Skip to main content

„A belátható, változékony messzeséget”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Szijj Ferenc: Kéregtorony


Szijj Ferenc első verseskötetének, A lassú élet titkának megjelenése (1990) az akkori fiatal magyar irodalom egyik legjelentősebb eseménye volt. Poétikailag rendkívül intenzív, sok irányba szerteágazó képet mutatott, és izgalmas módon továbbgondolva felvonultatta mindazokat az eljárásokat, amelyek az elmúlt évtizedekben a klasszikus, önmagát maradéktalanul beteljesítő konstrukcióként értett verseszmény megbontására kialakultak. Ezeket az eljárásokat, amelyeket mindenekelőtt a metaforikus beszéddel szembeni gyanú hatott át, Szijj Ferenc nem kis mértékben az antiköltészet negyvenes évekig visszanyúló hagyományaiból merítette. Azok a törések és kizökkentések, amelyek minduntalan megakasztották a metaforikus olvasáshoz szokott jelentésképzés menetét, maguk is egy sajátos rajzolatot hoztak létre, amely a verset nem önmagát beteljesítő műnek, hanem a készülés befejezhetetlen folyamatában lévő szövegnek mutatta.

A versanyag törésének talán legnyilvánvalóbb mintájával az eltérő metaforikus képzetek dekonstruktív keverése szolgál, amely sokat átvesz a dadaista vicc tradíciójából, és megmutatja Szijj Ferenc költészetének azt a máig érvényes sajátságát, hogy nála az értelem és az énszerűség megalkotása szinte minden esetben a humoron, gyakran a keserű humoron halad át. A kötet nem egy részlete, például a kötet címét adó vers első sorai egy század eleji avantgárd antológiában is helyet kaphattak volna: „Itt húzódik a fülével összenőtt női nem, / a bokrok alatt madarak heverésznek. / A pelikánban az állam tépdesi mellét. // A szomorúságot nem ismerem, / az elégedettség beszél belőlem.” Ugyanilyen fontos eleme e poétikának a lehetséges és a lehetetlen határának neoavantgárd jellegű eltörlése, ami egyszersmind az individualitás képzeteit is visszavezeti az esetlegesség, a szabad, sokszor groteszk nyelvi találkozások területére. Tulajdonképpen ugyanezt a hatást érik el a ready made legszigorúbb szabályai is.
A Konkrét utazás című vers semmi mást nem tartalmaz, mint a metróbemondó versszerűen tördelt szövegét, amit a Deák tértől a Dózsa György útig hall az utas. A szövegeket meghatározó nyelvkritikai attitűd mindvégig a metaforikus olvasatokkal szemben fejti ki erejét, és abból a Wittgensteint idéző felismerésből indul ki, hogy mivel minden, ami történik, véletlenszerű, ami pedig levezethetővé teszi az eseményeket, az a dolgok világán kívül van, ezért a kijelentések nem fejezhetnek ki semmi mást, „magasabbat”, csak önmagukat. Az utazás nagy hagyományú életmetaforája itt elveszíti metafizikus irányultságát, de megőrzi magára a nyelvre vonatkozó tartalmait, és éppen e destrukció által válik jelentésessé: az út nem a kezdet és a vég íve, hanem esetleges hosszúságú idő két megszakítás között. „Szíveskedjenek vigyázni, csukódnak / az ajtók. A Deák tér következik. / Deák tér. Kérem, vigyázzanak, / záródnak az ajtók. Az Arany János / utca következik. Arany János utca. / Tessék vigyázni, záródnak az ajtók. / (...)” El lehetne játszani azzal, hogy az állomások nevei, Deák, Arany stb., abban a külsődleges logika által diktált egymásutániságban, ahogyan következnek, a történelem elbeszélésének milyen lehetőségeit nyitják meg, ugyanakkor magába a szövegbe is belekomponálódik létrejöttének történeti dátuma, hiszen akkoriban a Lehel teret még Élmunkás térnek hívták (különösen ha hozzágondoljuk, hogy a metró jelzőszignálja mindmáig az Internacionálé első taktusa).

A humoron áthaladó törések és a megszakítások, valamint a ready made retorikája kiszakítják a tárgyat természetes összefüggéseiből, és allegorikussá teszik a verset, amely az új, nem tudott jelentésekre való ironikus felkészülés helyeként nyilvánul meg. A metafizikus tartalmakat lebontó allegorikus mozgások, amint a Konkrét utazás című vers példáján is láttuk, az elbeszélésszerűség formáját öltik. Szijj Ferenc későbbi pályáján ez a tendencia erősödött, a versek egyre inkább elbeszélőkké váltak, nem is szólva A futás napja prózájáról, amely A lassú élet titkából ide átkerült A naplóhős monológja című vers hipertextusának is felfogható. A lassúság Szijj Ferencnél elsősorban meditatív szabadságot jelent, amely a metafizika kényszerítő erőivel, a „lét mélységével” és az eseményekben felismert „szükségszerűséggel” szemben a dolgok puszta szenzuális tapasztalatára, testszerűségére irányul, és ez a versbeszéd alapvető allegorikusságának köszönhetően nem valamiféle immanens jelszerűségében, hanem az elbeszélő hang modális mozgásaiban nyilvánul meg. E mozgások közepette a fő szólam a destruktivitás egyáltalán nem felhőtlen humoráé:

Napról napra megfeszített munkát végzek,
hogy megmaradjak a lét felszínén.
Kezdődik azzal, hogy reggel
óvatosan kell fölriadnom, mert az ágyam
kissé balra lejt, s végződik azzal,
hogy este az álmoktól való félelmemet
az idővel kell eltöltenem.
És közben ott van a túlzott jelentésű
környezet, nem hagyhatom magára,
mert nélkülem szabadon megtörténhetne bármi,
előzmények és következmények nélkül,
s a legapróbb helyszín is azt állítaná,
hogy létezem. A testemmel kell fenntartanom
azt a vad folytonosságot minden esemény
és a többi test között, mely engem
vágytól s emléktől megkímél.
(A naplóhős monológja)

Az allegorikus gondolkodásmód előtérbe kerülésével a 90-es években nem csupán Szijj Ferenc költészete vált egyre inkább elbeszélővé. Elgondolkodtató, hogy amíg az utóbbi évtizedekben született legkiválóbb prózai munkákban a nézőpontok rögzíthetetlensége miatt, valamint a valóság áthagyományozott fogalmát érintő jogos kételyeknek köszönhetően nagymértékben háttérbe szorultak a történetmondásra épülő elbeszélésformák, addig a költészetben vagy a vers és a próza határán a történetépítésnek új lehetőségei alakultak ki. Ennek okait máig alig vizsgálta a kritika, holott olyan eltérő poétikák jegyében alkotó költők szolgálnak változatokkal e jelenségre, mint például Kemény István, Kun Árpád, Oravecz Imre, Rakovszky Zsuzsa, Takács Zsuzsa, Tolnai Ottó vagy Rába György. Ebbe a sorba illeszkedik Szijj Ferenc 1999-ben megjelent Kéregtorony című kötete is. A világ elbeszélésekben való léte értelmezettséget jelent, ami viszont nem tudja eltörölni annak nyomait, hogy a világban nem elbeszélések vannak. Ami történik, és így maga az élet is, Szijj Ferenc műveiben hangsúlyozottan szinguláris esemény, az elbeszélés azonban óhatatlanul rendet visz a mindig töredékesen tudott dolgok egyszeriségébe. A Kéregtoronyban cím nélkül, de római és arab számokkal megjelölve hat sorozatba illesztve olvashatók a versek. E rend meghatározza az írás és az olvasás külsődleges szerkezetét. A költészet esetében azonban már a szöveg tördelése, megjelenése is hangsúlyozza minden ilyen szerkezet konstruáltságát. Az elbeszélés énszerűségét Szijj Ferencnél ez a feszültség alkotja meg. De vajon mi történik a világgal, miközben a személyesség elbeszéléssé alakítja? E költészetet kezdettől fogva a lelassult, a testre, a dolgok anyagiságára intenzíven figyelő, az egyszeriséget a dolgokkal való együttlét kontemplativitásában megőrző lét lehetősége foglalkoztatta, miközben kizárta a metafizikus gondolkodás által felkínált ugrások lehetőségét. „Meg attól is szinte félek, hogy megváltoztatok / valamit a városon. Hogy már csak én hiányzom / ahhoz, hogy történjen valami jóvátehetetlen” – írja Szijj Ferenc a hatodik sorozat első versében.

A könyv egyfajta családtörténet, ugyanakkor véletlen balesetek, „értelmetlen” halálok története is. Megrázó az a minden elbeszélői erőszakosságtól és magyarázatkereséstől mentes anyagszerű pontosság és minimalizmus, ahogyan a Kéregtorony elbeszéli a maga történetét:

(2)
Ezek csak ilyen körülmények, hozzátartoznak
valamihez, nem is tudom. Talán hogy hogyan
választották ki egymást ilyen iszonyú
láncolatban élet és halál véletlenjei.
De nem akarok különösebben emlékezni,
túl sok volt a belenyugvás, kezdetektől fogva,
még azokban a pillanatokban is,
amelyeket megkímélt az idő.
Abból lett ez a kegyetlenség.

(3)
„Működik ez – mondta, és mutatta is,
hogy működik a hátsófék –, csak egy kicsit
jobban meg kell nyomni.” Merthogy anyám
azzal a biciklivel dőlt bele az árokba
és esett neki a villanyoszlopnak.
Indult gesztenyét szedni, jött
lefelé a lejtőn, hogy még a horgos előtt
felkanyarodjon a dombtetőre vivő útra,
ahol majd leszáll és tolni fogja a biciklit,
de a kereszteződés előtt megijedt valamitől,
talán meglátott egy közeledő autót,
s nem tudta bevenni a kanyart. Egy hét
múlva meghalt. Apám néhány évvel később,
valamivel lejjebb, a horgosban esett le
a bicikliről, nem tudom, ugyanarról-e
vagy egy másikról. Részeg volt, csúszós is
volt az út. Ő két hétig élt még utána.
A bátyámat anyám halála előtt nem egészen
egy évvel, a falu és a vár között félúton
ütötte el egy autó, de ő akkor gyalog volt.
Tél volt, este volt, az állomásra igyekezett,
de a frissen leesett nagy hó miatt csak az úttesten,
a járművek keréknyomában tudott menni,
későn vette észre a vezető. Még aznap éjjel meghalt.

Szijj Ferenc verseiben az elbeszélt dolog megőrzi idegenségét az elbeszéléssel szemben. A család tagjai között van valaki, a kissé együgyű báty, aki a róla szóló versben (amely intermezzóként illeszkedik a kötet egészébe) közvetlenül is megtestesíti az emlékezet, az elbeszélés idegenségének eszményét, amelyet a szubjektivitás semlegesítésének igénye hat át: „Ez maradt neki. Megöregedni hamar / annyira, akkor ez a kérdés és középpont / nélküli működés, de mégis a férfiak / világa, hivatal, raktári cikkszámok, / ivás, mesterségesen gyorsított várakozás. // Vagy nem maradt semmi. Én is hiába / álltam ott, soha nem képzeltem el erősen, / milyen az, ráhagyatkoztam arra, / ami közös volt régről, valahogy elviselhető. / Többet tudott nálam, irigyelhetem.” Ennek az anyagszerűen, pontosan felmért idegenségnek a tétje nem lehet más, mint hogy az elbeszélő az elbeszélés által eltörölje énszerűségét, és az emlékezet, illetve a nem tudás egymást szüntelenül át- meg átjáró beszédével megnyissa a teret az érthetetlen előtt, amiben megpillanthatja mindazt, ami megesett vele és körülötte, tehát amit az életének nevezhet. Ez az elbeszélői szituáció nagyon hasonló ahhoz, amelyben A futás napja prózájának hőse találta magát. A legnagyobb erő, amely az elbeszélőt idegenségében az elbeszélt történethez, a véletlenek iszonyú láncolatához fűzi, az anya őrültsége. Az őrült anya beszéde jelenti a legmélyebb törést a múltban, amellyel szemben az emlékezet („nem emlékszem mit mondott”) csak önnön ürességén felülkerekedve szólaltathatja meg az idegenség és a közelség sajátos feszültségében a személyességet.

