Csongor Anna 2016. március 6.

Nyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Küldöm – mint egy szívküldiben – ezt a leltárt abból az időből, amikor még nem ismertelek, de középiskolás rajongóidtól már hallottam rólad. Kíváncsivá tettek.

Ajándékot továbbadni, úgy emlékszem, nem illik. Pedig elég sokszor előfordul, hogy az ember kap valamit, aminek jobb helye lenne másnál. Én nagyon szeretem ezt az ajándékot, nem is adom tovább, inkább nyilvánossá teszem. Aki adta, ma 51 éves. Talán megbocsátja.

1973 őszén frissen végzett pedagógusként akkori barátommal egy falusi iskolában tanítottam. Amilyen nagy lendülettel vetettük bele magunkat a munkába, amilyen nagy sebességgel sodort össze minket a szél az ottani gyerekekkel, amennyi érzelmet és világmegváltási vágyat váltott ki belőlünk az áldatlan helyzet, úgy sodródtunk ki onnan két hónap után. Hirtelen felindulásból. Talán ha nem történik, ami történt, akár igazgató és igazgatóné is lehetnénk ma. De történt, és mi tűrhetetlennek találtuk a kiskirálykodást, tűrhetetlennek, hogy nem a gyerek az első, tűrhetetlennek a gyáva latolgatást az azonnali cselekvés helyett, és két hónap után eljöttünk. Otthagyva a gyerekeket, akik kezdtek megbízni bennünk.

Addigra már minden volt: gitározás, éneklés, komoly beszélgetések szülőkkel, gyerekekkel, cigánynyelv-tanulás, színjátszás magyarórán, a gyerekek lubickoltak a szolgálati lakás kádjában, akkor simogattam életemben először és utoljára baglyot, nem hiszem, hogy bárki is mutatott volna nekem azóta olyan szép császárgombát, hogy csak a legfontosabbakról beszéljek. És mennyi mindent terveztünk még…

Mindegy. Megtörtént, nem volt visszalépés. Megkeményítettük a szívünket, elbúcsúztunk a gyerekektől, annak rendje és módja szerint leadtuk a szolgálati golyóstollat, kiürítettük a szolgálati lakást, talán valaki értünk jött, hogy autóval hazavigyen, nem tudom már. Az azonban még ma is előttem van, ahogy az egyik ötödikes kislány óra után még jött, hogy hozott nekem valamit. Ez a kislány a középső sor első padjában ült, és ha tehette, óra közben fogta a kezem, ábrándos szemekkel nézett, és azt suttogta: tanár néni. Szóval ez a kislány jött, és átadott nekem egy csomagot. Szép, cipó alakú, kerek csomag volt, gondosan becsomagolva kék bekötőpapírba, és azt mondta, hogy a testvérével ezt nekem csinálták, de csak otthon bontsam majd ki, és gondoljak rájuk.

Itt a csomag tartalma – nem tudom, sikerül-e jól visszaadnom. Egy tízéves falusi kislány kincsei a múlt század hetvenes éveinek elejéről. Gondolom, remélem, hogy nem a legfontosabb dolgoktól vált meg, csak a fontosaktól. Olyasmit akart adni, aminek örülök, mert ő is örült neki, amikor megkapta. Dolgokat, amelyekről eszembe fog jutni. Sikerült. Mindig eszembe jut.

Emlékszem, egy időben mennyire élveztem olvasgatni azokat az írásokat, amelyek évszázadokkal ezelőtt élt emberek hagyatéki leltárával foglalkoznak. Megelevenedett, hogy milyen is lehetett az élet akkor arrafelé. Azt hiszem, ez a leltár is valami ilyesmi.

Bontom a csomagot. Minden egyes darab szépen, gondosan, külön, papírszalvétába csomagolva.

Volt benne még egy kicsi fénykép: két kislány, elsőáldozós ruhában, a templom előtt. Ezt nem adom tovább, bocs.

• Emléknyom

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges