„Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?”
Íme tessék, egy igazi költői kérdés. Lehet rá megnyugtató választ adni? Nyilvánvalóan nem. Köznyelvünk a „költői kérdés” fordulatot általában pejoratíve használja. Ha egy kérdést költőinek nevezünk, akkor jobb esetben naivitást tételezünk fel a kérdezőről, mert úgy gondoljuk, hogy a válasz, egyértelmű.
Az építészet a nyilvánossághoz való viszonyában különbözik a legszembeötlőbben és alapvetően a többi művészettől. Az építészet a legpublikusabb művészet. Mindannyian épített térben élünk; ilyen teret használunk – lakunk, dolgozunk, műélvezünk, a büntetésünket töltjük vagy éppen imádkozunk. És mindannyian épített objektumokat-villákat, gyárakat, bérházakat, templomokat szemlélünk nap mint nap, méghozzá akár tetszik nekünk, akár nem. És ami még fontos, tetszésünknek – vagy nemtetszésünknek – hangot is adunk, bár nem okvetlenül fennhangon.
Petri György: Utánaszámoltam, hogy több mint harminc éve ismerlek, kiskamasz korom óta.
Petri György: A század egyik legnagyobb hatású építészeti irányzata a funkcionalizmus volt. A művészek közül az építész van a legközvetlenebbül kitéve a funkcionalitás követelményeinek, hiszen minden épületet használnak valamire: laknak benne vagy dolgoznak, vagy ünnepelnek. Egyszer azt mondtad, hogy több mint ötvenféle funkciójú épületet terveztél, és képtelenség ennyiféle dologhoz érteni. Mi tehát az építész dolga, és mennyiben van vagy nincs köze a funkcióhoz?
Nagy Bálint: Azt gondolom, hogy az építészetnek a funkcióhoz nincsen köze.
Kő kövön nem marad.
Kő kövön marad.
„Lesz maradása.”
De milyen maradás az,
ami csak lesz?
Az Ige,
alvadásgátló híján,
percek alatt
főnévvé kocsonyásodik.
Lesz minden:
-ás. -és.
Létezés-aszpik.
Dörzsöli
pici markát
kéjesen a
deverbális
nomenképző.
November ötödikén a pincében Szabó úr sírva szétszaggatta a párttagkönyvét. „Soha többé, soha többé” – ismételgette, mintegy önkívületben. A lakótársak csillapították.
Az eset, látszólag, alig méltó a megörökítésre. Megsokasodtak azokban a napokban a tagkönyvszaggatók és a fogadkozók. (Bár egy ilyen könyvecskét – fizikai értelemben – nem gyerekjáték szétcincálni. Próbálják csak meg!
Köztársaságunk koronás címere.
Neomagyar. Félreértés ne essék:
meghajtom előtte lófőmet. Natürlich.
És meleg öröm tartozik általjárni
szívemet, sőt: szűmet! kiváltképp és
mindazonáltal (tá titi tá tá).
Én törvény… – mit tisztelő! –
törvény-mániás vagyok.
Beszélő: Egy beszélgetésben egyszer azt mondtad, hogy tulajdonképpen soha nem készültél közéleti pályára.
Raj Tamás: A kelet-európai sorsra azt jellemző, hogy a dolgokat nem mi intézzük, hanem megtörténnek velünk. Ez fájdalmas, de időnként megvan a maga szépsége. Én például, amikor leérettségiztem, egyetemre jelentkeztem, mert tanítani szerettem volna. Ez akkor ritka kivételnek számított, mert általában akik tanári szakra jelentkeztek, azok sem akartak tanítani. Tehát tanári szakra jelentkeztem, magyar–német szakra.
Lengyel László mind irodalmibbá váló publicisztikájában a politika is esztétizálódik. Ki éli túl című írásának tanulsága szerint a színpad – jelesül az abszurd dráma – szabályainak engedelmeskedik: „Havel, Komarek, Dubcek és Klaus a legnagyobb beleérzéssel mozognak az abszurd gyöngéd és nevettető, kegyetlen és feszült színpadán.” Havel közönségsikerét és a Pozsgayt potenciálisan megillető vastaps elmaradását magyarázó cikkében egy sajátos politológiai esztétika körvonalazódik: a politológiai giccsé.
Lenin elvtárs annak idején a „Ki kit győz le” formulájára redukálta a politikai játékterem szabályait. Azóta kiderült, hogy ennek a formulának egyetlen változója sem helyettesíthető be egyértelműen.
Ki a Kit? Az SZDSZ az MDF-et? Vagy viszont? Afelől ugyanis nem lehet kétség – tetszik vagy nem tetszik –, ez a két ellenzéki párt együtt – nem tudták, de tették – hajszolták ki a népszavazást.
Győz? Az SZDSZ egy picit – annyit, amennyi éppen elég, néhány ezreléket szerez.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 11 hét
9 év 37 hét
9 év 40 hét
9 év 40 hét
9 év 42 hét
9 év 42 hét
9 év 42 hét
9 év 44 hét
9 év 45 hét
9 év 45 hét