Voltaképpen Szijj Ferenc egész kötete emlékezetszöveg. Ezért is oly megdöbbentő, hogy az anya őrületéről szóló rész, amely a könyv közepén helyezkedik el, a múlt szakadozottságának nyomaiból, az emlékezet működésképtelenségének jeleiből épül fel, és szinte minden emléktöredékkel kapcsolatban megismétli: „nem emlékszem”, „mi történt erre / nem tudom”, „nem tudtam hogy azért vagyunk ott / vagy tudtam de nem emlékszem hogy / tudtam.” A nem emlékezésben az anya őrültsége elleni tiltakozás is megnyilvánul: „nem emlékszem / mit mondott: többször mondta / az élet tengerén valami nyilván hajó / talán úszik? Úgy mondta mint valami / végső tanulságot: emlékszem magamban / tiltakoztam hogy lehet ilyet mondani: / de csak mondta nem tudta abbahagyni / többször is elmondott dolgokat: / féltem nagyon féltünk.” Különös, hogy az anya őrültségének legközvetlenebb szövegemlékeként a tengeren hánykódó hajó élet-metaforája idéződik fel. A másik emlék pedig az idegenségé, a fiút és az anyát elválasztó rácsé (ez is egyfajta nyelvrács), ami összefonódik azzal a tudattal, hogy elbeszélés és az őrület világa közt nincsen átlépés: „mindenhol rács / volt az ablakon figyeltem: gyógyszerezték / kezelték: közönyös volt fáradt néha vidám: / érdeklődött az iskoláról: nem érdekelte: vagy mi újság otthon mi lett volna:” Az anya tragédiájával szemben kialakított tiltakozó, önmentő idegenség tapasztalata Szijj Ferenc költészetében a nyelvről (az anyanyelvről) való gondolkodás egészére kiterjed, a metafizikus metaforizálás az őrület jelentés nélküli, félelmes beszédeként lepleződik le benne.

Az őrület nyelve mögött azonban ott áll a halál rendje, amely az elbeszélés szerkezetét is meghatározza. A kötetet kézbe véve a római egyessel megjelölt részt olvasva nem sejtjük, miért van szó az autóvezetés olyan dilemmáiról, mint hogy „elgázolja-e az ember az idegen gyalogosokat / vagy legyen udvarias”, csupán később, a báty haláláról értesülve válik világossá, hogy a korábban olvasottak mintegy a kötet alaphangját megütve egy másik, a szenvtelen idegenség nézőpontjából közelítették meg a véletlenek iszonyú láncolatát, a halálok történetét, a nem tudást. A kötet egyes versei, éppen úgy, mint a könyv egésze, a hipertextualitás elve szerint épülnek fel: az egyes szövegrészek – tipográfiailag is jelezve – alárendelt részleteket tartalmaznak, amelyek a felsőbb szintű – a könyvlapon kijjebb szedett – szöveg egy-egy szavához tartoznak, az egyes versek pedig folyamatosan újrarendezhető, nyitott kapcsolatok szövedékén keresztül kapcsolódnak egymáshoz.

Ha az élet véletlenszerű események sorozata, amelyet a halál perspektívája alakít renddé, akkor ami történik, ami megesik, lehet szörnyű és érthetetlen, de semmiképpen sem tragikus. Hiszen a tragikus ember, amint a Szijj számára oly fontos fiatal Lukács György írja, a szenvedélyben és a szenvedély által talál magára, a tragikus látásmódban ez az eredendő elhatározottság rendezi egységbe a dolgokat, teszi szükségszerűvé alakulásukat, miközben a sorsként átélt idő minden indulata a halál felé irányul. Szijj Ferenc költészetének látásmódja nem tragikus. Nála a halál a véletlenek ilyen iszonyú sorozatában sem válik az elbeszélés középpontjává, ami ebben az esetben az élet metaforáit ismételgető, mégis a halál felé tekintő őrület uralmának elfogadását jelentené. És e nem tragikus látásmód közel engedi az elbeszélést az emlékezetben élő dolgok anyagszerűségéhez, finom plaszticitással jelennek meg benne az egyes mozzanatok, és a nem tudás törésvonalait is pontosan megmutatja. Azt, amit Szijj Ferenc könyve nekem jelentett, amit adott, a legtisztábban magában a kötetben találtam megfogalmazva: „Végre nem kellett mást / csak ülni, nézni ezt a belátható, / változékony messzeséget, / és a kínzó kérdésekre válaszolni.”










































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon