Skip to main content

Vajda Mihály

Vajda Mihály: Ellenzék vagy kritikai nyilvánosság?


Kedves János!

Nagy érdeklődéssel olvastam a Beszélő 3-ban megjelent cikkedet, melynek kimondott célja, hogy szembenézzen a magyarországi „ellenzék” 1981. december 13-a utáni helyzetével, írásod gondolatmenetének egészéből, hangvételéből a következőket vélem kiolvasni:

Kelet-Európa – s ezen belül, minden sajátossága ellenére is, Magyarország – történelmének új korszakába lépett. Nem is elsősorban december 13-a, hanem e társadalmak immár akuttá vált s lényegében gazdasági természetű válságának eredményeképp.




Vajda Mihály: Hét perc a vasorrú bábáról

Elhangzott a Hovatovább Fesztivál irodalmi estjén

Hovatovább már nincsen hova tovább… mondják szembejövő ismerőseim. Hm… Hát ezeknek egy csepp fantáziájuk sincsen? Vagy talán nem is arra gondolnak, hogy most már olyan rossz a helyzet, hogy ennél rosszabb nem is lehet? Arra gondolnak, ezt napnál világosabban mutatja kétségbeesett képük, de talán nem a fantáziájukkal van a baj. Mind fiatalabbak nálam – jó vicc, nálam fiatalabbnak lenni nem nagy kunszt, ma már, próbálták volna ötven évvel ezelőtt, akkor még nem ment volna olyan könnyen nekik –, szóval fiatalságuk okán legfőképpen a történelmi tapasztalataik hiányoznak. Nem tudják ezért, hogy 1944-et, aztán a Rákosi-korszak éveit, aztán a forradalom leverését követő évek szörnyűségeit eddig még leg­újabb forradalmárainknak nem sikerült überolniuk.<--break->

Vajda Mihály: Amanda ven­dég­könyvébe

Bazsányi Sándor „…testének temploma…” című kötetéről

Vajda Mihály: Kira emlék­könyvébe

Na, Kira drága, a maga neve olyan ritka, hogy a masina szótára nem is ismeri. Mindegy. Kira, az van. S remélem, maga nem járt még úgy, mint szegény Attila, amikor kiadták Öcsödre (még Öcsöd is van! csak Kira nincs) nevelőszülőkhöz, és „átnevezték”.

És látja, drága Kira: augusztusban végig a maga Vendégkönyvébe írtam a naplót. Most aztán olvashatja – ha van kedve.

Vajda Mihály: Odette könyvecs­kéjébe

 

Drága Odette,
különös kegyben részesítem. Vendégkönyvébe önéletnaplómból írok bele részleteket. Íme:

VII. Az új kör és az öregség

Vajda Mihály: Röhögünk Heideggeren, de vele együtt nekirontunk…

Na most meg a Melánia. Hát nem is ismerlek… Soha nem voltam nálad vendégségben, akkor meg miért írnék bele a vendégkönyvedbe? Amikor annak idején Judit felkeltvén délutáni édes álmomból azt kérdezte, írnék-e a Vendégkönyvbe, s én, csak hogy alhassak tovább, igent mondtam, ugyancsak mély csapdába estem. Lehet, hogy csupán kedvességből, mert azt akarta, hogy miután kimondtam a boldogító igent, békésen alhassak tovább, Judit nem árulta el, hogy én ezzel az igennel egy életre elköteleztem magam mindenféle pimasz kis csajok vendégkönyvének.

Vajda Mihály: Kisebbségben…

Kedves roma testvéreim… így szokták az ilyesmit kezdeni. Tőlem azonban ugyancsak távol áll az ilyen papos beszéd, no meg baj is van ezzel a testvérkedéssel, testvériséggel. Legyünk bár keresztények, keresztyének vagy éppen zsidók, valamennyiünk közös kultúrájának legkezdeténél, e kultúra „alapítólevelében”, a Genezis könyvének negyedik részében, rögtön a bűnbeesés után olvashatjuk az első emberpár két fiának, Káinnak és Ábelnak a történetét, egyáltalán AZ ember első történetét a Paradicsomból való kiűzetés után; s ez mindjárt egy testvérgyilkosság története:

Vajda Mihály: Borsika emlékkönyvébe

Jaj, Borsika, drága, most meg maga nyomja elébem a vendégkönyvét, írnék bele valamit; biztosan arra gondol, hogy valami szépet, de hát úgy hirtelenjében nem jut ám az eszembe mindig valami szép. Mindjárt végiggondolom, találkoztam-e valami széppel az utóbbi időben, mert ugyebár, ha csúnyaságot, gorombaságokat kellene ide írnom, az igazán nem esnék nehezemre. Na de, jutja hirtelen az eszembe: még az ősszel írtam egy szöveget Pór Péter barátom 70. születésnapja alkalmából rendezett meglepetés-konferenciára.

Vajda Mihály: Rettegés az egységtől…

Zsófika, kedves, most már nem berzenkedem ezektől a vendégkönyvektől. Tudja, miért? Rájuk szoktattak. Írok hát magának is. Bele. A vendégkönyvbe. Ha már oly szeretettel vendégül látott, és meghallgatta, amit Bibóról meg Petriről fecsegtem. Mert hát, ne is tagadja, Maga volt az, aki Bálintnak ezt a témát súgta. Vagy tévednék? Én a felkérésre azonnal igent mondtam. Már hogy is ne fogadtam volna el? Bibó meg Petri, fontos hőseim a rendszerváltást megelőző időkből!

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon