Zolnay János 2013. január 17.

4 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Bogár László szerint „a magyar társadalomnak legalább harmada végképp elveszett, már semmiféle eszközzel nem lehet visszahozni őket a végső nyomorúságból… társadalmi szinten gyakorlatilag leírhatjuk őket… Nem akarnak dolgozni, de a munkaerő piac sem kér belőlük” (Megszorítjuk magunkat. Heti Válasz 2013. január 10.) Az interjú felcíme azt ígéri, hogy a közgazdász olyan titkot mond ki, amiről a kormányfő nem beszélhet. És valóban: Bogár Lászlót ezúttal érdemes komolyan venni, mert mondandójának lényege őszinte: „Orbán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról… Nem derülhet ki, hogy ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így teszünk, akkor a többiek soha nem fognak célba érni.

Nem kétséges, hogy a kormányok szívesebben hivatkoznak választói felhatalmazásra, mint arra, hogy missziót teljesítenek, és azért kell lenyomniuk nemszeretem tökfőzelék adagokat az öklendező társadalom torkán. Soha kormány nem hivatkozhatott olyan kényelmesen választóinak elvárásaira, mint az első Orbán kabinet, és soha nem volt olyan homályos és hipotetikus a kormányzati misszió – tehát a cél, ahová a terhétől megszabaduló kétharmadnak meg kellene érkeznie – és a választói megrendelés, mint ma. Még ha a Fidesz egy pillanatra is komolyan gondolta volna, hogy különadókkal és a magánnyugdíj kasszák elkonfiskálásával és a megtakarítások elköltésével ideig-óráig leszorítja a költségvetési hiányt; adócsökkentéssel belső keresletet generál, a belső kereslet révén felpörgeti a gazdaságot; és ki tudja, miként, egymillió új munkahelyet teremt – beleértve az alacsony képzettségűek százezreinek értelmetlen és méregdrága közfoglalkoztatását – a választói megrendelés bizonyosan nem erre szólt.

A választók egyértelműen arra adtak felhatalmazást, amiről Bogár László ír, ott akarták hagyni az út szélén azokat, akik, hitük szerint akadályozzák boldogulásukat. Tényleg elhitték, hogy a magyar államháztartás aránytalanul sokat költ a szegényekre, holott a GDP arányos jóléti kiadások európai összehasonlításban átlagosak – a visegrádi régió átlagánál egy kicsit nagyobbak –, és a jóléti transzferek zöme korántsem kizárólag a szegényekhez jut el. Tényleg elhitték, hogy gyerekeik iskolai boldogulása attól függ, hogy sikerül-e kizárni a minőségi oktatásból a szegényeket, mindenekelőtt a roma szegényeket. Pedig oktatásra Magyarország kifejezetten keveset költ, és a magyar közoktatás a fejlett világ legegyenlőtlenebb közoktatási rendszere, értsd: a szűkös forrásokból finanszírozott közoktatási szolgáltatások magas színvonalú részét aránytalanul nagymértékben sajátítja ki a középosztály, kiszorítva onnan a többieket. Tényleg elhitték, hogy közbiztonsági vészhelyzet alakult ki, pedig erről szó sincs. Tényleg azt hitték, hogy lehetséges elszigetelni a magyarországi falvak gettósodó egytizedét. A választók a rendszerváltás utáni jóléti konszenzus felrúgására, az inkluzív rendszerek szétverésére adtak felhatalmazást és világossá tették, hogy nem kívánnak közös társadalmi térben élni a…kikkel is? Pontosan ez a megrendelés leggyengébb pontja: a sötét tónussal megrajzolt, jórészt cigányoknak ábrázolt és veszélyes tulajdonságokkal felruházott embercsoport definiálása és létszámuk meghatározása.

Magyarországon 700-800 ezer ember él tartós mély-szegénységben, a különféle relatív jövedelmi szegénységi küszöbök szerint a népesség 12-13 százaléka, vagy 15-16 százaléka tekinthető szegénynek. Bogár László azonban a társadalom harmadát tartja reménytelenül elveszettnek, hárommillió embert ír le és hagy az út szélén, és ezzel a kormány alapvető társadalompolitikai dilemmájára utal. Nem egyszerűen arról van szó, hogy az első Orbán kormány dinamikus, egyensúlyőrző növekedést és forrásbőséget örökölt elődeitől, míg ma nincs pénze arra, hogy patikamérlegen adagolhassa a különféle rétegek szavazatainak megvásárlására szánt jószágokat és kedvezményeket. Valamikor az ezredforduló táján vált világossá, hogy a gazdasági növekedés ellenére a foglalkoztatás rendkívül alacsony szinten stabilizálódik, és az elhibázott privatizációs stratégia, a nagyüzemi mezőgazdaság és az élelmiszeripar szétverése, a családi és kisüzemek gyengesége miatt nincs az a prosperitás, amely képes javítani az kirívóan alacsony aktivitási rátán. A magyar demokráciát alapjaiban fenyegető – ki nem mondott, meg nem vitatott – dilemma az lett, hogy lehetséges-e stabilizálni a köztársaságot 55-56 százalékos aktivitási ráta – és a képzetlenek 25-27 százalékos aktivitási rátája – mellett. Két évtizeden keresztül az inaktív státuszok százezreit finanszírozó jóléti transzferek és az inkluzív rendszerek, mindenekelőtt a látványosan bővülő közoktatás és felsőoktatás garantálta a stabilitást és azt, hogy a magyarországi szegénység mértéke – összeurópai összehasonlításban – közepes szinten maradjon. A társadalom ezt a konszenzust rúgta fel valamikor a második Gyurcsány kormány idején.

A Fidesz kormány felszámolta a jogállamot, számítva – sajnos joggal számítva – a társadalom jeges közönyére, ám társadalompolitikája csőddel fenyeget, mert – igaza van Bogár Lászlónak – tényleg több millió ember elemi érdekeit fenyegeti. A mélységesen igazságtalan és értelmetlen egykulcsos adó 500 milliárd forintot pumpált át a leggazdagabb rétegek pénztárcájába, és az adózók többsége kárvallottja a szisztémának. A magán nyugdíjpénztárak vagyonának elkonfiskálása révén a kormány a középrétegek megtakarításait élte fel. Az aktív korú nyugdíjasok járadékának elvételével többszázezer szavazójával kerül szembe. Az iskolák államosítása és a normatív finanszírozás felszámolása révén – a rendszerváltás előtti korszakhoz hasonlóan – ismét maga határozhatja meg a középfokú beiskolázási keretszámokat és máris világossá tette, hogy 35-40 százalékkal akarja csökkenteni a középiskolai létszámot: ezáltal 150-200 ezer tanulót szándékozik kiszorítani a középiskolákból, akiknek csak töredéke szegény. Az államilag finanszírozott felsőoktatási helyek és a finanszírozás drasztikus visszaszorítása az utcára vitte a diákokat, és a kormány nem véletlenül ijedt meg tőlük.

A jogállam elbukott, mert képtelen volt kezelni a foglalkoztatási katasztrófa következményit. A mostani fél-autoriter rezsim stabilizálhatósága attól függ, hogy sikerül-e szélsőségesen kirekesztő társadalompolitikáját elfogadtatnia a többséggel, vagy masszív ellenállásba ütközik. Alighanem ez lesz a poszt-jogállami korszak legsúlyosabb feladványa.

• SzocBlog

• Zolnay János blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges