Skip to main content

„Simcity” valóságos modelljei

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A modern metropolisz, Budapesti Negyed, 1994. tél – 1995. tavasz


Ha valaki netán arra vágyik, hogy álmatlanul töltse éjszakáit, valószínűsíthetően elhanyagolja munkáját, vagy hogy magánélete bizton válságba kerüljön, annak ajánlom figyelmébe a Simcity nevű számítógépes játékprogramot. E kreatív komputerjáték lényege, hogy az ember két vagy három dimenzióban megteremtheti saját virtuális metropoliszát, melyet aztán – ha hírnévre, maradandóságra vágyik – önmagáról el is nevezhet.

A játék különben igen egyszerű: adva van egy tucat peremfeltétel: energiatermelő telepek, utak, hidak, vasúti hálózat, hajók, gyárak, lakóházak és lakótelepek, boltok és üzletek, tűzoltóság, rendőrség, sporttelepek, parkok, és persze egy jó darab senkiföldje, hegyekkel, vizekkel, erdőkkel tagolva, ahogy ízlésünknek megfelel. Lépésről lépésre haladva a kietlen vidéket azután behálózzák a távvezetékek, alattuk gyárak, szolgáltató egységek és lakótelepek nőnek ki a földből, az utakat sűrű gépjárműforgalom lepi el, az égen repülőgépek repkednek, és az emberek elkezdik belakni új életterüket, dolgoznak, szórakoznak, pihennek. És persze, ahogy ezt saját életünkben megszoktuk, hamarosan a bajok is beköszöntenek: előbb csak forgalmi dugók alakulnak ki, aztán túlnépesedünk, a munkaerőpiac válságba kerül, megindul az elvándorlás, végül pedig beköszöntenek a természeti katasztrófák, földrengés, árvíz és különleges szörnyek formáiban. Szóval, egészen otthon érezhetjük magunkat az általunk teremtett kis látszatvilágban.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a hatodik számához érkezett Budapesti Negyed a huszadik század városfejlődésének és városszociológiájának szentelte tematikus téli-tavaszi együttes számát. A kitűnő válogatást két amerikai várostörténész, Andrew és Lynn Hollen Lees jegyzi – a fordítás Nóvé Béla és Javorniczky István igényes munkája –, és az általuk szerkesztett tanulmánygyűjtemény úgyszólván keresztmetszetét adja századunk városfejlődése összes elméleti kihívásának, városszociológiai jelenségének és ellentmondásának. Habár a kronologikus szerkesztés néha a tematikus összefogottság kárára megy, a szövegek nélkülözik a bővebb és igényesebb képi illusztrációt, a válogatásban vállaltan – bár néha egyoldalúan – túlsúlyba kerülnek az amerikai és német vonatkozású elemzések, az olvasó igazán színvonalas munkák között mazsolázhat.

A tanulmányok sorra feltárják a modern nagyváros és társadalomfejlődés megannyi problémáját a civilizációs robbanástól és az olyan szociális válságjelenségekig, mint például a szegénység és nyomor, a túlzsúfoltság és szegregáció, a bűnözés és prostitúció. A város egyszerre élettér és életforma, üzlet és fogyasztás, esztétika és mítosz. A modern nagyváros története ugyanakkor jelképe és szublimátuma az elmúlt száz év valahány válságjelenségének és az emberek minden tragédiát túlélő vitalitásának.

Miképp a játékban Simcity, a valóságos modern városfejlődés is a növekedés és egyensúly, a funkció és élhetőség, illetve élvezhetőség, a sokszínűség és komplexitás, a változtathatóság és öntörvényűség, a parancsuralmon szerveződő központi vezérlés és az alulról szerveződő alkalmazkodás, illetve megújítás ellentmondásai között őrlődik. A valóságban csupán a játékszabályok mások. A „játékos” nézheti és minősítheti kívülről a változások irányát, mely könnyen elvezethet azokhoz a radikális konzervatív mítoszokhoz és totalitáriánus kísérletekhez, melyek értékszempontból keresték a kivezető utat a konfliktusokból. Így születik meg a modern városfejlődés német konzervatív kultúrkritikája, mely civilizációs hanyatlásról, a hagyományos kultúra felbomlásáról, a bűnös városról, nemzethalálról vagy a várossal szemben kialakítandó új élettérről beszél. Ennek talaján sarjad ki azután Alfred Rosenberg náci ideológiája az új rendről, a világ tervezhetőségéről és irányíthatóságáról, a maga szabadság- és városellenességével, hamis természet- és vidékkultuszával és Speer megalomán, propagandisztikus városépítészetével. (Hasonló, bár értékszempontból eltérő problémákat vet fel a szocializmus polgári társadalom- és városkritikája is, valamint a közép-kelet-európai államszocialista rendszerek nagy kísérlete [és tegyük hozzá: látványos kudarca] a szocialista „álomvárosok” létrehozására. Erre azonban sajnos a válogatásban nem találunk utalást.)

A növekedés konfliktusai és a szociális válságjelenségek természetesen nem kerülték el a világ többi nagyvárosát sem, legyen szó akár Londonról, New Yorkról vagy Chicagóról. A kívülről vezérelt és ideologikus megoldási kísérletekkel szemben azonban itt más megoldások születtek a konfliktusok kezelésére: létrejöttek a szociális gondoskodás egyre bővülő rendszerei, finomodtak a demokratikus várospolitika és pragmatikus várostervezés technikái, nőtt a polgári öntudat és a városlakók felelőssége, és a városfejlődés többnyire spontán módon kereste a megújhodás feltételeit. A modern polgári nagyvárosokat az elmúlt száz évben megannyiszor eltemettük, és lám, e városok mindegyre újjászületnek és megújhodnak.

Talán ezért is érezhetjük úgy, hogy a válogatás két legizgalmasabb darabját két olyan „esettanulmány” jelenti, mely épp ezt az öntörvényű dinamikát, megújító erőt szemlélteti. Az elsőben Carol Willis a New York-i Empire State Building felépítésének történetén keresztül azt mutatja be, hogyan hat egymásra a funkció és forma a modern városépítészetben. Mint azt a szerző egy idézettel kiemeli: „egy épület befektetési értékének próbaköve végső soron a jövedelmezőség mértéke, nem pedig költségeinek nagyságrendje”. Az Empire State Building története ezen városépítészeti alaptörvény egyedülálló példája. Az épületet 1929 szeptemberében kezdték el építeni, és mindössze 21 hónap – máig rekordnak számító gyorsaság – kellett teljes felépítéséhez, ráadásul egy olyan időszakban, melyet a világgazdasági válság és az általános depresszió jellemzett Amerikában. (Kézenfekvőnek tűnhet az analógia napjaink Közép-Kelet-Európájának nagy építészeti kihívására – legalábbis az egykori és mai feltételeket illetően.) Az ötlet, hogy New York szívében egy „várost a városban” hozzanak létre, amely egyidejűleg 80 000 embert képes befogadni, páratlan anyagi és szellemi energiákat mozgósított. Az épület első változatának – mely a jelenleginél jóval alacsonyabb lett volna – építési költségeit 45 millió dollárra tervezték, és 90 százalékos kihasználtság mellett is csak 9 év lett volna a befektetés megtérülési ideje. A végső változat végül 50 millió dollárba került, ami az akkori időkben elképzelhetetlenül nagy összegnek számított, de a többletköltségek 8 évre csökkentették a vállalkozás megtérülési idejét.

Az ESB felépítését bombasztikus hírverés és propaganda kísérte, felavatásán részt vett a korabeli amerikai politikai közélet színe-java. A városokat ugyanis nemcsak létrehozni nehéz, de el is kell tudni adni az ottlakóknak és a külvilágnak. Így vált az épület Amerika nagyságának és a válságból való kilábalás reményének szimbólumává.

A másik történet már jóval aktuálisabb, még ha legfőképpen napjaink Amerikájában zajlik is. Robert Fishmann tanulmánya a külvárosok határán születő új amerikai városokat elemzi. Fishmann megközelítésében a város egyszerre társadalmi jelenség, emberi alkotás és élettér, szociális konstrukció, valamint olyan „élőlény”, mely maga is formálja és átírja a modern társadalmi viszonyokat.

Az általa bemutatott új amerikai város már nem város a szó klasszikus értelmében, de nem is a vidék része vagy peremváros. Az új itt nem a régi város kinövése, nem a hagyományos városi élettől való előkelő – a felső osztályokra mindig is jellemző – elkülönülés eredménye, hanem egy merőben új városfejlődési modell, egy új életforma és életfilozófia megtestesítője. A hagyományossal szemben az új város teljes mértékben decentralizált, nincs városmagja, nincsenek pontos határai. Inkább egy pókhálóra emlékeztet, városoknak alig mondható települések bonyolult szövevényére. Az új város nem a tér, hanem az idő foglya: „…a családok kialakítják a maguk saját városait azon az útvonalon, amely kocsival ésszerű időn belül megtehető”. Az új városokban a távolságot többé nem háztömbökben, utcákban, terekben vagy kerületekben mérjük, inkább időegységben: hogy mennyit kell vezetni a munkahelyig, a boltig, a legközelebbi moziig, vagy szórakozóhelyig. Ezek azok a városok, melyek oly ismerősek számunkra az amerikai filmekből, végtelen bevásárló utcáikkal, megtévesztésig hasonló szabványépületeikkel, Burger King és Pizza Hut éttermeikkel, csillogó autószalonjaikkal és szórakozási-fogyasztási szuperközpontjaikkal.

Az új városok – szemben a régiekkel – már nem különítik el egymástól élesen az ipart a kereskedelemtől, a lakóhelyet a szórakozási lehetőségektől, és megszüntetik a szociális választóvonalakat a fehér galléros hivatalnokok és a munkások között. Az új város azonban látszólagos belső nyitottsága ellenére kifelé szociális falakkal bástyázza körül magát. Az adókat elvonja a hagyományos nagyvárosoktól, és megtartja önmaga helyi finanszírozására. Nem ismeri a szegénységet, legfőképp, mivel eleve megakadályozza a tömegközlekedés kifejlődését, s ezáltal kizárja mindazokat, akik „nem ebbe a világba valók”.

Miközben tehát a régi városokon kívül új életforma születik, a hagyományos városok kiürülnek, lakóik szociálisan marginalizálódnak, a klasszikus metropoliszok rohamosan lepusztulnak, a munkanélküliség és a bűnözés veszi át a terepet. És ahogy a tömegkultúra súlypontja és elérhetősége megváltozik, a hagyományos nagyvárosok szerepe tovább szűkül, míg végül csupán a felső szintű adminisztráció és luxusfogyasztás kövületévé válnak. Persze innen, Budapestről nézve talán ez az új jelenség sem tűnik oly ijesztőn közelinek.

A tanulmányok olvastán a huszadik század egész városfejlődése úgy jelenik meg, mintha az újabb és újabb összeomlások és válságkihívások az embereket és politikusokat rendre arra sarkallnák, hogy Simcity egy-egy peremfeltételének maximalizálásában lássák a kilábalás esélyét. A túlélés záloga azonban meglehet épp abban van, hogy az egyirányú változtatási szándékkal a többi feltétel is dinamikusan alakul, és együttesen – jobbára spontán módon – újra meg újra megteremtik azokat az egyensúlyi helyzeteket, melyek végül élhetővé teszik modern nagyvárosainkat.


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon