Skip to main content

„A bíróságok egyetlen hatalma az ítélkezés”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Beszélgetés Aryeh Neierrel, a Human Rights Watch egykori igazgatójával, a New York-i székhelyű Open Society Institute elnökével


Nemrégiben jelent meg legújabb könyve, amely a háborús bűnökkel, illetve az azokkal kapcsolatos igazságtétellel foglalkozik. Hadd tegyünk föl először egy nagyon banálisnak látszó kérdést: miért Háborús bűnök a könyv címe?

Nos azért, mert a könyv elsősorban a volt Jugoszláviában és Ruandában elkövetett bűnökkel foglalkozik, és azzal, hogyan vonhatók felelősségre az elkövetőik. Ezeket a cselekményeket pedig a nemzetközi jogban háborús bűncselekményeknek tekintik.

A könyv sokat foglalkozik nemcsak az említett két országgal, hanem a dél-amerikai diktatúrák és a kommunizmus bukása utáni igazságtétellel, sőt a dél-afrikai helyzettel is. Mindaz, ami ezekben az országokban történt, nem tekinthető a szó hagyományos értelmében háborús bűncselekménynek. Az is tudható ma már, hogy a XX. században sokkal több ember esett áldozatul saját kormánya kárhozatos ténykedésének, mint ahányan háborús konfliktus során pusztultak el. A Tadić-ügyben, mely az első olyan ügy volt, amelyben Hágában ítéletet hoztak, a védelem is hivatkozott arra, hogy a boszniai háború nem nemzetközi konfliktus volt, ezért a háborús bűnökre vonatkozó nemzetközi jogelvek nem alkalmazhatók rá…

A nemzetközi jog fejlődése olyan irányt vett, hogy azok a bűnök, amelyeket Tadić elkövetett, ma háborús bűnöknek számítanak. Néhány évvel ezelőtt még éles vita folyt arról, hogy a polgárháborúban vagy belső konfliktusban elkövetett tömeges jogsértések vajon a háborús bűnök kategóriájába esnek-e. Az 1949-es Genfi Konvenció a háborús bűnök szinonimájaként tömeges és súlyos jogsértéseket említ, de ezeket eredetileg csak államok közötti fegyveres konfliktusok esetében értelmezi. Sokáig vitatott volt, vajon a Konvencióban taglalt cselekmények alkalmazhatók-e nem államok közötti konfliktusokra is. Mára ez a kérdés lezárult, méghozzá három precedensértékű aktus révén. A kérdés első szinten akkor dőlt el, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa felállította azt a különleges bíróságot, amely a Ruandában elkövetett bűnöket vizsgálta.* Ruandában szó sem volt nemzetközi konfliktusról, a Biztonsági Tanács mégis úgy döntött, hogy az ottani népirtás háborús bűncselekménynek számít. Másodszor a volt Jugoszláviában elkövetett bűnökkel foglalkozó bíróság Tadić-ügyben hozott fellebbviteli döntésében dőlt el. Tadić sok mindenre hivatkozott: elsősorban is arra, hogy azon a területen, ahol a vád szerint elkövette a tetteit, nem volt háború, az békés területnek, hátországnak számított. A bíróság elutasította ezt az érvelést, mondván, hogy ha egy országban háború folyik, a cselekmények megítélése szempontjából lényegtelen, hogy azokat olyan területen követik el, ahol éppen csaták dúlnak, vagy ott, ahol éppen nem kerül sor fegyveres összecsapásokra. Tadić másik érve az volt, hogy a boszniai háború polgárháború volt. A bíróság ezt is elvetette. Az ítélet szerint a háborús bűncselekmény fogalma nem korlátozódik nemzetközi konfliktusokra. Tehát a Tadić-ügyben hozott 1995-ös ítélet megerősítette azt az elvet, amely a ruandai bíróság felállításakor is megfogalmazódott. Végül a harmadik, döntő momentum az volt, amikor nemrégiben Rómában az ENSZ-tagállamok képviselői döntést hoztak a Nemzetközi Büntetőbíróság felállításáról, és az erre vonatkozó egyezményben egyértelműen háborús bűnökként definiálták a belső konfliktusok során elkövetett súlyos és tömeges jogsértéseket. Tehát azt mondhatjuk, hogy most már tekintélyes mennyiségű nemzetközi joganyag áll rendelkezésre, amely egyértelműen állást foglal ebben a kérdésben.

De mi van akkor, ha egyáltalán nincs semmilyen fegyveres konfliktus? Csak ebben az évszázadban számtalan olyan esetről tudunk, amikor tömeges jogsértésekre, deportálásokra, ítélet nélküli kivégzésekre, népirtásra került sor olyan országokban, ahol se háború, se polgárháború nem volt akkor, amikor ezeket a bűnöket elkövették…

Ha nincs fegyveres konfliktus, akkor ezek nem tekinthetők háborús bűnöknek, egy kivétellel: ha megszállt területről van szó. Például az 1967-es háborúban Izrael által elfoglalt és azóta megszállt területeken elkövetett bizonyos bűncselekmények háborús bűnöknek számítanak.

Tehát a különböző diktatúrák által elkövetett bűnök, például a kínai kulturális forradalom rémtettei, vagy a vörös khmerek népirtása, hogy ne említsünk időben és térben közelebbi eseteket, nem számítanak ebbe a kategóriába?

A kínai kulturális forradalom valóban nem, de a kambodzsai eset az más. Ott háború és polgárháború folyt.

Beszéljünk egy kicsit az olyan esetekről, amelyek hasonlatosak azokhoz a bűnökhöz, amelyeket a volt kommunista országokban, például Magyarországon az 1956-os forradalom alatt és után követtek el! Az 1956-os esetekre az a jellemző, hogy a beazonosítható elkövetők önmagukban egyenként csak kisebb léptékű tetteket követtek el, amelyek arányaikban összemérhetők mondjuk egy sorozatgyilkos tetteivel. A könyvében végig axiómaként kezeli, hogy a háborús bűnök nem évülnek el. Miért nem alkalmazható az elévülés arra, aki karhatalmistaként részt vett egy sortűzben, miközben a köztörvényes gyilkos esetleg megúszhatja?

Az elévülés nem általános szabály. Az Egyesült Államokban az úgynevezett súlyos bűncselekmények, mint például a gyilkosság, nem évülnek el. Tehát egyáltalán nem szokatlan az az elv és gyakorlat, hogy a legsúlyosabb bűncselekményekre nem vonatkozik az elévülés. A népirtás, az emberiségellenes bűncselekmények definíció szerint nagy tömegben elkövetett és kiemelten súlyos bűnök. A nemzetközi jogban régóta konszenzus van arról, hogy ezek olyan súlyosak és olyan nagy kárt okoznak a társadalomnak és az emberi civilizációnak, hogy nem évülhetnek el. Továbbá e bűnök természetéhez, jellegéhez hozzátartozik, hogy az elkövetők általában a konfliktus aktuális győztesei, és ha vonatkozna rájuk az elévülés, akkor a legtöbb esetben automatikusan és örökre mentesülnének a felelősségre vonás alól. A győztes fél szinte soha nem vonja felelősségre azokat, akik az ő oldalán harcoltak, és hozzásegítették a győzelemhez. Ezért a háborús bűnök elkövetőit különösen nehéz elfogni és bíróság elé állítani. Két dolog kell ahhoz, hogy a lehető legkevesebb esélyük legyen arra, hogy végleg megússzák. Egyrészt az, hogy a bűneik ne évüljenek el, másrészt az, hogy egyetlen országban se számíthassanak menedékre. Vagyis bárhol is fogják el őket, ne legyen akadálya a bíróság elé állításnak.

Nem tart-e mégis attól, hogy még abban az esetben is, ha például a hágai büntetőbíróság hatékonyan működik, egyszerűen a bizonyítás belső korlátai miatt a Jedremovic-félékre fog lesújtani az igazságszolgáltatás, Mladic, Karadzic, Milosevic és a hozzájuk hasonló kaliberű gonosztevők pedig megússzák szárazon?

Számításba kell venni, hogy még csak az első lépéseket tettük meg azon az úton, amelynek során kiépülhet a háborús és emberiségellenes bűncselekményekkel foglalkozó hatékony nemzetközi jogi rendszer. Úgy vélem, az igazi meglepetés a Jugoszláv Bírósággal kapcsolatban nem az, hogy mennyire rosszul működött. Éppen ellenkezőleg: az örvendetes meglepetés a bíróság eddigi relatív hatékonysága, ami visszamenőleg is igazolja, hogy helyes és szükséges volt a felállítása. Ma már több mint egyharmada őrizetben van azoknak, akik ellen a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűncselekmények vádjával körözést adtak ki. Például Dario Kordić, a Boszniai Horvát Köztársaság egykori elnökhelyettese, akit a Közép-Boszniában elkövetett etnikai tisztogatások irányításával vádolnak. Egy másik példa Simo Drljaća, a boszniai szerb rendőrség prijedori körzetének parancsnoka. Ebben a körzetben, amely közel esik a főleg szerbek lakta városhoz, Banja Lukához, 1993 és 1995 között brutális etnikai tisztogatás folyt, és ebben a térségben működött számos hírhedt koncentrációs tábor, köztük az omarskai is. Drljaća csak azért nincs őrizetben, mert amikor le akarták tartóztatni, fegyveresen ellenállt, és meghalt a tűzharcban. De az ő példája is azt mutatja, hogy szó sincs arról, hogy csak a kishalakat fenyegetné a büntetőbíróság ítélete. A Ruandai Bíróság pedig még ennél is hatékonyabban működik: a körözött vádlottak már több mint kétharmadát elfogták, köztük a legmagasabb beosztású személyeket is, például Mladić tábornok ruandai megfelelőjét, Theoneste Bagasora ezredest, valamint Ruanda korábbi miniszterelnökét, Khambandát, akit már el is ítéltek. Más felső vezetőket is sikerült elfogni, akik szerte a világon megpróbáltak menedéket találni. A többségüket már elfogták, és átadták a tanzániai Arushában székelő testületnek. Pinochet tábornok mostani letartóztatása Londonban szintén azt jelzi, hogy a legfelsőbb szintű vezetőknek is számolniuk kell ezután a megtorlással. Ez még akkor is igaz, ha a brit felsőház bírói tanácsa fönntartja az angol Legfelső Bíróság elképesztő és hibás döntését, és a tábornokot végül elengedik.

Mit gondol, az angol bíróság miért döntött így ebben az ügyben?

Ez a döntés alapvetően hibás, hiszen olyan, már régen túlhaladott nemzetközi jogi elvre hivatkozik, miszerint egy állam vezetője mentességet élvez a hivatali működéséhez fűződő tetteivel kapcsolatban. Ezt az elvet a nürnbergi per már réges-régen érvénytelenítette. A náci vezetők elleni pert megalapozó és azóta a nemzetközi jogban is elfogadott alapelveket rögzítő nürnbergi statútumok világosan kimondják, hogy az állam feje sem élvez semmiféle mentességet. Ugyanebben a szellemben foglalt állást a Jugoszláv és Ruandai Bíróságok alapdokumentuma éppúgy, mint az állandó Nemzetközi Büntetőbíróság most elfogadott alapító okirata. Az angol bíróság ugyan nem hagyta figyelmen kívül ezeket a fejleményeket, de azzal a furcsa érveléssel állt elő, hogy ezekből a nemzetközi jogi dokumentumokból az következik, hogy Pinochet ügyében egy nemzetközi bíróság illetékes, nem pedig egy nemzeti, esetünkben a madridi bíróság. Ennek az érvelésnek az égvilágon semmi jogalapja nincs, és remélem, hogy a brit felsőház bírói tanácsa érvényteleníti.

Viszont Pinochetet nem kifejezetten háborús bűnök elkövetésével vádolják. A spanyol kiadatási kérelem alapja 60 spanyol állampolgár meggyilkolása, ítélet nélküli kivégzése. Vagyis az, hogy erről tudomása volt, illetve erre parancsot adott…

A kiadatási kérelem két dologra hivatkozott: az egyik a spanyol állampolgárok meggyilkolása, és a nemzetközi jogban elfogadott, hogy egy állam perbe foghat bárkit, aki polgárai ellen bárhol a világon bűncselekményt követ el. Ennek alapján követelik a brit és amerikai hatóságok azoknak a líbiaiaknak a kiadatását, akiket a lockerbyi merénylet elkövetésével vádolnak. Az is lassan elfogadottá válik a nemzetközi jogban, hogy egyetemes joghatósága van minden országnak bizonyos bűncselekmények esetében: tehát bármely államnak joga van bárkit bíróság elé állítani, ha ilyen típusú bűnökkel vádolják. A háborús bűnök, a népirtás ilyenek. A spanyol kiadatási kérelem egyrészt hivatkozik az ítélet nélkül kivégzett spanyol állampolgárokra, de olyan más államok polgáraira is, akiket annak idején a Kondor-hadművelet keretében gyilkoltak meg. Mint emlékezetes, a Kondor-hadművelet egy sajátos együttműködés volt a chilei és az argentin katonai hatóságok között. Az argentinok vállalták, hogy elteszik láb alól azokat, akik Chiléből menekülve Argentínában kerestek menedéket, és viszont.

A könyvében ön is említi azt a problémát, miszerint a nürnbergi statútumok alapján, ha szó szerint vesszük őket – márpedig egy joganyagot nemigen lehet máshogy venni –, a brit légierő néhány tábornokát is el lehetett volna ítélni. A joganyag, illetve az alkalmazás bizonytalanságai és kétértelműsége nem ássák alá ezeknek az eljárásoknak a tekintélyét, és nem teszik lehetetlenné a következetes jogalkalmazást ezekben az ügyekben?

A nürnbergi perrel szembeni legnagyobb kifogás nem is a visszamenőleges hatály bírálata volt, hanem az, hogy ez a győztesek igazságtétele, és azok a bűnök, amelyeket a győztesek követtek el, büntetlenek maradnak. Vitathatatlan, hogy a későbbi győztesek is számos háborús bűnt követtek el. Gondoljunk csak a katyni mészárlásra, a szovjet hadsereg katonái által elkövetett tömeges nemi erőszakra az általuk megszállt országokban, vagy akár Drezda bombázására, amely ráadásul a háború azon végső szakaszában történt, amikor annak már semmilyen stratégiai jelentősége nem volt. A Jugoszláv Bíróság felállítása a nemzetközi jog elveiben és gyakorlatában ebből a szempontból is döntő előrelépés volt, hiszen ott kimondták, hogy a bíróság mindegyik részt vevő fél, a szerbek, a horvátok és a muszlimok ügyeiben is egyenlő joghatósággal bír. Úgy vélem, egyre inkább elfogadott, hogy a háborús bűnök elkövetőivel szemben egyöntetűen fel kell lépni, tartozzanak bármelyik félhez. A nürnbergi perrel kapcsolatos fent említett kifogás bizonyos értelemben megalapozott volt, annak ellenére, hogy a nácik által elkövetett bűnök nagyságrendje össze sem hasonlítható mindazzal, ami a győztes felek rovására írható. Viszont továbbra is úgy hiszem, hogy a nürnbergi per ennek ellenére egy fontos előrelépés volt, és ebben az értelemben a Jugoszláv Bíróság felállítása és eddigi gyakorlata egy újabb döntő előrelépésnek számít a nemzetközi jogfejlődésben.

Tekintettel arra, hogy ezek a bűnök nem évülnek el, elképzelhetőnek tartja, hogy néhány agg szovjet generálist a Nemzetközi Büntetőbíróság elé citálnak a második világháborúban vagy az után elkövetett bűneiért?

Nem, ez kizárt, hiszen a most felálló állandó Nemzetközi Büntetőbíróság joghatósága csak az alapítása után elkövetett ügyekre terjed majd ki.

Önnek döntő szerepe volt nemcsak a Jugoszláv Bíróság felállításának kezdeményezésében, de a most alakuló állandó Nemzetközi Büntetőbíróság felállításában is. A jelek szerint a Jugoszláv Bíróság valóban sokkal hatékonyabb, mint azt 1993-94-ben, amikor a felállításáról döntöttek, várni lehetett. De azért ezt nem lehetett előre tudni. Nem féltek attól, hogy ha a bíróság képtelen lesz eredményt felmutatni, akkor az egész dolog visszafelé sül el? Mennyire látták kockázatosnak akkor ezt a kezdeményezést?

Azt hiszem, kivételesen szerencsés történelmi pillanatban kezdeményeztük a Jugoszláv Bíróság felállítását, és be kell valljam utólag, hogy ennek ellenére nagyon kockázatos vállalkozásnak tűnt. Sokan azok közül, akikkel hasonló ügyekben régóta együtt dolgoztam, óvtak ettől a lépéstől, sőt egyik közeli kollégám a The New York Times-ban is bírálta a javaslatomat, mondván, hogy az inkább visszaveti, semmint előrelendítené a nemzetközi jog fejlődését. Ennek ellenére hittem abban, hogy van esély a bíróság hatékony működésére.

Mire alapozta a bizakodását?

Alapvetően két dologra. Egyrészt arra, hogy véget ért a hidegháború, tehát esély nyílt arra, hogy a nemzetközi jog e területén a nürnbergi per óta először komoly haladást lehet elérni. Megszűntek azok a hatalmi és politikai kényszerek, amelyek a nagyhatalmi szembenállás és a világ megosztottsága miatt politikai értelemben megakadályozták a nemzetközi közösség hatékony és egységes fellépését az ilyen típusú ügyekben. Másrészt az volt a benyomásom, hogy a boszniai háború hatalmas sokkot jelentett a nemzetközi közösség számára, és ha végigtekintünk a kérdés történetén, azt látjuk, hogy ilyen ügyekben akkor van esély az előrelépésre, ha a világ közvéleményét valamilyen hasonló méretű sokk éri. Az első ilyen sokk talán a krími háború volt, hiszen éppen akkor találták fel a távírót, és így az újságoknak módjukban állt tudósítókat küldeni a helyszínre, akik nap mint nap küldték a beszámolóikat arról, mi is folyik egy háborúban. Ez volt az első háború a történelemben, ahonnan a tudósítók közvetlenül és kendőzetlenül számoltak be mindarról, amit láttak. Hasonló sokkot jelentett az első világháború, ami után, bár volt rá kísérlet, politikai okokból mégsem történt lényegi haladás a háborús bűncselekmények megtorlása ügyében. A legnagyobb sokk a második világháború volt, aminek viszont már számos következménye volt. Nemcsak a nürnbergi és a tokiói perek, hanem az ENSZ Alapokmányának elfogadása, amely elkötelezte magát az emberi jogok védelme mellett, azután az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása, vagy a népirtásról szóló nemzetközi konvenció és az 1949-es Genfi Konvenció elfogadása. A hidegháború ezt a nemzetközi jogi fejlődést is befagyasztotta, és a boszniai háború volt az első olyan esemény a hidegháború után, amely újra sokkolta a világot. Azért is volt ez szerencsés történelmi pillanat, mert miközben a nyugati közvélemény nagy nyomást gyakorolt a kormányaira, azok a muzulmán országok, amelyek saját belső ügyeik miatt esetleg ellenálltak volna egy ilyen precedensértékű kezdeményezésnek, mint először a különleges, majd az állandó nemzetközi büntetőbíróság felállítása, azért nem tették, mert Boszniában a legtöbb atrocitás éppen a muzulmán közösséget érte. És még egy tényezőt tartok rendkívül fontosnak. Mégpedig azt, hogy a nemzetközi emberi jogi mozgalmak egyre nagyobb befolyásra tettek szert a hetvenes évek második fele óta. A moszkvai Helsinki Bizottság megalakulása 1976-ban, az Amnesty International 1977-es Béke Nobel-díja, majd a Helsinki Bizottságok Nemzetközi Szövetségének megalakulása voltak ennek a folyamatnak a kiindulópontjai. 1993-ra ezek a szövetségek és mozgalmak már szervezett és egységes erőként tudtak föllépni. Mivel kezdettől részt vettem ennek a formálódó nemzetközi emberi jogi mozgalomnak az alakításában, szinte mindenkivel folyamatosan kapcsolatban álltam, így volt némi sejtésem arról, hogy mire képes ez a mozgalom, mit tud elérni. Úgyhogy ezért voltam talán derűlátóbb az átlagnál.

Ugyanakkor van az ön könyvének egy talán kissé ironikus olvasata is. Úgy tűnik, hogy a siker vagy a hatékony működés egyik feltétele az volt, hogy ezt az ügyet leválasszák a nemzetközi közösségről, a bíróságot függetlenítsék az ENSZ-től, így azoktól az esetleges későbbi aktuálpolitikai behatásoktól, amelyek akadályozhatják a bíróság működését. Nem tart-e viszont attól, hogy pontosan ez a függetlenség másfelől védtelenné és erőtlenné teszi a bíróságot, és ez az, ami visszaveti a további fejlődést?

Valóban elképzelhetőnek tartok nagyon komoly visszarendeződést, tagadhatatlan, hogy ennek megvan a veszélye. Ha a bíróság jelentéktelen, méltatlan vagy ostoba ügyekbe keveredik, ha engedi, hogy a politika befolyásolja a működését, vagy a bírók nem tudják biztosítani, hogy a perek a méltányosság és törvényesség szabályainak megfelelően folyjanak, akkor az valóban alááshatja a bíróság tekintélyét, és hitelteleníti az ügyet. A Jugoszláv Bíróság kezdetben halálosan lassú tempóban működött, mindazonáltal végül képes volt kivívni a maga presztízsét, és ez súlyt adott az igazságtétel ügyének. A Ruandai Bíróság még rosszabbul indult. Szakmai alkalmatlanság, sőt korrupció árnyékolta be működésének első szakaszát. Ma viszont a bíróság igen jól működik, és a vádemelési eljárás is sokkal jobb, szakszerűbb és hatékonyabb, mint az elején. Ami a dolog lényegét illeti, a bíróságok önmagukban nagyon gyenge testületek. Alexander Hamilton írta egy helyütt a Federalistában, hogy a bíróságok a legkevésbé veszélyes hatalmi ág. Nem rendelkezik sem a kard, sem a pénz hatalmával. Egyetlen hatalma az ítélkezés. Ha a bírói hatalom hatékonyan szolgálja az igazságot, azzal tekintélyt vív ki, és így válik erős hatalommá. Az amerikai Legfelső Bíróságnak annak idején magának kellett megteremtenie a saját tekintélyét, ami néhány kivételes egyéniségnek, mint például a Legfelső Bíróság első elnökének, Marshall bírónak volt köszönhető. Bár a Legfelső Bíróság ma sem rendelkezik sem a kard, sem a pénz hatalmával, ma senki sincs, még az amerikai elnök sem, aki megtehetné, hogy nem veti alá magát a bíróság döntésének. A Nemzetközi Büntetőbíróságnak hasonló folyamaton kell átmennie, és csak így válhat olyan erővé, amelynek a döntései alól senki és semelyik állam sem vonhatja ki magát. Ez sokkal nehezebb feladat, hiszen ezt a tekintélyt a nemzetközi színtéren kell kivívni, sokféle ellenérdek és politikai befolyás dacára. Mindazoknak, akiknek részük volt az életre hívásukban, így nekem is, az egyik legfontosabb feladatunk, hogy folyamatosan ellenőrizzük, ezek a testületek valóban úgy működnek-e, ami visszavonhatatlan tekintéllyel ruházza fel őket.

Nem lát mégis valami ellentmondást abban, hogy egyrészt jó, ha a bíróság független a nemzetközi politika aktuális érdekeitől és erőviszonyaitól, másfelől viszont szükség van valakikre, valamilyen testületre, amely valamilyen felhatalmazás alapján végrehajtja a döntéseit, elfogja a körözött bűnözőket, bezárja és őrzi az elítélteket?

Akár a jugoszláv, akár a ruandai bíróság példáját vesszük, a helyzet az, hogy ezek a bíróságok senkinek sem adhatnak parancsot, és nem is rendelkeznek semmilyen fegyveres erővel, hogy maguk hajtsák végre a döntéseiket. Ennek ellenére a Jugoszláv Bíróság képes volt arra, hogy rákényszerítse a NATO-t, hogy elfogjon számos körözött elkövetőt a volt Jugoszlávia területén. Ugyancsak képes volt nyomást gyakorolni az amerikai kormányra, akik rá tudták bírni Horvátországot, hogy kiadjanak néhány horvát vádlottat. A ruandai esetben pedig azt láttuk, hogy számos elkövető talált menedéket „baráti” országokban, Kenyában, Kamerunban. Sőt a kenyai kormány nagyon jó viszonyt ápolt azzal a ruandai kormánnyal, amelyik felelős volt a népirtásért. A körözés alatt álló ruandaiak hosszú ideig zavartalanul éltek Kenyában, mindenki tudta, hol vannak, a kenyai kormány mégsem tett semmit. Végül mégis sikerült erkölcsi és politikai nyomással mind Kamerunt, mind Kenyát rákényszeríteni arra, hogy elfogják ezeket az embereket, és átadják a bíróságnak. Ez egy önmagát erősítő folyamat. Minél több országot sikerül erre rávenni, annál inkább elvárható, hogy ezt más országok is megtegyék. Ha a bíróság körözése alapján a NATO már elfogott vádlottakat, akkor a jövőben még kevésbé teheti meg, hogy ezt ne tegye, noha a bíróságnak semmilyen hatalma nincs a NATO felett.

És akkor miért van Mladić és Karadžić még mindig szabadlábon?

Azt nem tudom megmondani, hogy miért vannak még mindig szabadlábon, de szinte biztos vagyok abban, hogy rövidesen elkapják őket. Világos, hogy ha a NATO-nak nem sikerül őket letartóztatnia, akkor az egész boszniai vállalkozás kudarcba fúl. Nem jöhetnek ki onnan anélkül, hogy őket ki ne vonnák a forgalomból. Márpedig ki akarnak jönni Boszniából, méghozzá olyan hamar, amilyen hamar csak lehet.

A krími háború kapcsán említette a tájékoztatás hatalmát. A könyv egyik fejezete az érem másik oldalával foglalkozik, nevezetesen azzal, hogy miként vált a média a népirtás eszközévé. Egy korábbi művében a híres Skokie-ügyet elemezve arra jutott, hogy az amerikai náciknak joguk van nézeteik szabad hirdetésére. E könyvében viszont említi Julius Streicher ellentmondásos esetét, akit antiszemita cikkeiért ítéltek halálra Nürnbergben, noha a háború és a holocaust idején semmiféle pozíciót nem töltött be a náci államban. Mostani könyve is részletesen foglalkozik azzal a ruandai rádióadóval, amely a tuszik kiirtására buzdított, valamint a jugoszláv állami televízió és rádió felelősségével. Mitől függ, hogy a szólásszabadság elvét kell-e előbbre helyeznünk, vagy pedig a véleménynyilvánítást is a népirtás és a háborús bűntettek közé soroljuk?

Ami a tájékoztatás és a szólásszabadság kérdését illeti, a legfontosabb tanulság számomra mindabból, ami a volt Jugoszláviában és Ruandában történt, hogy minden korábbinál következetesebben kell kiállni a szólásszabadság elve mellett. Véleményem szerint a Skokie-ügyben képviselt álláspontom és mindaz, amit a jugoszláv és a ruandai esetről írtam, nincsenek ellentmondásban egymással. A döntő elem az, hogy sem a volt Jugoszláviában, sem Ruandában nem beszélhettünk a szólás és a tájékoztatás szabadságáról. Mindkét esetben arról volt szó, hogy a tömegtájékoztatást a kormány uralta, és azon keresztül árasztotta el az embereket a gyűlöletre uszító propagandájával, miközben minden más csatornát, amelynek révén az embereknek módjukban állt volna más információkhoz jutni, ellentétes véleményt meghallgatni és ezek alapján mérlegelni és ítéletet alkotni, kiszorítottak a tájékoztatásból. Tehát egyfelől nem volt szólásszabadság, másfelől éppen a szólásszabadság hiánya volt az, ami olyan hihetetlenül felerősítette és hatásossá tette a kormány gyűlöletpropagandáját. A Skokie-ügyben viszont nem erről volt szó. Ott adott volt a szólásszabadság, és a kérdés az volt, van-e joga az államnak kizárni a szabadon megjelenhető vélemények közül azokat, amelyek gyűlöletre uszítanak. Az álláspontom az, hogy nem. De ahol nincs sajtószabadság, és az egyetlen vélemény, ami megjelenhet, gyűlöletre és gyilkosságra uszít, ott igenis fölvethető, hogy a propagandában szerepet vállaló újságíró maga is részese a népirtásnak. A ruandai eset még ennél is egyértelműbb, hiszen ott egy bizonyos rádióadó, a Radio Mille Collines nem egyszerűen uszított, de irányító szerepet is betöltött, hiszen rendszeresen eligazította a fegyveres bandákat arról, hogy hol vannak nagy tömegben tuszi menekültek, akikre le lehet csapni, melyik templomba zárkóztak be, amit rájuk lehet gyújtani. Ez esetben a média közvetlen résztvevője és szervezője is volt a tömeggyilkosságoknak.

És vannak olyan jugoszláv vagy ruandai újságírók, akiket már bíróság elé is állítottak?

Mindazon ruandaiak esetében, akiket már elítéltek, a vád része volt a gyűlöletre uszítás. Az egyik vádlott esetében pedig konkrétan a Radio Mille Collines-nál betöltött szerepe és tevékenysége volt az egyik fő vádpont.

Köszönjük a beszélgetést!

* A rövidség kedvéért az interjúban Jugoszláv Bíróság néven szerepel az ENSZ Különleges Bírósága a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűncselekmények vizsgálatára (UN Special Tribunal for ex-Yugoslavia), amit 1993-ben állítottak fel Hágában. Ruandai Bíróságként említjük az 1994-es ruandai népirtást vizsgáló Különleges ENSZ-Bíróságot (UN Special Tribunal for Rwanda), amely 1995 óta működik a tanzániai Arushában. Végül a Rómában az ENSZ égisze alatt nemrég tető alá hozott, állandóan működő és egyetemes joghatósággal felruházott International Criminal Court az interjúban Nemzetközi Büntetőbíróságként szerepel. Ez utóbbi Rómában elfogadott alapító iratát a tagállamoknak még ratifikálniuk kell, hivatalos megalakulására csak azután kerülhet sor. Aryeh Neier mindhárom bíróság felállításának kezdeményezésében úttörő szerepet játszott.








































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon