. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a Fidesz 2006 őszén egy történelmi lehetőséget hagyott elveszni. Akkor ősszel a társadalomban megérett egy békés, de határozott forradalom lehetősége. Nem olyan hazug, narancsos, fülkés, mint amilyennel itt és most szédítik a népet, hanem igazi.”²⁹

Folytathatnánk a sort. Ennél érdekesebb és fontosabb viszont az ideológia jelentősége és az, amit Vona ezen a téren jelentett a Jobbiknak. A radikális jobboldal ideológiai tudatosságának hiánya már pártelnökké választása előtt is foglalkoztatta: „A jobboldali szimpatizánsok legnagyobb része egyfajta valláspótlékot keres a politikában… Erre a feladatra a Fidesz elnökének papi-lelkészi stílusa kifogástalanul megfelel. A jobboldal egyre gyarapodó részében az egészséges gyökérkeresésen túlmutató ősmagyar-őrület lett úrrá. A baloldalt és a jobboldalt egyaránt elöntő, új vallás pedig a zagyvaságig idióta ezoterika.”³⁰ Ezek helyett kellett szerinte igazi, a magyarság történelmi küldetését megvilágító ideológiai tartalmat kidolgozni. Mert éppen a magyarság nemzeti tudatának helyreállítása a feladat. „A Jobbik történelmi küldetése”, írja Vona, „hogy munkájával ne csupán a közélet felszínén alakítson, hanem képes legyen lenyúlni a társadalom mélyrétegeibe, a kollektív tudattalanjába, és ott átkódolni az évszázadok során berögződött negatív programokat… Hitelesség, felkészültség és erő, ez a Jobbik hármas fegyverzete…”³¹ A „kollektív tudattalan” átkódolása a nemzeti tudat, önazonosság, önbizalom megerősítését igényli, és ide kell, hogy vezessen.

Kiindulópontot és történetfilozófiai keretet Vona a korábban már tárgyalt szerzőknél, Spenglernél, Guénonnál, Evolánál és Bogárnál talált. A feltálalt ideológiai keret, majd az abból levont politikai következtetések az ő írásaik publicisztikai aktualizálásából állt elő. A történelemszemlélet már ismert kiindulópontja egyfajta normálállapot, amikor „Az eszmei centrumot az isteni, a szakrális központ képezte, eköré szerveződött az egész élet. A tradíció, a hit, a rend, a természetes hierarchia, a monarchia, az egyetemes értékek, a becsület, a lovagiasság, a hősies ideál, a közösség és az egyén működő összhangja … akkoriban mindenki jobboldali volt. Ez volt a normális.”³² A történelem a normálállapot elhagyása, bizonyos eltérítő, destruktív erők – emberek, csoportok, érdekek – hatására. S a nagy kérdés az, hogy a népek visszatalálhatnak-e a „létharmonikus” (Bogár) normalitásba (Guénon, Evola). Ha az említett szerzők pesszimisták voltak a jövőt tekintve, és azzal nem sokat foglalkoztak, Vona, mint egy politikai párt vezetője ezt nyilván nem engedheti meg magának. Neki a jövőre vonatkozó programot kell adnia.

A magyarság mai helyzetében és a mai fiatal generáció előtt Vona szerint a feladat a tradícióválasztás, tradícióélesztés, tradícióegyesítés és tradícióaktualizálás fogalmaiban és teendőiben ragadható meg és értelmezhető. A „spirituális talapzat” (Bogár) helyreállításához a magyarság két tradícióra támaszkodhat: egyrészt a turáni-ősmagyarra, másrészt a keresztény-újmagyarra. Vona pontosan tudja, hogy ma már tulajdonképpen egyik sem létezik igazán. A turáni-ősmagyar még nyomokban sincs már jelen a mai magyar társadalomban, csak zavaros elmék fantáziájában, a keresztény-újmagyar pedig meggyengült, erőtlen. A feladat Vona értelmezésében nem is annyira a választás, mert mindkettőt kell választani egyszerre. „Létharmonikus tradícióegyesítésre” van szükség. Ehhez két feladatot kell előbb teljesíteni: egyrészt újrateremteni azt, ami már elmúlt, és újra felfedezni a régi tradíciókat, másrészt megszabadulni a hamis tradícióktól, a tévutaktól, vagyis leválasztani a helyes hagyományt az idők során rárakódott egyéb elemektől. Melyek ezek? Minden, ami nem a hagyományos, hierarchikus, legitimista és spirituális gyökerekből táplálkozik. Vagyis: az erdélyi fejedelemség függetlenségi harcai, elszakadási törekvései, a protestáns hagyomány, a kuruc hagyomány, a Kossuth-Petőfi féle függetlenségi vonulat; a modernitás, a demokratizmus, a liberalizmus, a koronaellenesség; az idegen szellemi befolyás, különös tekintettel a zsidó értelmiségiek hatására; a köztársasági hagyomány (Károlyi), a demokratikus hagyomány (Bibó); a szocialista-kommunista gondolat (Táncsics, Kun Béla, Kádár).³³

A feltárandó, felfrissítendő két hagyomány – a turánista és a keresztény – egyesítése Vona szerint a Szent Korona-tan jegyében történhet meg, és így is kell megtörténnie. Ennek alapján találhat a magyar nemzet újra magára, és találhat vissza hagyományaihoz. Nem érdemes ennek a tannak a misztikus tartalmát elemezni, és azt sem, milyen viszonyban áll a pogány hagyománnyal, illetve a nemzet fogalmával. A problémák nyilvánvalóak, még akkor is, ha Vona ezek fölött könnyedén átsiklik. Azért nem érdemes ezekkel időt tölteni, mert maga Vona sem mélyül el a kérdésben, és nem is szükséges a számára. Itt a szavak misztikája az érdekes, ez adja a tájékozódási pontokat. Még a kicsit talán váratlan, bár logikus következtetés sem fontos, miszerint „A Szent Korona-tan királyfelettisége nagyon fontos volt a történelem során megmaradásunk szempontjából. De! Ettől függetlenül a Koronának mint női szimbólumnak szüksége van a királyra mint férfi szimbólumra. … Kell tehát egy „királyképes” társadalom, és reméljük, mi több, tudjuk, hogy a Jóisten megadja nekünk a „koronaérett” királyt is.”³⁴ S mindennek szerves része, bár amire ezúttal nem érdemes sok sót vesztegetni, a Horthy-kultusz. (Horthyt Vona feltétlenül pozitív figurának, a magyar nemzetiség és a legitimista hagyományok restaurátorának tartja, azzal az egyetlen szemrehányással, hogy nem volt valójában király.)

A helyes következtetés mindebből nem az, hogy Vona királyságot akar, vagyis royalista. Lehet, hogy lelke mélyén az, de ez érdektelen. Sokkal fontosabb, hogy igazi kóklerrel van dolgunk, egy ideológiát gyártani akaró politikussal, népvezérrel, aki mitologikus és történeti érveket gyárt aktuálpolitikai céljaihoz, a Nyugattól Keletre történő átfordulás indoklásához és megvalósításához, s egyben antiszemita paranoiája történeti felmagasztosításához. Hiszen éppen erről van szó! „Mi a magyarság küldetése”, kérdezi Vona, „amikor a kereszténységet nem a Kelettől, hanem saját magától, a Nyugattól kell védelmeznie? … A jelenlegi, eltorzult eredetmítoszunk, hogy egy finnugor szolganép leszármazottai vagyunk, küldetésmítoszunk pedig, hogy a globalista-cionista kapitalizmus szolganépeként kell helytállnunk.”³⁵

Ha idáig eljutottunk, akkor már csak logikus kiegészítés a Nyugat- és EU-ellenesség, a globalo-liberalizmus megvető kritikája, annak a „táplálékláncnak” a felvázolása, amiben „az USA mögött ott áll Izrael a maga biztonsági érdekeivel, az EU mögött ott áll Amerika a maga devizaérdekeivel, a magyar válság mögött pedig ott áll Brüsszel a maga szorult helyzetében”.³⁶ Az elmondottak után az sem meglepő, hogy az euroatlantizmust fel kellene váltani az eurázsianizmussal, s hogy Magyarországnak a híd szerepét kell játszania. Sőt, az elválasztó pajzsét, együtt Horvátországgal és Lengyelországgal. Ez a hármas szövetség, a Nyugatot és Keletet elválasztó sáv lenne a „tengertől-tengerig tengely” (TTT), amiben a magyar külpolitika megtalálhatná nemzetközi szerepét és hivatását.

S az országon belül, a gazdaságban mi vár ránk? Természetesen a gazdasági növekedés fétisének felmondása, együtt a liberális piacgazdasággal, és az EU-tagsággal. Mert, mondja Vona, a globális kapitalizmus kora lejárt. A lokalitás korszaka köszönt ránk. „A liberális piacgazdaság helyett ökoszociális nemzetgazdaságra van szükség. „Öko”, mert a a gazdaság mohósága tönkretette a környezetet. Itt nem csupán olyan hagyományosan zöldnek mondott politikai és társadalmi megfontolásokra gondolok, mint a környezettudatos életforma, takarékos energiafelhasználás, vagy megújuló energiaforrások, hanem a tájvédelemre, a vidékmentésre, a kisebb, élhető emberi közösségeknek, a falvak felvirágoztatására… Nemzetgazdaság, mert a legnagyobb természetes közösség, amely történelmi fejlődéssel bír, és amely ezáltal egységként kezelhető társadalmi, kulturális, és jelen esetben gazdasági szinten is, a nemzet. … a multinacionális cégekkel és a nagy nemzetközi folyamatokkal szemben védjük és segítsük a hazai munkavállalót, a vállalkozót és termelőt. …”. S persze az állam aktívan avatkozzon be a folyamatokba. Stb.³⁷

VI. Végső személyes konklúzió

Az írás megkezdése előtt és közben a hipotézisem az volt, hogy Vonát és az általa vezetett Jobbikot valójában és legerősebben egyfajta lázadás, provokáció, a beágyazott hatalmak megkérdőjelezésének öröme, vagyis az anti-pc indulata és nyelvezetének radikalizmusa vezeti. Ehhez az illúzióhoz persze az is kellett, hogy publicisztikájukból csak a honlap írásait vegyem alapul, és eltekintsek a honlapon rendszeresen reklámozott Barikádtól és egyéb kiadványoktól. Az eljárást végig fenntartottam, de kezdeti illúziómmal így is le kellett számolnom.

A rasszizmusról van szó, s azon belül nem elsősorban a cigányozásról. Kétségtelen, hogy a Jobbik publicistáinak állandó témája a roma kisebbséggel kapcsolatos problémák, és jellemző rájuk az egész roma-helyzet árnyalatlan, lenéző stílusú és egyoldalúan rendpárti tárgyalása. Ezt kritizálni kell, alternatív megoldásokat állítva a felvetett problémákra. Az azonban nem tagadható, hogy ebben az esetben egy valóban létező probléma-köteget ragadnak ki a magyar élet valóságából, s adnak rá – részben éppen az egyoldalú kiemelés miatt – valószínűleg rossz és hangulatkeltő válaszokat.

Más a helyzet a zsidózással. Amennyiben a cigányozás védhetetlensége ellenére is legalább köthető bizonyos sokakat érintő társadalmi kérdésekhez, szociális, munkaerőpiaci, együttélést érintő, közbiztonsági, stb. problémákhoz, a zsidózásról ezt egyáltalán nem lehet elmondani. Annyira, hogy még a Jobbik sem kreál valamiféle erőltetett vagy mondvacsinált belpolitikai zsidó-problémát. Ennek nem lenne semmi szociális vagy egyéb konkrét társadalmi apropója, vagy realitása. Zsidózni viszont mégiscsak kell, legalábbis ez derül ki az írásokból, és Vona szinte valamennyi írásos vagy szóbeli megnyilvánulásából. Tulajdonképpen nem is a zsidókat bántják, hanem Izraelt kritizálják, a palesztinokat emlegetik unos-untalan, a globalo-cionista hálózatokat emlegetik, vagy a negatívumként tárgyalt jelenségekre többnyire közismerten zsidó származású embereket, vagy egyértelműen zsidónak hangzó neveket citálnak példaként. S mindegy, hogy milyen témáról van szó. Vona Gábor az Orbán-kormány gazdaságpolitikai döntéseit tárgyaló cikke végén például, utolsó bekezdésként, és minden korábbi összefüggés nélkül kijelenti, hogy „Orbán Viktor azt mondta az Országgyűlésben, hogy nem lehet többet tenni annál, mint amit most ők tesznek. Ez így van. A számukra valóban nem. Ahhoz ugyanis fel kellene mondani a szövetséget a Likuddal, és le kellene mondani az Európai Néppárt alelnöki tisztségéről.”³⁸

Vagyis, a jobbikos szövegek olvastán, e dolgozat végére kiderült számomra, hogy Vona egész nyelvezete, minden írása egy rögeszmés bűnbak-keresőé, sőt, antiszemitáé. Ehhez a gombhoz varródik minden más. Innen épül fel a gondolatrendszer, a kapitalizmus-ellenességgel, Nyugat-ellenességgel, Kelet felé fordulással, értelmiségellenességgel, történelem-revízióval, stb. S ez az a téma, pontosabban ez az a hangulatkeltés, amivel a párt kohézióját a pártvezér biztosítani igyekszik. Nem a meghirdetett doktrínák lettek elviselhetetlenek számomra, mert azok önmagukban akár vitaképesek is lehetnének, hanem a valamennyi írást és beszédet átható rögeszmés rasszista egysíkúság. Hogy ez a párt lényegéhez tartozik-e, vagy e nélkül is elképzelhető lenne egy radikálisnak mondható jobboldali párt, azt nem tudom. Csak a mai helyzetről, a mai stílusról és pártvezérről tudtam magamnak képet alkotni. S az eredmény: e dolgozat végére érve nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a számos „részigazság” ellenére Vona, vagyis a hatékony szervező és politikus személyében egyszersmind egy nagyon negatív szereplővel, az indulataitól és rögeszméitől szabadulni nem tudó mániákussal van dolgunk. Ma tehát azt gondolom, hogy eszmeiségét tekintve a Jobbik valóban csatlakozik a legrosszabb magyar politikai hagyományokhoz.

*Az írás 2014. júniusában készült, a Szabadság Alapítvány felkérésére. Azóta sok változás, hangsúlyeltolódás történhetett a párt megnyilvánulásaiban. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a tanulmány kicsit megkésett közzététele mégis hasznos lehet.

Jegyzetek

(A kép forrása: 444.hu)

• E-közélet,

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges